Kritika 6. (1977)
1977 / 12. szám - Lukács György vitája a proletárirodalom lehetőségeiről - Sziklai László bevezetője - Lukács György: Willi Bredel regényei
13 1 KRITIKA A spontaneitás ellen Lukács György vitája a proletárirodalom lehetőségeiről Az a vita, amellyel most először ismerkedhet meg magyar nyelven az olvasó, a Linkskurve (megjelent 1929 augusztusától 1932 decemberig) hasábjain folyt. Ez az elméleti folyóirat (szerkesztették: J. R. Becher, Gábor Andor, H. Marchwitza, K. Kläber, E. Weinert, L. Renn), mint a Proletárforradalmi Írók Szövetségének (BPRS) orgánuma, mindenekelőtt a Német Kommunista Párt kulturális és művészetpolitikájának érvényesítésére, a proletárirodalom támogatására, programjának elméletének kiérlelésére volt hivatva. 1930-ban a Szövetségen belül megindult a harc a proletkultos, ultra balos nézetek ellen. Lukács György 1931 nyarán érkezett Moszkvából Berlinbe (itt félig illegálisan élt, a pártban Keller álnéven szerepelt) és Becher oldalán bekapcsolódott a szektás frakció elleni küzdelembe; átvette a Német Írók Védelmi Szövetsége (SDL) kommunista frakciójának a vezetését, tevékenyen részt vállalt a baloldali polgári és proletár írók antifasiszta egységének előmozdításában. Willi Bredel (1901—1964) vasesztergályosból lett kommunista újságíróvá. 1925-ben a Nagel & Kaemp gépgyárban dolgozott és az itt szerzett élményeit írta meg Maschinenfabrik N & K c. regényében, amely 1930-ban jelent meg Berlinben az Internationale Arbeiterverlag ,Stotel-Mark-Romane” sorozatában. Ugyancsak itt látott napvilágot a Rosenhofstrasse is, 1931-ben. Ezeknek a korai regénykísérleteknek a sorába tartozik még a csak később publikált Der Eigentumsparagraph. Bredel a proletárok mindennapi életét akarta megeleveníteni és „trilógiája” — mint megjegyezte — egyben híradás „a proletárforradalmi irodalom születésének éveiből”. Lukács recenziója — Willi Bredels Romane — a Linkskurve 1931. 11. számában (Jg. 3. p. 23—27.) jelent meg. Bredel önkritikusan reagált a bírálatra (Einen Lehr itt weiter. Ein Diskussionsbeitrag unserer Wendung an der Literaturfront. Linkskurve, Jg. 4. 1932. 1. p. 20—21.), elismerve „e kritika jogosságát és helyességét”, valamint hogy „az összes kifogás, amelyet Lukács elvtárs cikkében felhoz ... megfelel a tényeknek”. (p. 20., 21.) Otto Gotsche cikkét — Kritik der Anderen — Einige Bemerkungen zur Frage der Qualifikation unserer Literatur — a Linkskurve 1932. 4. száma közölte (Jg. 4. p. 28—30.) és Lukács ugyancsak ebben a számban publikálta válaszcikkét (Gegen die Spontaneitätstheorie in der Literatur, p. 30—33.). A Bredel-vita jelen közlését nemcsak a lukácsi örökség mind teljesebb megismerésének sürgető követelménye indokolja és nem csupán a szocialista irodalom történetének, elméletének egy jellegzetes fázisáról alkothatunk képet belőle. Sőt, ezeken túl, talán nem is az a legfontosabb, hogy az akkori vita tulajdonképpen ma sem ért véget. Természetesen nem mellékes, hogy Gotsche még nemrég is így nyilatkozott: a Linkskurve azért nem tudott továbblépni a művészi alkotás problémáinak tisztázásában, mert „Lukács György befolyása miatt nem annyira a proletariátus konkrét harci feltételeiből” indult ki, „mint inkább a realizmusról vallott normatív elképzelésekből”. (Die Linkskurve. Berlin, 1929—1932. Bibliographie einer Zeitschrift. Aufbau-Verlag, Berlin und Weimar, 1972. Vorwort, p. 20.) Vagy említsük még meg azt a képtelen következtetést, amelyhez — kifordítva a kifordíthatatlant — J. Münz- Koenen jutott. Lukács