Kritika 6. (1977)
1977 / 1. szám - Együtt vagyunk. Hofi Gézával beszélget Molnár Gál Péter
dekel. Itt dőlt el, hogy nem lettem „hátrányos helyzetű”. Mesélt, és mi nem is vettük észre, hogy miket tudunk meg tőle. Például, hogy van villa is, nemcsak kanál... Apai szerepet játszott közöttünk. Könyvekről is beszélt — egy-két mondattal fel tudta kelteni az érdeklődést... M. G. P.: Olvastál? HOFI: Kérlek szépen, nem sokat. Aztán később már többet. Megmondom, miért később. Mert hazudnék, hogyha azt állítanám, hogy egy ilyen külvárosi otthonban, a németlecke, meg a zongoraóra, meg egyebek olyan kézenfekvő dolgok. Nem. Igény sem volt rá, mert enélkül is minden megvolt. Nem kellett. Csak később jött, amikor már a kultúrgárdához tartoztam. És akkor már, hát igen kezdeti fokon, de magánszámom is volt Például a Ruhatár-jelenet... Semmi különös, egy ilyen kis főiskolai helyzetgyakorlat... — Mindenki így kezdi. Úgy éreztem akkor, hogy már valaki vagyok. Érdekes, hogy most ezt nem érzem. Akkor ez központi problémám volt. Például olyanokat csináltam, hogy bejöttem a Főiskoláig a Rákóczi útra, és fölmentem a lépcsőn. Vigyázva, nehogy valaki észrevegyen, mert akkor: „Tessék?” — kérdezik, én meg nem tudom megmondani, hogy miért jöttem, mert nem jöttem semmiért. Idegesen, remegve felmentem, megfordultam, és nagy flegmán, lezseren kijöttem. Az volt egy borzasztó nagy élmény: a Főiskola kapuján kijönni! És ott ugye egy-két járókelő felfigyel és összesúg a hátam mögött. Én meg viseltem magam. Volt úgy, hogy elmentem a Bástya étteremig, aztán vissza, és ezt még egyszer eljátszottam. Szóval mondom, akkor én valaki voltam. — Most egy étterembe is félek bemenni. Mint hogyha idézőjelben lennék, és szégyellenem kellene ezt az egészet... Nem szeretek villogni. M. G. P.: Ez egy furcsa helyzet, mert végül mégiscsak népszerű vagy, egy bohóc vagy, valaki vagy ... HOFI: Persze. Vannak olyan megnyilvánulások az emberek részéről, hogy néha magam is azt hiszem. És ez van olyan jó érzés, ha nem jobb, mint amikor kijöttem a Főiskola kapuján. — Például jön egy fejléces papír, levél, csak két sor: „Köszönöm a csodálatos perceket. — Zsebők Zoltán professzor.” Huuh, de jó! Szóval ezek azok a pillanatok, amikor az ember felmegy a beton fölé tíz centivel és ott lebeg. — Csortosról mesélték, hogy amikor királyt játszott, akkor az utca közepén jött, a villamossíneken. Mert ő a király! Nahát, pontosan ennyi, hogy vagyok valaki. M. G. P.: Gondoltál már arra, mi lenne, ha vissza kéne menned a gyárba? HOFI: Ezt többször kérdezték már, de nem így, hanem úgy, hogy: nem félek-e én attól, hogy így jár a szám? Hogy mi lenne?... Mikor lekerültem a debreceni színházhoz, szezonzárás előtt jöttek a szövegek, hogy: „Meghívott a Major, megyek a Nemzetihez!” Meghívott ez, meghívott az — mindenkit meghívtak. Akkor kerültem oda pár hónapja. Mondom: „Engem meghívott a Bodor bácsi!” És erre néztek, hogy hát azért ez valami borzasztó, hogy most került le vidékre, főiskolája sincs, és már meghívja a Bodor bácsi. És ették a szalámit, hogy a Bodor bácsi hívja a Hofit. Képzeld el, a Bodor bácsi! Akkor aztán felébredtek, hogy ki az a Bodor bácsi? Mondom: „Ki lenne! A porcelángyárban művezető. Azt mondta, hogy Géza, ha netalántán nem sikerül, ide mindig viszszajöhetsz.” Úgyhogy nincs gond. M. G. P.: Ugorjunk egyet. Neked eléggé sértegetés magatartásod volt a színpadon. Ezek a sértegetések sok emberben ellenérzéseket keltettek. De például Kőbányán, otthon, megsértődött-e rád valaki? HOFI: Nem. Érdekes, nem. Ugyanis a sértegetés nem abból ered, hogy énnekem most rossz napom van, és márpedig én belekötök valakibe. Nem. Kőbányán az úgy volt, hogy kitüntetésnek számított, ha például egy tizenvalahány éves odaállhatott a huszonvalahány évesek közé a társaságba, csak azért, hogy hallgasson. Mindig azt tapasztaltam, hogy ha valakinek volt valami mondanivalója, akkor mi hallgattunk. Nem az etikett miatt, hanem valamilyen belső... én nem is tudom miből eredő dolog ez. Ezt is utólag veszem észre most már, mert akkor