Kritika 16. (1987)

1987 / 3. szám - Hegyi Béla: Aczél György: Jövőt mutató elődök - Kálmán János: Tőkei Ferenc: Kortársunk-e Marx?

Aczél György: Jövőt mutató elődök­ ­ jellemezte az ötvenes évek kulturális politikáját? Az önelégültség, a gőg, az ideológiai gettóba húzódás, egyfajta ér­­tékellenesség és egyetemesség-tagadás. Nem be­fogadásra, hanem kirekesztésre törekedett. Való­di értékeket vetett el, és feldicsérte a szürke tal­mit. Értékeket címkézett át, sajátított ki a poli­tikának, és tetszetős értéktelenségből állított mércét a művészetnek. A kultúrpolitika nem a népnek, a nemzetnek kötelezte el magát, jóllehet minduntalan a nép nevében szónokolt, hanem egy szűk hatalmi csoportnak, a szektás vezetés­nek. Kiszolgálni igyekezett a - jobb kifejezés híján - személyi kultusznak nevezett kultuszt és mindenekelőtt azt a személyt, aki körül a dics­fényt gerjesztették. Segédkezett egy irracionális szisztéma kialakításában, misztériummá nö­vesztette, díszítette, fokozta, és e szisztémához alkalmas apparátusra lelt. A misztérium közpon­ti alakját irigyelt erényekkel ruházta föl, szava­it­­ tévedhetetlenségi és atyai tekintélyű­­ jo­gokkal erősítette meg, áhítatos ceremóniákat és vastapsos előadásokat rendezett neki töme­gek részvételével. Ez a kultúrpolitika, miközben hatásos küzdelmet folytatott a hamis tudat és an­nak megnyilvánulásai ellen, maga is torz tudatot táplált és tükrözött. A vezérmítosz, a vezér­propaganda sem lehet más, mint - Marxszal fogalmazva - „annak az embernek öntudata, önérzete és szükséglete, aki vagy még nem szerez­te meg önmagát, vagy már ismét elvesztette”. Olyasvalakinek van tehát szüksége rá, aki a szembenézés tanulságaitól félve, könnyen elfor­dul a valóságtól; aki nem a­kar tudni változás­ról, mely zavarhatja biztonságérzetét, aki kon­zerválni akar egy idejétmúlt társadalmi szituá­ciót, mert fél az újtól, mert mindenáron a régi haszonélvezője akar maradni. A hatalmi szféra az irodalom, a művészet segítségével vágyakat kívánt ábrázoltatni a té­nyek helyett, a vágyakat azonban­­ az eluralko­dott ,voluntarista szemléletnek megfelelően­­ tényeknek tüntette fel. Azt próbálta láttatni és több-kevesebb sikerrel láttatta is, amit a poli­tikai teória megálmodott és valóságként szeretett volna elfogadtatni. Amit az elmélet kifejtett, de a gyakorlat nem igazolt. Az akarás pedig még nem a valóság, az akarás csak feltétel. A művek nemcsak lakkozták a valóságot, hanem át is festették a legfőbb értéknek tartott „ember” érdekében, akit lelkesíteni, mozgósítani, formálni kellett. Az illúzió azonban lehet vigasz, de nem lehet megoldás. A dogmatizmus a kultúrát pusz­tán eszközéül, az alkotókat az eszköz idomítói­nak tekintette demagógiája népszerűsítéséhez. A kultúrpolitika részrehajlása és igaztalan ítélete múltunk nagyjait, illetve nagyjaink múlt­ját sem kímélte. A magyar művelődés kiemel­kedő alakjait szubjektív módon értékelte, sok esetben átrajzolta vagy túlrajzolta arcukat, ki­nek megadva, kitől megtagadva elismerését. Petőfit a lobogójára tűzte ugyan, de elveit szűkre szabva, saját politikai koncepciójához alkalmazta, támadásra használva fel más érté­kekkel és más véleményekkel szemben. A forra­dalom költőjét piedesztálra emelte, de megfeled­kezett a republikánus „tiszta erkölcséről”. Széchenyi Istvánban éppen a reformert marasz­talta el, vitatva, hogy ő lenne a „legnagyobb ma­gyar”, ellenében a forradalmár Kossuthot di­csérve fel. A reformert, aki ódzkodik a gyors haladástól, nem mer kockáztatni, fél a radikális változtatásoktól. Az ötvenes években Somogyi Károly kanonokban is inkább látták a kleriká­lis reakciót altruista mezben, mint a nemes szándékú bibliotéka-alapítót, ki felfedte azon óhaját, hogy a szegedi közkönyvtár „a művelő­désnek s a társadalmi fejlődésnek egyik hathatós eszközéül szolgáljon”. Eötvös Józsefnél szintén nagyobb hangsúlyt kaptak hibái és tévedései - aulikus hajlandósága, retrográd államelméleti felfogása, a dualizmus és a kiegyezés támogatása stb.