Kritika 6. (1977)
1977 / 3. szám - Kovalovszky Márta: Kossuthtól - Kossuthig?
Kossuthtól Kossuthig? Történeti jegyzetek a budapesti emlékművekről „Erődi Ernő Meghalt Kossuth! címen megható kesergőt szerzett, s az gyászkeretben, dalra, énekre és zongorára ma jelent meg. A zenemű ára 30 krajczár.” „Kossuth-emlék, gyönyörű asztali dísz, elegáns bronzfoglalatban. Vidékre bérmentesítve.” „A legújabb Kossuth-kalap, díszítve, japán fantasie-szalmából, 23.50 kor.” A Budapesti Hírlapnak Kossuth halálát sirató számaiban, az országos emlék állítását sürgető cikkek mellett olvashatjuk a fenti, ugyancsak Kossuth nevével kapcsolatos hirdetéseket. Az országszerte tervezgetett Kossuth-szobrok és a Kossuth-kalap nincsenek olyan messze egymástól, mint gondolnánk. így látták a kortársak Képzeljük magunk elé Kossuth Lajos alakját! Arca, alakja sokunk számára olyan, mint Eybl vagy Barabás litográfiáján, vagy mint a kortárs leírásában: „Közepes termetű és igen kellemes külsejű volt, feje és arca a leghatásosabb rajta, szabályos vonásainak kifejezése valóban szép, férfias és erőteljes. A férfikor derekán van és éveinek legjobb erejében, haja és szakálla dús és valami nagyon kellemes, szerény és szelíd vonás van fényében. Mint arcának vonásait elemeztem, csupa igazi magyar sajátságra találtam: tüzes szemek, kerek fej, szép, nemes, egyenes, kissé hegyes orr... kissé széles, erős arccsontok, rövid, határozott áll és erős, nem éppen hosszú nyak ...” (J. G. Kohl: Hundert Tage auf Reisen in den österreichisches Staaten. Dresden—Leipzig, 1842. 230. 1.) Viselete képzeletünkben leggyakrabban zsinóros atilla, csizma, kezében esetleg a jellegzetes kalapot tartja. Ami legtöbbünk képzeletében azonos, az mozdulata, jobb (bal) karját felemelve messzire előre mutat. Az a vizuális közhely, amelyet Kossuth nevének említése szinte azonnal és feltételes reflexként kivált, már alig jelent valamit, mégis kitörölhetetlen. Mint egy dráma utolsó, függöny előtti pillanata, vagy mint egy film kimerevített záróképe, ez az előremutató Kossuth-alak is egy hosszú folyamat végeredményeként jelenik meg és válik véglegessé. De míg a film vagy dráma utolsó perce csak a mű történetének idejét sűríti, a képzeletünkben megelevenedő történelmi alak több mint egy évszázad kollektív képzeletének eredménye, a különböző társadalmak változó ideáljainak küzdelmeiből született meg. Az 1894 — Kossuth halálának éve — és 1952 — a ma is álló budapesti Kossuth-emlékmű felállításának esztendeje — között eltelt csaknem hatvan évben egyetlen történelmi alaknak sem emeltek annyi emlékművet (száznál többet csak az első világháborúig), mint éppen neki. E monumentumok nagy száma elsősorban Kossuth népszerűségét és a Kossuth-kultusz virágzását bizonyítja. A budapesti Kossuth-emlékek története azonban azt is mutatja, hogy e népszerűségen túl szinte valamennyi újabb nemzedék és változott társadalmi rendszer fontosnak tekintette, hogy tisztázza és megfogalmazza, végül emlékművekben is reprezentálja viszonyát Kossuthoz és a magyar történelemnek ahhoz a szakaszához, amelynek Kossuth jelképe volt. Ezért kezdődik meg azonnal Kossuth halálakor az országos emlékszobor-program kidolgozása a századvégi „boldog békeidőkben”, ezért újítják fel a háború miatt félbemaradt emlék ügyét a konszolidáció éveiben (1925—27), ezért távolítják el és helyettesítik újja a Horvai Budapesten 1927- ben leleplezett Kossuth-szobrát a felszabadulás után. Történelmi-társadalmi fordulópontokon vagy pár évvel e fordulatok után szinte törvényszerűen újra meg újra felbukkan a „Kossuth-kérdés”, megindul Kossuth alakjának átértékelése, az új társadalom új, friss szempontjai szerint, s végül ezt az átrajzolt képet vetítik ki, örökítik meg a kőbebronzba, plasztikai formákba öltöztetett, reprezentatív monumentumok. 