nem tudtam még, hogy mit veszek észre. De ha például valaki arról beszélt, hogy hogyan is rúgta be azt a gólt a második félidőben, akkor a többiek figyeltek. S ha ilyenkor valaki bemondta, hogy: „Ugyan mááá!” — akkor repült is a pofon. Mert rosszkor szólalt meg. Hát innen szeretnék elindulni. Mert bennem soha nem volt az, hogy most „adj neki!”, most majd meg fogom bántani. Az igen — és ezerszeres energiával —, hogy jaj istenem, hadd csinálja meg. De hát az a bizonyos mélyen tisztelt publikum, akinek megvan a jegye, mert ő befizette, csinálhat amit akar, fölköphet, fölrúghat, nem érdekes? Milyen jogon? Hát én is vagyok akkora csibész, mint ő... Azt senki nem mondja, hogy én vagyok az isten, és engem végig kell nézni. El se kell jönni. Na de, ha valaki beül, akkor ne menjen ki közben a sor közepéről háromszor a büfébe. Behozza magával ugye a sört, leteszi és fölrúgja a lábával. A sörösüveg gurul szépen a széksorok alatt. Erre föláll, kimegy a másik üveg sörért. Ezt én mindig szóvá tettem. Szóvá is fogom tenni. M. G. P.: A gorombáskodásaid ugye akkor kezdődtek, amikor átmentél a vendéglátóiparba ... HOFI: Ott kötelező dolog volt a gorombáskodás. Majd példát is mondok, de előbb még azt is el kell mondanom, hogyha ezt nem csináltam volna olyan lelkesedéssel, fegyelemmel, tehát, ha nem lettek volna akkora igényeim, akkor azért nem tartanék most itt. Utólag, gondolom, ez nem nagyképűség. Hiszen lehet olyanokat is mondani, hogy a közönség utána meg sem tud szólalni a röhögéstől. Sajnos egy-két kabaré mostanában errefelé megy, tele szexuális témákkal és az emberek boldogak... Mert értik. De én játszani akartam velük. Na most példa. A vendéglátóban megy a műsor. Színes-lélekkel. Akkor még zenés számokat csináltam. Az a bizonyos Armstrong plusz hangszer, meg Alekszandrov-kórus ... Egy ilyen számot csak teljes odafigyeléssel lehet csinálni. És akkor, gondold el, oda jön egy aránylag jól öltözött illető, szépen ugye, emelt fővel, mert fizetésnap volt, és megfogja előttem a mikrofont, maga felé fordítja, és beleüvölti: „Fizetni!” Aztán visszaadja, és a helyére megy. Lehet, hogy rossz helyen születtem, és nem kaptam meg a megfelelő nevelést — de nálunk ilyenkor ütnek. És én akkor nem ütöttem. Én beszélgettem vele. Több ilyen példát mondhatnék, rosszabbakat is. Most az utóbbi időben a Hofi megszelídült, a Hofi nem sérteget, a Hofi nem köt bele dolgokba. Ez azért van, mert eddig én a közönséggel játszottam. A közönség volt a partner. Nem mindig vált be. Volt úgy, hogy el se jött, volt úgy, hogy eljött, de mégsem volt ott. Most a partner a Mikroszkóp-műsoromban például egy egyszerű bádogcső. És vele vagyok elfoglalva, mert minden esetben maximális partner, minden esetben kiszolgál, és egyszerűen nem kötök bele senkibe. M. G. P.: Szerintem a sértegetési módszered maradt, csak ma már több, mint vendéglátóipari prüszkölés. Te valóban sértegetsz, egyfajta gondolati sértegetés van a magatartásodban, de persze ez a hang és tartás egyfajta ösztökélést is jelent. HOFI: Ha a mondatban benne van az, hogy ösztökélő, akkor vállalom a sértegetést. Illetve, ha van benne egy ösztökélő elem, akkor én vállalok tíz sértegetést. — Nahát. A himnusznak az a műfaja, hogy dicsérjen. Ez nem az én világom. Nem az én műfajom. És általában ez a műfaj nem az. Ha én valamilyen fonákságot, hibát, butaságot, maradiságot finoman, az újság hangján, stílusában tennék szóvá, akkor arra a kutya sem figyelne oda. M. G. P.: Pár évvel ezelőtt te körülbelül Honthy Hanna népszerűségével vetekedtél. Végül is a szilveszter „állami ünnep” lett, amikor a nép megkapta Hofit. Veled búcsúztattuk az óévet. Aztán úgy másfél-két évvel ezelőtt történt valami. Megosztottad hazánk lakosságát. Van egy Hofi-párt és vannak a Hofi-ellenesek. HOFI: Igen. Az Odüsszeusz volt az utolsó egyértelmű siker, ahol csak a vezető a hülye, csak a rádió, csak a sajtó, csak a könyvnyomtatás, — tehát mindenki hülye, aki nem az. Boldog volt az ország: jól van, minden rendben van. Aztán más következett. Talán azért, mert eltelt