­­, mint írói és közképviseleti érdemei. Derkovits Gyula festészetére a „torzító forma­lizmus” bélyegét sütötték, a naturalista ábrázo­lást kérve számon tőle, művészetét „mellék­­útnak” nyilvánították. József Attilával hivatalo­san büszkélkedtek, mégis elvont, nem követendő eszménnyé merevítették. Egyes verssorait főként akkor citálták, ha valamilyen politikai tétel illusztrálására volt szükség. Propagandát keres­tek ott, ahol a megvalósulást lehetett s kellett volna felmutatni. Bartók Bélát üres formalistá­nak, megalkuvónak kiáltották ki, zenéjét érzé­ketlen, hideg, a világtól elidegenedett zenének. Illyés Gyulának a szemére vetették, hogy „meg­állt a tegnapnál”, nem képes időszerű lenni. Meg tudja rajzolni egyáltalán a magyar paraszt mai arcát? Valahol középen ül, pedig nálunk „ilyen középső” hely nincsen. „Nem tud megválni bizo­nyos barátoktól, annak ellenére, hogy ezek a barátok a szocializmust építő népnek hátat for­dítanak.” Lukács Györgyöt hol a „leghamisítat­­lanabb idealizmussal”, hol polgári liberalizmus­sal, hol opportunista engedményekkel, hol revi­­zionizmussal vádolták. T­öbb mint negyedszázaddal ezelőtt a magyar történelmi fejlődésnek új korszaka kezdő­dött. A Kádár János nevével fémjelzett marxista megújulás döntő fordulatot hozott a politikai, a gazdasági és a kulturális életben egy­aránt. Nemcsak a történelmi múltat kellett be­vallani a társadalmi kontinuitás szükségszerű­sége és törvényszerűsége szerint, hanem szembe kellett nézni a személyi kultusz - szocializmus nevében elkövetett­­ hibáival, bűneivel és téve­déseivel is. Történelmi realitásérzékkel, hiteles valóságismerettel és a jövő iránti felelősséggel vállalni az ezeréves történelmi múltból mindazt, ami hazát, haladást, igazságot jelent, és az ötve­nes évekből azt, ami mai körülményeink közt is becsülettel vállalható. A marxista megújulást tükröző művelődéspolitika, melynek első meg­fogalmazója, kibontakozásának segítője, később irányítója Aczél György volt, legfőbb céljának minden érték befogadását, őrzését és védelmét tekintette. Lukács Györgyről mondja, de tulaj­donképpen nemcsak a jeles filozófus tevékeny­ségét, hanem a negyedszázados művelődéspoli­tika tevékenységét is jellemezhetjük szavaival: „Történelmi önvizsgálatra szólított fel, az igazi demokratikus nemzeti hagyományok feltárására és értékeinek ápolására, illetve az ezeket háttérbe szorító tendenciák felszámolására. Kritikai te­vékenysége mindig szövetségesek megnyerésére irányult, éspedig az eszmei-ideológiai harc, a meggyőzés eszközeivel.” Ezt a nyitottságot, párbeszédkészséget és egyetemességigényt példázza a jövőt mutató elődök is, mely Aczél Györgynek zömmel az utóbbi években elhangzott beszédeit tartal­mazza. A különböző ünnepi alkalmakkor tartott eszmefuttatások nem egyszerűen adekvát szó­noklatok - bár természetesen magukon viselik az alkalom kínálta pátosz és emelkedettség je­gyeit -, hanem rövid, összegző előadások, ame­lyek, ha vázlatosan is, de a lényegre tapintva elemzik a magyar kultúra kiemelkedő személyi­ségeinek jelentőségét korukban, korunkban és a már küszöbünkig érő újabb kor feladatainak ismeretében. Az eltelt huszonöt esztendő ered­ményeit és tanulságait megvonva, tényekkel és adatokkal bizonyítja, hogyan építette és építi bele jelenünkbe, hogyan tette közkinccsé és hogyan folytatja az MSZMP közmegegyezésen alapuló politikája elődeink útmutatásait, vezérlő eszméiket és progresszív cselekvéseiket. „Törté­nelmünk tanulságait megérteni és helyesen hasz­nálni : ez a múlt igazi tisztelete - hangsúlyozza Aczél György. - A lapos történelmi párhuzamok mindig gyanúsak, óvakodnunk kell a régmúlt tanulságainak olcsó aktualizálásától. A valódi történelmi tanulságok viszont a nemz­et kollektív élettapasztalatának értékes forrását jelentik, s ahhoz segítenek, hogy a ma embere a mai történelmi helyzet elemzése alapján jól dönthes­sen sorsáról.” Most a teljes Petőfit tekintjük eszményünk­nek, művét a maga egészében valljuk öröksé­günknek. A forradalmár költőt és a „szigorú erkölcsű” embert egyaránt, ki az egyén érdekeit éppolyan fontosnak találta, mint a köz érdekeit. Szelleme azt követeli tőlünk, hogy mind társa­dalmilag, mind egyénileg napról napra megha­ladjuk önmagunkat, hogy minden új cél elérése egyúttal továbbhaladásunk újabb záloga legyen. Széchenyi István arra figyelmeztet bennünket, hogy minden politikai, társadalmi vagy kulturá­lis reformnak a gazdaságban kell gyökeret eresz­tenie, és viszont­ minden gazdasági átalakulás­nak lényeges társadalmi, politikai és kulturális feltételei vannak. Somogyi Károly könyvtárala­pító a hazáért élő, munkálkodó emberek tiszte­letére és megbecsülésére tanít, akik tehetségük­höz mérten - vallási, világnézeti és nemzedéki hovatartozásuktól függetlenül - hozzájárulnak a közös nemzeti vagyon gyarapításához. Eötvös Józsefben elsősorban a magyar nemzet sorsának jobbításáért küzdő, európai mértékkel mérő reformert, a széles látókörű írót, az oktatás és a nevelés korszerűsítését igénylő művelődéspoli­tikust látjuk. Derkovits Gyulában a szocializmus ügyének egyetemes jelentőségű reprezentánsát ismerjük fel, piktúrájában mű és eszme, elkö­telezettség és alkotás szétválaszthatatlan azonos­ságával találkozunk. József Attila számunkra a rend, a törvény és a szabadság harmóniájának igényét fogalmazza meg. Hogy szerezzünk ér­vényt a tartalmasabb demokráciának és a tartal­masabb életnek. Ha az egyén kínjai végső soron a társadalom vajúdásaiból fakadnak, akkor az egyéneknek - közösségben összefogva - a társa­dalmat kell tudatosan átalakítaniuk. Bartók Béla hazatért végleg. Amit hirdet: hűség a tiszta múlthoz, és hűség a tiszta értelemhez. Elvégzendő leckéje marad hazájának, hogy az ember csak a művészet élvezetével, a kultúra szeretetével és az éthosz gyakorlatával őrizheti meg emberségét, lehet hite, tartása, kvalitása. Illyés Gyula nemzeti öntudatunk és önismeretünk építője, a marxiz­mus és a magyar realitás egymásra hatásának és egymásrautaltságának figyelmes elemzője, a szel­lem és a tapasztalat igazságainak védője és mérlegelője. Lukács György, a magyar és az egyetemes filozófia nagy alakja, a népfrontos szemléletű kommunista teoretikus - Aczél György szavait idézve - így jelölte meg a reánk váró teendőket: „Ki kell dolgozni a szocialista társadalom sajátos demokráciájának megfelelő, újszerű politikai formákat, melyeknek messze felül kell múlniuk minden korábbi polgári de­mokráciát... Meggyőződése szerint csak a szo­cializmusnak van történelmi esélye emberhez méltó társadalom kialakítására. S a szocializ­mus vonzereje nagymértékben a társadalmi demokratizálás sikerétől függ, amelyet eredmé­nyei mérnek, és nem külsőségei.” (Gondolat) HEGYI BÉLA : KRITIKA Tőkei Ferenc: Kortársunk-e Marx p­ rovokáló köteteim, provokáló több irányban is. Kortársunk lehet-e Marx, aki több mint egy évszázada halott, aki nem ismerte a rá­diót, a televíziót, az autót, a repülőgépet, nem is szólva a rakétákról és a komputerekről. Ugyan - mondják mind gyakrabban -, elgondolásain túllépett a történelem, elmélete utópiának bizo­nyult. Micsoda kérdés - vonják össze a szemöldö­küket mások -, hiszen a marxizmus-leninizmus társadalmunk uralkodó ideológiája. A kérdés azonban az, hogy felhasználhatjuk-e a marxi módszert, elméletet a mai valóság feltá­r 36

Next