Kritika 13. (1984)
1984 / 1. szám - Rónay László: Kenyeres Zoltán két könyvéről
az egyenlőtlenségekkel szemben türelme- .ö mesebb álláspont két érve nyomósnak ' 'látszik. Az egyik érv arra hivatkozik, hogy az elmúlt évtizedeknek az a társadalompolitikája, amely a társadalmi juttatások közvetlen arányát emelte, kikapcsolva a tényleges munkateljesítmények által kiérdemelt juttatások lehetséges ösztönző szerepét, voltaképpen egyenlőtlenségeket tartósított, illetve még fokozott is. Az induló állapot előnyei ugyanis fokozták e juttatások hozzáférhetőségét, a hátrányok pedig délibábként csillantották fel, de érdemlegesen nem tették lehetővé az e juttatásokkal való élést. 1974-ben például az üdülés gyakorisága társadalmi rétegenként elképesztő mértékű különbözőséget mutatott: három napnál hosszabb időn át üdült a szellemi dolgozók 55%-a, a munkások 23%-a és a szövetkezeti parasztsághoz tartozók 7%-a. Ez az adatsor megfordítva érdekes igazán: nem üdült ugyanis a szellemi dolgozók 45°/o-a, a munkások 77%-a és a szövetkezeti parasztok 93%-a. S történt mindez a társadalmi juttatásként szervezett üdültetési program virágkorában! A másik érv abban fogalmazható meg, hogy ha az egyenlőségfokozó törekvések rendellenességeit elvileg kiküszöbölhetőnek is tartanánk — amire egyébként nincs sok biztosíték —, az egyenlőség konzervál, visszafog, változtatásra nem ösztönöz, mivel a teljesítmények mérhetetlenségében, az ellenőrizhetetlen természetbeni juttatások bürokratikus szétosztásában érdekelt, s legsúlyosabb következményként még az sem elképzelhetetlen, hogy az így jelentkező egyenlőtlenségekre ideologikusan azt mondja, ez az egyenlőség, itt a Kánaán. Ez azért veszélyes, mivel óhatatlanul is túldimenzionálja a kritika politikai-ideológiai jelentőségét, lehetetlenné, illetve diszkreditálttá teszi a tényleges működésekre irányuló vizsgálódást. A kötet hat tanulmányának másik nagy motívuma a mobilitás, az egyes társadalmi rétegekből a többibe való bekerülés, kikerülés problematikája. Abban minden szerző megegyezik, hogy társadalmunk az utóbbi 35 évben a paraszti lét tengeréből felmerült piramisként szerveződött meg, s az „elparasztiatlanodás” az iparosodás és a városiasodás következménye. Az is nyilvánvaló, hogy ez a folyamat gyorsabb és látványosabb volt a 60-as évek közepéig, majd napjainkra teljesen lelassult. A mobilitás ma már a rétegek közötti mikromozgásokkal jellemezhető, ami nem jelenti a mobilitás felszámolódását, csak újfajta jelentőségét. Társadalmunk differenciáltabbá vált, a munkamegosztási rendszerben új, nagy létszámú rétegek tűntek fel, amelyekbe bekerülni a hagyományos mobilitásfogalom szerint talán nem nagy szó, de jelenlegi létviszonyainkat illetően valójában az. Kiderül a kötetből, hogy ebben az új struktúrában értelmiséginek lenni távolról sem akkora előny, mint azt a hagyományos mobilitásfogalom sugallná. Az értelmiségnek egész rétegei szakadtak le az élvonalról (például az elnőiesedett pedagógus-szakma), s csak az elit végvárai tartják szinte már beltenyészetként látszólagos — a hivatalos jövedelemstatisztika csalóka számai által mutatott — előnyeiket. De nemcsak az értelmiség mutat nagyfokú differenciáltságot, a munkásság sem olyan homogén, mint azt a tankönyvi megfogalmazások alapján sejthetnénk. Egyrészt határai viszonylagosak mind a paraszti réteg, mind a szellemi dolgozók „betanított” csoportjai felé, másrészt belső különbségei folytán igencsak szóródnak a jövedelem, a szaktudás, a magángazdagság mutatószámai. A paraszti réteg létszámvesztesége milliós nagyságrendű, ám cserében megnőtt az életszínvonala, s esély van egyfajta „visszaparasztosodásra”. A kötetből az tűnik ki, hogy a „halmozottan előnyös helyzetűek” kérdésköre nem kutatási téma, a „halmozottan hátrányos helyzetűek” problémája annál inkább az. Voltaképpen ez az a milliós embercsoport, ahol a szocializmus értékei