egypár év, az évekkel az ember sűrűsödik, másképpen lát dolgokat, olyan összefüggéseit is meglátja az életünknek, amit addig nem látott, vagy nem figyelt oda rá. Vagy más: amíg arról volt szó, hogy Koóssal duetteket csináltunk, amíg arról volt szó, hogy ketten vagyunk a hülyék, addig minden rendben volt. De amikor megpendítettem, hogy rendben van, én vállalom, hogy mi ketten hülyék vagyunk, különösen én. Ez így rendben van, de engedelmükkel rajtunk kívül még van négy hülye. Na jó, a négyből kettő megint mi vagyunk. De azért kettő van! Hát itt tört ki a botrány. Az a kettő kezdte. — Például amikor arról kezdtem beszélni, hogy ebben az országban egy év alatt egy főre egyharmad tubus fogkrém jut. Érdekes módon nem fogkrémet vettek, hanem megsértődtek. Persze nem is jó az, hogyha engem mindenki szeret. Az langyos víz, azt nem szeretem. Ha én csak úgy tudnám ostorozni azt, amit egyébként mindenütt ostoroznak — és alig várjuk a megszűnését —, hogy az egy csöpp haragot sem váltana ki az illetőből, akit eltalálok, hát akkor... ? Kérem, ha egy vadászaton a vadkant megsértik, hát az borzasztó dolgokat csinál. Na most vagy nem kell vadkani, vagy nem kell vadász! M. G. P.: Tehát elindultál egy meredekebb úton. Valamiféle társadalmi mozgósító szerepet vállaltál. Ezzel kockáztattad bizonyos körökben a népszerűségedet, a köznapi biztonságodat és sok egyebet. HOFI: Igen. Ez valahogy belülről indult. És akkor már nem véletlenül sodródtam arra, hogy politika és nem tingli-tangli témák. Akkor már akartam, hogy legyen benne valami több. Ugyanis a Zsebők-levél ilyenekre jött. És ez jó érzés. És ezt nem azért csináltam, mert most erre van vevő. Mert vevő lenne könnyebbre tízszer ennyi — anyagilag százszor ennyi, és szinte felelősség nélkül. Lenne nagy lubickolás, vitorlás, meg minden ... M. G. P.: De a közhiedelem mégiscsak azt tartja, hogy a kommunizmusnak nincs humora, és egy bohócembernek nem lehet világnézete. Mi erről a véleményed? HOFI: Igen. Ezt így tartják sokan, mert az embereket elrontották. Évekkel ezelőtt olyan dolgok történtek, hogy sokan még ma sem oldódtak fel egészen. Például elmentem egy üzemi rendezvényre november 7-e alkalmából. A párttitkár megkért a műsor előtt, hogy: „Művész úr, itt egy politikai rendezvény van. Nagyon megkérjük, hogy a műsorban ne vicceljen!” No jó, de akkor miért engem hívtak? Szóval ez az alapállás. Az emberek nem tudják, hát persze miért is tudnák — eddig erről nem nagyon beszéltek —, hogy az irányt, amerre megyünk, azt — figyelve az országra és világra — eldönti a Központi Bizottság vagy más illetékesek. Az az ő dolguk. De hogy mosolyogva vagy sírva menjünk arra, abba már egy kicsit én is beleszólhatok. M. G. P.: Egyesek szerint neked szabad kimondani olyan dolgokat, amiket másnak nem szabad. Tehát, hogy neked arra engedélyed van, sőt biztosítékod. HOFI: Igen, van. Nekem is van. Úgy látszik, nem tudják, hogy bárki elmondhatná, ami a szívén fekszik, ha venné hozzá a fáradságot. Mert nem úgy van az, hogy mivel ebben a rendszerben van feszültség, hát akkor kell egy zsilip, hogy a feszültséget leengedjék. Ha a Sió-csatorna zsilipjét nem nyitják, ki, attól még nem önt ki a Balaton. Azért nyitják ki, mert kell a víz a Sió-csatornába is. Egyébként ez egy röhej, hogy ebben az országban csak én beszélhetek. A villamoson is el lehet azt mondani akárkinek. S ha a villamoson lehet, akkor a színpadon pláne lehet. Hát ha ő mondhatja, napközben, amikor csak úgy ímmel-ámmal megy, hát akkor? ... Nyilván ez foglalkoztatja. Aztán ha elmegy szórakozni, kikapcsolódni, akkor beszéljek neki a Patyolatról? M. G. P.: Jó, a villamoson valóban el lehet mondani, de mondjuk ugyanez az ember a munkahelyén is el meri ugyanazt mondani? HOFI: Hát aki el meri, az el meri. Nálam ez olyan dolog, hogy vállalni kell. Ebbe energiát kell ám feccölni! Ez nem olyan dolog, hogy itt van két vicc és elmondom. Kezemben van egy fegyver és szétlőhetek vele akármit. És? Az is öröm, ha a céllövöldében elsütöm a puskát, mondjuk van öt golyó. pukk- KRITIKA 10