Kritika 6. (1977)

1977 / 3. szám - Kovalovszky Márta: Kossuthtól - Kossuthig?

Kossuthtól­­ Kossuthig? Történeti jegyzetek a budapesti emlékművekről „Erődi Ernő Meghalt Kossuth! címen meg­ható kesergőt szerzett, s az gyászkeretben, dalra, énekre és zongorára ma jelent meg. A zenemű ára 30 krajczár.” „Kossuth-emlék, gyönyörű asztali dísz, ele­gáns bronzfoglalatban. Vidékre bérmentesít­ve.” „A legújabb Kossuth-kalap, díszítve, japán fantasie-szalmából, 2­3.50 kor.” A Budapesti Hírlapnak Kossuth halálát sirató számaiban, az országos emlék állítását sürgető cikkek mellett olvashatjuk a fenti, ugyancsak Kossuth nevével kapcsolatos hir­detéseket. Az országszerte tervezgetett Kos­­suth-szobrok és a Kossuth-kalap nincsenek olyan messze egymástól, mint gondolnánk. így látták a kortársak Képzeljük magunk elé Kossuth Lajos alak­ját! Arca, alakja sokunk számára olyan, mint Eybl vagy Barabás litográfiáján, vagy mint a kortárs leírásában: „Közepes termetű és igen kellemes külsejű volt, feje és arca a leghatásosabb rajta, szabályos vonásainak ki­fejezése valóban szép, férfias és erőteljes. A férfikor derekán van és éveinek legjobb erejében, haja és szakálla dús és valami na­gyon kellemes, szerény és szelíd vonás van fényében. Mint arcának vonásait elemeztem, csupa igazi magyar sajátságra találtam: tüzes szemek, kerek fej, szép, nemes, egyenes, kissé hegyes orr... kissé széles, erős arc­csontok, rövid, határozott áll és erős, nem éppen hosszú nyak ...” (J. G. Kohl: Hundert Tage auf Reisen in den österreichisches Staa­ten. Dresden—Leipzig, 1842. 230. 1.) Viselete képzeletünkben leggyakrabban zsinóros atil­la, csizma, kezében esetleg a jellegzetes ka­lapot tartja. Ami legtöbbünk képzeletében azonos, az mozdulata, jobb (bal) karját fel­emelve messzire előre mutat. Az a vizuális közhely, amelyet Kossuth nevének említése szinte azonnal és feltételes reflexként kivált, már alig jelent valamit, mégis kitörölhetetlen. Mint egy dráma utolsó, függöny előtti pillanata, vagy mint egy film kimerevített záróképe, ez az előremutató Kossuth-alak is egy hosszú folyamat vég­eredményeként jelenik meg és válik végle­gessé. De míg a film vagy dráma utolsó perce csak a mű történetének idejét sűríti, a képzeletünkben megelevenedő történelmi alak több mint egy évszázad kollektív kép­zeletének eredménye, a különböző társadal­mak változó ideáljainak küzdelmeiből szüle­tett meg. Az 1894 — Kossuth halálának éve — és 1952 — a ma is álló budapesti Kos­­suth-emlékmű felállításának esztendeje — között eltelt csaknem hatvan évben egyetlen történelmi alaknak sem emeltek annyi em­lékművet (száznál többet csak az első világ­háborúig), mint éppen neki. E monumentu­mok nagy száma elsősorban Kossuth népsze­rűségét és a Kossuth-kultusz virágzását bizo­nyítja. A budapesti Kossuth-emlékek története azonban azt is mutatja, hogy e népszerűsé­gen túl szinte valamennyi újabb nemzedék és változott társadalmi rendszer fontosnak tekintette, hogy tisztázza és megfogalmazza, végül emlékművekben is reprezentálja viszo­nyát Kossuthoz és a magyar történelemnek ahhoz a szakaszához, amelynek Kossuth jel­képe volt. Ezért kezdődik meg azonnal Kos­suth halálakor az országos emlékszobor-prog­­ram kidolgozása a századvégi „boldog béke­időkben”, ezért újítják fel a háború miatt félbemaradt emlék ügyét a konszolidáció éveiben (1925—27), ezért távolítják el és helyettesítik újja a Horvai Budapesten 1927- ben leleplezett Kossuth-szobrát a felszabadu­lás után. Történelmi-társadalmi fordulóponto­kon vagy pár évvel e fordulatok után szinte törvényszerűen újra meg újra felbukkan a „Kossuth-kérdés”, megindul Kossuth alakjá­nak átértékelése, az új társadalom új, friss szempontjai szerint, s végül ezt az át­rajzolt képet vetítik ki, örökítik meg a kőbe­­bronzba, plasztikai formákba öltöztetett, rep­rezentatív monumentumok. 