türelmetlenül szembesíthetők a valósággal, és ahol mind a központi tudatosság, mind a társadalom legszélesebb körű összefogása megtalálja a maga feladatát e hátrányok bizonyos típusainak felszámolására, illetve következményeik enyhítésére. Különösképpen megfontolandónak látszik, hogy a családokban felnövekvő gyermekek száma mennyire rontja a strukturális pozíciókat, bűvös körbe hajszolván a sokgyermekeseket, akik a gyermekekben vélt előnyöket látván tulajdonképpen csak rontják helyzetüket. Másrészt önnön jövőjét falja fel az a társadalom, amelyik tagjai számára a gyermektelenségből, illetve a kevés gyermekből kíván előnyforrást kovácsolni. A könyv elsősorban diagnózis és prognózis készítésére ad lehetőséget. Jó lenne, ha a követendő terápiák dolgában társadalmi vitára, közvéleményünk aktivitására sarkallna. Megjelent, hozzáférhető, el kell olvasni. (Kossuth) CSEPELI GYÖRGY KRITIKA Kenyeres Zoltán két könyvéről Szép és alapos bevezető tanulmány után — mely a szerző irodalomszemléletének foglalata, és a sokat sejtető Bízzunk az irodalomban! címet viseli — négy ciklusba osztotta a Gondolkodó irodalom megjelenése óta eltelt majdnem tíz évben született írásait Kenyeres Zoltán. A kötet középpontjában az az öt elemzés áll, melyet Weöres Sándor költészetének, illetve a róla szóló legfontosabb munkáknak szentelt. Ezt a rendkívül magas színvonalú, az elemzés legkülönfélébb lehetőségeit kombináló ciklust fogják közre azok a tanulmányai, melyekben a régi magyar irodalom kiemelkedő alakjaival, a Nyugat-korszak íróival és a modern magyar irodalom kérdéseivel foglalkozik. Első pillantásra is megkapó a kötet sokfélesége, az az elmélyültség és beleérzés, amellyel Kenyeres Zoltán egymástól látszólag távol álló korszakokat és egyéniségeket fog össze és jelenít meg. Ez a „megjelenítés” az ő esetében igen fontos fogalom. A magyar irodalmi eszszé történetével és hagyományaival foglalkozva (e tevékenységének volt értékes gyümölcse az Esszépanoráma háromkötetes gyűjteménye) nyilván tudatosan választotta meg mintáit, akik közül elsőnek Bóka László nevét említhetjük. Kenyeres esszéiben és tanulmányaiban is megtalálhatjuk azt a szivárványos változatosságot, érzékenységet és irodalomszeretetet, mely a Bókáéit jellemezte,ő azonban mesterénél is érzékenyebben érdeklődik az esztétika és filozófia kérdései iránt, s elsősorban a legmodernebb angol irodalmi gondolkodás legfontosabb eredményeit kamatoztatja vizsgálódásai közben. Elemzéseinek középpontjában az „érték” kategóriája áll. Nem egy írásában nyomatékosan ráirányítja a figyelmet arra az igazságra, hogy az irodalom önismeretének, önszemléletének zavarai részben abból adódnak, hogy az elemzések közben egybefonódik az érték és hasznosság kritériuma, hogy egyéb és más jellegű „összefonódásokról” ne is szóljunk ... Az érték megvalósulásának különféle lehetőségeit és megvalósulási formáit követi nyomon az irodalom különböző korszakaiban, s munkája közben meggyőződéssé vált benne az a hipotézis, hogy a megjelenési forma lehet különböző, de e különbözőségek csak akkor érdemesek méltánylásra és elismerésre, ha értékteremtő funkciójuk van. Kenyeres Zoltán szigorú és kemény kritikusa az irodalomnak, mi sem áll távolabb tőle, mint a divatoknak vagy a közvélekedés terrorjának való behódolás. Nem egy tanulmányának olvasása közben érezzük, hogy valósággal megszenved önálló értékítéletének kialakításáért, s bár szívesen engedne a közvélekedésnek némelyik mű magyarázata közben, inkább vállalja a nehezebb utat, amely nem egy esetben a különbözés — alighanem a jogos különbözés — esélyét rejti. Ilyen vonatkozásban példamutatóan elfogulatlan s ugyanakkor megejtően szép és hiteles is az a tanulmánya (Jelentés egy püspöklila könyvről), melyet Esterházy Péter „kissszegényének”, a Termelési-regénynek szentelt, s amelyről még e szűkös keretek között is érdemes megemlítenünk, hogy nem méltatlan