5 Gyűjtés a szoborra A Budapesti Hírlap 1894. március 20-i száma első oldalán vezércikkben búcsúztatja a nemzet nagy halottját, néhány lappal hátrább pedig az alábbi felhívást közli: „Kossuth szobrára! Jöjjön velünk, aki szerette, jöjjön, akinek szívében hála van; az ország nem teheti, tegye meg a nemzet, tegye meg a nép. Az ő nagyságához, az ő emlékezetéhez legyen méltó a mi hálánk, a mi kegyeletünk oltárán égjen az áldozat tüze és világítson és melegítsen a magyarnak!” És a nemzet megtette: az újságok napról napra köztik az adakozók nevét és a szoborra öszszegyűlt összeget. Három év múltán 350 000 korona a szoboralap, 1900-ban 850 000 korona fölött van. De még Kossuth halála napján kitört a politikai vihar, előbb a holttest hazahozatala, azután a temetés lebonyolítása, végül a szobor körül is. Bécsben közölték Wekerle miniszterelnökkel, hogy sem a kormány, sem a törvényhozás nem vehet részt a nemzeti gyászszertartásban, tekintettel Ausztriára, amely ellenségének tekinti Kossuth Lajost. Majd a kabinetiroda táviratban közölte azt is: a képviselőház nem vállalhatja magára a temetés költségeit. Wekerle Bécsbe utazik tárgyalni, lemondással fenyegetőzik, az utcán gyászruhás tüntetők, a parlamentben interpellációk. A temetést végül a főváros finanszírozza. A szobor ügyében a „fővárosi körök, pártkülönbség nélkül” úgy döntenek, hogy „sokkal többre becsülik világszerte azt az emléket, melyet a nemzet emel önkéntes adományokból, mint azt, melyet az adóból befolyt állampénztár filléreiből emelnek”. (Pesti Hírlap, 1894. márc. 22. 7. 1.). A Kossuth-Szobor ügyeinek intézésére bizottságot alakítanak, azonban csaknem tíz évig nem történik semmi. Az udvar és a kormány taktikázása, halasztgatásai után 1903-ban is csak a sajtóban megjelenő türelmetlen cikkek, a képviselők felszólalásai és a fővárosi közgyűlés nyomására írják ki a pályázatot. Az elkészült tervek között egyetlen megfelelő sincs, így a következő évben új pályázat indul. Most 23 pályamunka érkezik a bíráló bizottsághoz, a legkülönbözőbb Kossuth-figurák szónokolnak, gesztikulálnak, ülnek megdicsőülten, vagy lovagolnak hősiesen. Huszonhárom látszólag különböző Kossuth, huszonháromféle eszménykép, és csaknem ugyanennyi stílusváltozat közül kell kiválasztania a zsűrinek „az ő emlékezetéhez méltó” tervet. Valójában azonban a bírálók dolga korántsem volt ennyire nehéz. A benyújtott tervek gipszpanoptikumában két fő típus különült el. ,,Egy rakás kétségbeesés" Az egyik — és a tervek egy kivételével ide sorolhatók — Kossuthot egy optimista dráma hőseként ábrázolta, a politikai cselekvés színpadára állítva, a nemzethez forduló politikus szerepében. E szerep kellékei közé tartoznak az olyan közhelyek, mint „daliás termet”, „lánglelkű vezér”, „nemes hazafi” , valamint a velük egyenértékű, azonos jelentésű „plasztikai” kifejezőeszközök. A másik típust a megismételt pályázat munkái között csupán egyetlen alkotás, Horvai Jánosé képviselte. Ő Kossuthot afféle „nemzeti” magvetőként állította a néző elé, aki a nemes eszméket hinti — egy földműves nyugodt mozdulatával — a közösség vagy a jövő képzelt „talajába”. Az előbbi típus „drámai” jellegével szemben az utóbbi inkább „epikusnak” lenne nevezhető, ha a mellékfigurák, a 48-as magyar minisztérium tagjainak megformálása és beállítása nem jósolna hangsúlyozottan tragikus színezetű és kilátástalan véget az „elhintett eszméknek”. Melyik tehát a „méltó” emlék? A pályázat végül is e két típus, e két Kossuth-ideál versenye volt, és Róna József mérsékelten agitatív, valamint Horvai tragikusan széthulló kompozíciója között kellett eldőlnie. A háromszori szavazás utolsó fordulójában, 9 :9 szavazataránynál az eredményt Bárczy polgármester szava jelentette: Horvai művét, azaz a benne megtestesülő típust választotta, ő tudta, miért. A pályázaton kirajzolódó két típust ugyanis lényeges különbségek választották el egymástól. Közös csak annyi volt bennük, hogy valamely általánosságot — az első gyújtószavú szónokot, a másik egy még tágabban értelmezhető „szellemi magvetőt” — öltöztetett Kossuth alakjába. A szónoki pózba merevített Kossuth azonban nemcsak a képzeletbeli nemzethez intézte szavait, hanem mozgásával, gesztusaival, kinyújtott karjának mozdulatával szinte személyesen fordult az előtte megálló szemlélőhöz, és „választ” várt tőle. Ez a felszólító erő független volt a szobor művészeti kvalitásaitól, mert nem a plasztikai formák, a szobrászati kompozíció immanens erejéből fakadt, hanem inkább az ábrázolás jelképszerűségéből, a beleképzelt, belelátott, az emlékekben, a kollektív gén- KRITIKA Horvai János Kossuth-szobra Kossuth-szobor ma a Parlament előtt