5 Gyűjtés a szoborra A Budapesti Hírlap 1894. március 20-i szá­ma első oldalán vezércikkben búcsúztatja a nemzet nagy halottját, néhány lappal hát­rább pedig az alábbi felhívást közli: „Kos­suth szobrára! Jöjjön velünk, aki szerette, jöjjön, akinek szívében hála van; az ország nem teheti, tegye meg a nemzet, tegye meg a nép. Az ő nagyságához, az ő emlékezeté­hez legyen méltó a mi hálánk, a mi kegye­letünk oltárán égjen az áldozat tüze és világítson és melegítsen a magyarnak!” És a nemzet megtette: az újságok napról napra köztik az adakozók nevét és a szoborra ösz­­szegyűlt összeget. Három év múltán 350 000 korona a szoboralap, 1900-ban 850 000 korona fölött van. De még Kossuth halála napján kitört a politikai vihar, előbb a holttest ha­zahozatala, azután a temetés lebonyolítása, végül a szobor körül is. Bécsben közölték Wekerle miniszterelnökkel, hogy sem a kor­mány, sem a törvényhozás nem vehet részt a nemzeti gyászszertartásban, tekintettel Ausztriára, amely ellenségének tekinti Kos­suth Lajost. Majd a kabinetiroda távirat­ban közölte azt is: a képviselőház nem vál­lalhatja magára a temetés költségeit. Wekerle Bécsbe utazik tárgyalni, lemondással fenye­getőzik, az utcán gyászruhás tüntetők, a par­lamentben interpellációk. A temetést végül a főváros finanszírozza. A szobor ügyében a „fővárosi körök, pártkülönbség nélkül” úgy döntenek, hogy „sokkal többre becsülik világ­szerte azt az emléket, melyet a nemzet emel önkéntes adományokból, mint azt, melyet az adóból befolyt állampénztár filléreiből emel­nek”. (Pesti Hírlap, 1894. márc. 22. 7. 1.). A Kossuth-Szobor ügyeinek intézésére bi­zottságot alakítanak, azonban csaknem tíz évig nem történik semmi. Az udvar és a kormány taktikázása, halasztgatásai után 1903-ban is csak a sajtóban megjelenő tü­relmetlen cikkek, a képviselők felszólalásai és a fővárosi közgyűlés nyomására írják ki a pályázatot. Az elkészült tervek között egyetlen megfelelő sincs, így a következő évben új pályázat indul. Most 23 pálya­munka érkezik a bíráló bizottsághoz, a leg­különbözőbb Kossuth-figurák szónokolnak, gesztikulálnak, ülnek megdicsőülten, vagy lo­vagolnak hősiesen. Huszonhárom látszólag különböző Kossuth, huszonháromféle esz­ménykép, és csaknem ugyanennyi stílusválto­zat közül kell kiválasztania a zsűrinek „az ő emlékezetéhez méltó” tervet. Valójában azonban a bírálók dolga korántsem volt ennyire nehéz. A benyújtott tervek gipsz­panoptikumában két fő típus különült el. ,,Egy rakás kétségbeesés" Az egyik — és a tervek egy kivételével ide sorolhatók — Kossuthot egy optimista dráma hőseként ábrázolta, a politikai cselek­vés színpadára állítva, a nemzethez forduló politikus szerepében. E szerep kellékei közé tartoznak az olyan közhelyek, mint „daliás termet”, „lánglelkű vezér”, „nemes hazafi” , valamint a velük egyenértékű, azonos jelen­tésű „plasztikai” kifejezőeszközök. A másik tí­pust a megismételt pályázat munkái között csupán egyetlen alkotás, Horvai Jánosé kép­viselte. Ő Kossuthot afféle „nemzeti” magvető­ként állította a néző elé, aki a nemes esz­méket hinti — egy földműves nyugodt moz­dulatával — a közösség vagy a jövő képzelt „talajába”. Az előbbi típus „drámai” jellegé­vel szemben az utóbbi inkább „epikusnak” lenne nevezhető, ha a mellékfigurák, a 48-as magyar minisztérium tagjainak megformálása és beállítása nem jósolna hangsúlyozottan tragikus színezetű és kilátástalan véget az „elhintett eszméknek”. Melyik tehát a „méltó” emlék? A pályázat végül is e két típus, e két Kossuth-ideál ver­senye volt, és Róna József mérsékelten agi­­tatív, valamint Horvai tragikusan széthulló kompozíciója között kellett eldőlnie. A há­romszori szavazás utolsó fordulójában, 9 :9 szavazataránynál az eredményt Bárczy pol­gármester szava jelentette: Horvai művét, azaz a benne megtestesülő típust választotta, ő tudta, miért. A pályázaton kirajzolódó két típust ugyan­is lényeges különbségek választották el egy­mástól. Közös csak annyi volt bennük, hogy valamely általánosságot — az első gyújtó­­szavú szónokot, a másik egy még tágabban értelmezhető „szellemi magvetőt” — öltöztetett Kossuth alakjába. A szónoki pózba mereví­tett Kossuth azonban nemcsak a képzeletbeli nemzethez intézte szavait, hanem mozgásá­val, gesztusaival, kinyújtott karjának moz­dulatával szinte személyesen fordult az előtte megálló szemlélőhöz, és „választ” várt tőle. Ez a felszólító erő független volt a szobor művészeti kvalitásaitól, mert nem a plasz­tikai formák, a szobrászati kompozíció im­manens erejéből fakadt, hanem inkább az ábrázolás jelképszerűségéből, a beleképzelt, belelátott, az emlékekben, a kollektív gén- KRITIKA Horvai János Kossuth-szobra Kossuth-szobor ma a Parlament előtt

Next