a magyar esszé legjobb hagyományaihoz sem. De e jogos kritikusi szigor, a teljes objektivitásra való törekvés jellemzi azt az összefoglalását is, melyben a legújabb magyar lírával, a legfiatalabb költők köteteivel foglalkozik (Talajminta). Az a tény, hogy Kenyeres Zoltán mély megértéssel és beleérzéssel tud szólni — és az adott terjedelemben újat is mondani — a „ködlovagok”, Justh Zsigmond, Cholnoky Viktor és Csáth Géza prózájáról, egyben arról a kötődésről is elárul valamit, ami a szerzőt e tragikus sorsú írónemzedék első felidézőihez, a „harmadik nemzedék” akkor még ifjú tagjaihoz fűzi. S ezt a megértő rokonszenvet, nagyrabecsülést, az elismertetésükért vívott jogos harcot igazolják olyan írásai is, mint például a Változat az önfeláldozásra, amelyben Kolozsvári Grandpierre Emil egyik legjobb regényéről, a Harmatcseppekről ír, rámutatva, miért jelent az író világában újdonságot az a megejtő lírai részvét, mely e művét jellemzi. Ebbe a sorba tartozik a tanulmányíró Vas István méltatása (Értelem és szenvedély), a címnek is telitalálat Hans Castorp Egerből Kálnoky-portréja és Sőtér István Alligátor-ballada című elbeszélésének elmélyült elemzése. Példamutató Kenyeres Zoltánnak az a törekvése, hogy vizsgálódásainak tárgykörébe bevonja a régebbi magyar irodalom egyes jelenségeit és alkotóit is. E felfedező útjai során, amikor szembesülhetett „szegény Kazinczyval” vagy a naplóíró Széchenyivel, eleinte nyilván az ismeretlenség izgalma is vonzotta, utóbb azonban e törekvése mind tudatosabb lett, s az olvasó jól érzékelheti, hogy nemcsak ő maga lesz gazdagabb e sokszor friss szempontok alapján történő múltidézés során, hanem a felfedező is, aki újabb szempontokat nyert az irodalom és az írói erkölcs, hivatástudat és szolgálat eszményeinek még mélyebb és tartalmasabb elemzéséhez. Azt az európai szemhatárú és igényű magyarságot éri tetten e régi mesterek eszméiben és műveiben, melyet ma is időszerűnek és fontosnak érez, s amelyet a „ráció és benevolencia csillagzata” igazgat. Tanulmányokból és kritikákból összeállított kötet kapcsán ritkán mondhatjuk el, amit a Kenyeres Zoltánéval kapcsolatban nyomatékosan kell hangsúlyoznunk: nemcsak tartalmas és mély, amit mond, hanem sokszor megejtően szép is, s épp ezek a tulajdonságai avatják olyan olvasmánnyá, amely nemcsak az irodalommal kapcsolatos ismereteinket bővíti s szemléletünket mélyíti, hanem valóban visszaadja az irodalom ügyében való bizalmunkat is. (Szépirodalmi) A lélek fényűzése kapcsán elismeréssel méltattuk a szerző elméleti felkészültségét és tudását. Fokozottan tehetjük ezt Tündérsíp című, alcíme szerint „Weöres Sándorról” szóló munkája kapcsán. Még nem jelent meg Tamás Attila és Bata Imre Weöres-monográfiája, amikor Kenyeres Zoltán publikálta a költő munkásságával foglalkozó első tanulmányait, melyeknek széles alapozásai voltak az úgynevezett „harmadik nemzedék” líraszemléletével, világképével foglalkozó írásai. Amint Kenyeres Zoltán kezdeti, Weöres Sándorral foglalkozó kisebb írásaiból kiviláglik, elsősorban Nicolai Hartmann kutatásai nyomán indult el, később azonban olyan új meglátások birtokába jutott e költészet mélyrétegeivel szembesülve, amelyek alapvetően változtatták meg elemzéseinek irányát. Bata Imre ugyancsak rendkívül fontos „Weöres Sándor közelében” írt könyve pedig arra ösztönözhette, hogy e líra belső tagozódását még érzékenyebben próbálja alkotó elemeire bontani. Mind mélyebbre hatoló munkája során fontos eredményekre jutott mind az irodalomtörténet-írás módszertanának felfrissítésében, mind a huszadik századi líratörténet megújításában. Nézzük mindenekelőtt a Tündérsíp módszertanát. Kenyeres Zoltán látszólag radikálisan szakít irodalomtörténet-írásunknak azzal a hagyományával, amely a művek elemzését az életrajzi háttér minél érzékletesebben megrajzolt képével hitelesítette. Igaz, könyve első részében rendkívül gondosan 32