a polgári regény sémáját akarta ráerőszakolni a proletár írókra, „tehát Lukács valójában, ebben a tekintetben a spontaneitást mozdította elő az irodalmi fejlődésben”. (Auf dem Wege zu einer marxistischen Literaturtheorie. Die Debatte proletarisch-revolutionärer Schriftsteller mit Georg Lukács, in: Dialog und Kontroverse mit Georg Lukács. Leipzig, 1975. p. 132.) Lukács persze jól ismerte az effajta vádakat, s már 1938-ban emlékeztette Anna Segherst „1931/32 telére Berlinben ... Emlékezni fogsz — írta —, hogy keserű szemrehányásokat kaptam... és azzal vádoltak, hogy a proletár-irodalom rovására túlbecsülöm a polgárit.” (Lukács György levele Anna Seghershez 1938. júl. 28.-án. In: A realizmus problémái, Athenaeum, 1948 p. 328.). Mindez korántsem mellékes. A vita részletes értékelése sem ezeknek a jegyzeteknek, hanem a szakkutatásnak a feladata. Annyit persze jeleznünk kell, hogy Lukács elméleti pozíciója ezekben a cikkekben történelmileg sajátosan korlátozott és ellentmondásos volt. Nemcsak a lehetséges válaszok, de a kérdésfeltevések körét is a történelem húzza meg. (Mint ahogy az is csak a történelmi feltételek figyelembevételével érthető meg, hogy Lukács a vita során a német és nemzetközi munkásmozgalom vezetőire: Sztálinra, Thälmannra, Neumannra hivatkozik.) A lukácsi felfogás centrumában ekkor még nem a valóság művészi tükrözésének esztétikai (vagyis: sajátos) törvényszerűségei állnak; nem a realizmus és a szocialista realizmus mint orientáló értékkategóriák, hanem az a jellegzetes kérdés, hogy „honnan, milyen osztályhelyzetből származik a mű”, milyen módszerrel hozható létre nagy proletár műalkotás, amellyel a proletárforradalmi író magas művészi színvonalon vehet részt az osztályharcban. A dialektikus materializmus az osztálytartalom, az osztályok kölcsönhatásának epikus, zárt, folyamatként való megformálásának (ábrázolásának) módszere a maga általánosságában áll itt szemben a metafizikusan merev riporttal, nem mint műfajjal, hanem mint módszerrel. Nemcsak a korabeli szóhasználatot, de a „kitagadott” mű, a Történelem és osztálytudat számos mozzanatát is őrzi Lukács álláspontja: a forradalmi író — az osztály katonája — alkotómódszerében a proletariátus osztálytudatát hordozza. Ezek a nézetek nyilvánvalóan nem elégségesek a proletkultos szűkösség, a naturalizmus, a sematikus merevség, a művészet agitatív, mozgósító, röplapfunkcióját egyoldalúan hangsúlyozó (különben jogosan elmarasztalt) gyakorlat és elmélet meghaladásához, esztétikai kritikájához. Ám itt és most — ismétlem — nem az 1931—32-es felfogások értelmezése-értékelése a legfontosabb, hanem az a vita középpontjába kerülő probléma, amely megváltozott történelmi feltételek között, módosult hangsúlyokkal ma is jelen van: a spontaneitás és a tudatosság ellentéte az irodalomban, a teóriában és a kritikai gyakorlatban. Lukács harcának máig ható tanulsága az elméleti szempontokat érvényesítő, értékeket tudatosító, művészekért perelő kritika önálló jogainak a védelmezése, „bomlasztó” minősítésének, lebecsülésének az elutasítása éppúgy, mint a tömegek spontán ítéletére mindig általánosan apelláló, lényegében az adott ízlésszint problémamentes kielégítését szorgalmazó, vagyis a tömegek (és művészek!) tényleges érdekeinek ellentmondó demagógia bírálata. SZIKLAI LÁSZLÓ ■ Lukács György: Willi Bredel regényei Bredel mindkét regénye jelentős helyet foglal el Németország proletárforradalmi irodalmának fejlődésében. Bredel igazi tehetségre és harcos osztályálláspontra valló szerencsés kézzel olyan témákat választott, amelyek nem csupán valamennyi munkás érdeklődésének középpontjában állnak, hanem egyben minden olvasója számára újonnan felfedezett földet jelentenek tartalmi szempontból is. Németországban proletár osztályálláspontról mind ez idáig nem ábrázoltak olyan témákat, mint a megkezdődött racionalizálás kihatásai a munkásokra, vagy egy proletárok lakta háztömb mindennapi élete, küzdelmei. És ez nem kevés. Ám ezzel még korántsem merültek ki Bredel érdemei. Tárgya csoportosításában, regényei felépítésében szerencsés kézről, biztos politikai ösztönről és harcos talpraesettségről tesz tanúbizonyságot. Már első regényében igen ügyesen csoportosítja a gyár leírását egy sztrájk előkészületei, kitörése és veresége körül. Ezáltal nem csupán egy mozgalmas cselekmény körvonalai bontakoznak ki, melyek alkalmasak arra, hogy a munkásmindennapok részleteinek leírását az osztályharc elemeivé és szakaszaivá oldják, hanem egyben arra is utalnak, hogy az egész cselekmény csupán mozzanata a nagy osztályháborúnak, amely a regény kezdete előtt indult meg és töretlen hevességgel folyik majd tovább az itt elvesztett csata után is. Ez kétségtelenül helyes vár egy proletárregény számára. Lehetőséget nyújt ugyanis arra, hogy az üzemben minden osztályszempontból jelentős fejleményt (a munkások harca a kapitalistákkal, az államhatalom beavatkozása, a munkások üzemen belüli rétegződése, a politikai megkülönböztetések, a szociáldemokrácia és a szakszervezet szerepe, a kommunista sejt élete az üzemmel való kölcsönhatásában stb.) összefogjon egyetlen művészi kompozícióba, és ezek igazán epikusan zártan, ám mégis „kezdet” és „vég” nélkül, tehát valóban folyamatként, az összfolyamat részeként legyenek ábrázolva. A második regény kompozíciója további előrelépést mutat ebben az irányban. Bredel itt még szélesebbre tágítja kompozíciója keretét: azt a helyes és fontos célt tűzi maga elé hogy a munkások életét a többi osztályokéval, különösen a kispolgárokéval konkrétabb kölcsönhatásban ábrázolja. Ez mind politikailag, mind művészileg abszolút helyes célkitűzés és lényeges előrelépés Proletárforradalmi irodalmunk legtöbb alkotása ugyanis, azáltal, hogy leragadt vagy csupán a gyárosok és a munkások üzemen belüli ellentéténél, vagy a munkás és burzsoá állam akut osztályharcának témájánál, szűk, néha egyenesen „ökonomista” benyomást keltő vonást öltött. Ezáltal a művek politikai látóhatára a „forma szerint” nemzeti, de az össznemzeti kérdésfeltevésektől izoláltan kiemelt egyetlen — mégoly fontos — mozzanattá szűkült. És ez szükségszerűen éreztette hatását művészileg is az ábrázolt világ szegényességében, szűkösségében és kisszerűségében. Bredel ezen a ponton tör bátran és energikusan előre. E regény tartalma egy proletárháztömb élete. Munkások és kispolgárok legkülönbözőbb rétegei, a legkülönbözőbb politikai irányzathoz tartozók, kommunisták, szociáldemokraták, nácik, apolitiikusok stb. laknak itt szoros közelségben és kerülnek mindennapi életük során a legkülönbözőbb módon egymással érintkezésbe. A bérlők sztrájkja, majd a hamburgi választások képezik a cselekmény magvát, amely körül mozgalmasan csoportosulnak a proletár és a kispolgári lakók mind politikai (náci rajtaütések, tüntetések stb.), mind magánéletének (magzatelhajtás, gyerekek születése, zálogház stb.) legkülönbözőbb epizódjai. Tartalmilag ez is helyesen átgondolt és ezért körvonalaiban igazi epikus vázlat. Újfent egy jó proletárforradalmi regény kerete, váza.