Kritika 16. (1987)

1987 / 2. szám - Nagy István Attila: Edward Bond: A bolond - Zalán Vince: Előre a hatvanas évekhez? - Gervai András: Rejtőzködő

Edward Bond: A bolond S­alamon Suba László, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház fiatal rendezője azok közé tartozik, akiknek a színpadi munkái szenvedélyes vitákat kavarnak. Az elmúlt évad­ban Grillparzer Banchanus című művének előadá­sait kísérte heves elutasítás. Salamon Suba úgy látszik, nem rettent meg a konzervatívabb ízlés erejétől, mert az idei évad második bemutatója­ként megrendezte Edward Bond A bolond című drámáját. A szerző ha nem is ismeretlen, nem tartozik a gyakran játszottak közé. (Fej vagy írás, illetve Kint vagyunk a vízből című játékait lát­hattuk eddig.) Edward Bond darabjának törté­nelmi keretét a napóleoni háborúk befejezése és a polgári fejlődés felgyorsulása alkotják. Angliá­ban vagyunk, 1815 végén, a megalázottság és ki­szolgáltatottság, a reménytelenség és hiábavaló küzdelem időszakában. Jelenetek a kenyérről és a szeretesről a dráma alcíme. Ez már önmagában is jelzi az író elemző szándékát. Edward Bond azt kutatja, hogy mekkora esélye van az embernek a szabadság és a szerelem emberarcú, humánus ki­­teljesítésére? A parasztok karácsony ünnepén Szent György-játékkal köszöntik urukat. A vallásos áhítat sem födi el a közöttük lévő ellentétet, amely hónapokkal később parasztlázadásba csap át. A megtorlás nem marad el: a felkelés „filozó­fusa”, Kormos a bitófára kerül, a többiek örül­nek a meghagyott életnek. Edward Bond az epikus színház drámai épít­kezését követi, nem tűri az érzelmes ellágyulást, a cselekvést fölemésztő szenvedélyek helyébe a rációt teszi. Meg kell értenünk a kort, amelyben élünk - hangzik Bond figyelmeztetése. Úgy tű­nik azonban, hogy John Clare (a költő) hiába szerzi meg a tudást, a következtetések levonása elől az elmegyógyintézetbe menekül. A kegyetlen társadalmi környezet szétrombolja az emberi lel­keket, szükségszerűen jön létre az elidegenedett ember magánya. Safranek Károly John Clare szerepében külö­nösen az első felvonásban remekelt, képes volt visszaadni a „földi” és „égi” szerelem (Patty és Mary) között hányódó embert; belső vívódása, elemző hajlama értékes színekkel gazdagították a figurát. A második felvonás utolsó jelenetében (elmegyógyintézet) korábbi szerepeiből való „át­hallásokat” lehetett észrevenni. Kitűnő alakítást nyújtott Földi László (Kormos). Lázadó indu­lata, szenvedélyes igazságkeresése, társtalan ma­gánya bölcs rezignációvá szelídítik forradalmi indulatait. Kormosnak a cselekvéstől a kudarcig terjedő útját jeleníti meg gazdag színészi eszkö­zökkel Földi László. Szigeti András elsősorban Napóleon szerepében volt emlékezetes, míg Varjú Olga az állandóan megkapható, de igazán soha el nem érhető Maryt alakította sikeresen. Gaál Erzsébet Pattyt formálja meg az első rész­ben sokszínűen, izgalmasan, később szürke és mindennapi háziasszonnyá szelídült. Bárány Frigyes lord Milton és lord Radstock figuráiban mértéktartóan elegáns és hűvös volt. Salamon Suba László rendezése követte a da­rab szövegét (talán nem ártott volna feszesebbre venni), egy helyen változtatott. Az ő értelmezé­sében John Clare nem bolondult meg, hanem szándékosan menekült az elmegyógyintézetbe. A költő szerint a társadalom (a közösség) nem méltó a költészet művészi igazságaira. Ezzel az üzenettel zárul az előadás. A Móricz Zsigmond Színház magyarországi bemutatóját népes alkotógárda hozta létre. Dés László kort idéző zenéje, Benedek Mari olykor nehezen kezelhető díszletei egyaránt a rendezői szándékot szolgálták: számoljunk le történelmi­­társadalmi-emberi illúzióinkkal, hogy új világ­képet alakíthassunk ki magunknak. Erre pedig megmaradásunk érdekében is nagy szükség van. KRITIKA NAGY ISTVÁN ATTILA FILM Előre a hatvanas évekhez? Báron György: Hollywood és MarienbadA z »új hullámok« partot értek” - írta jó néhány évvel ezelőtt egy külföldi film­­.. .kritikus. Mi történt azóta a filmművészet­ben? Mi történt a hetvenes és a korai nyolcvanas években? Ez utóbbi kérdésre próbál választ adni a hazánkban bemutatott filmek alapján Báron György nemrég megjelent kritika-gyűjteménye, a Hollywood és Marienbad. Hollywood? Sőt, új­ Hollywood fantasztikus meséi s az újra erőre kapó kisrealizmus lenne a reakció a hatvanas évek szívet és elmét nyito­­gató filmművészeti fellendülésére? Báron kötet­bevezető tanulmányában, amelyet már a Kor­társunk a film című antológiából is ismerhetünk, szemléletesen elemzi a hatvanas évek „hullámai­nak”, kivált a franciáknak filmújító tevékenysé­gét, melynek jellemzői elsősorban a filmi el­beszélésmód változásaiban ragadhatók meg, s mindenekelőtt a lineáris történetmondás kon­vencióinak felszámolásában, s egyfajta esszéisz­­tikus filmforma megteremtésében. A tanulmány jól észrevehetően ma is e korszak alkotói, alko­tásai, filmideái mellett voksol, ám - akarva­­akaratlan - kénytelen elismerni, hogy abban az időszakban, melyben kritikáit megírni adatott, az „uralkodó eszmék” ezektől kardinálisan eltérő filmmonstrumokban jelennek meg, a gyakorlott piaci kultúrával bevezetett, hallatlanul népszerű „mesékben”, s legfőképpen az általa oly nagy­vonalúsággal elemzett Stallone-, Coppola- és Spielberg-filmekben. Valóban ez lenne a válasz a hatvanas évek filmművészetére? Akárhogy is, furcsa helyzet tanúja lehet a kötet olvasója. Egyfelől­­ az elmúlt évtized változása­ként - kénytelen elismerni az új amerikai film eddig szinte ismeretlen kasszasikereit és mérhetet­len befolyását a (gyermek)fejekben, másfelől tapasztalnia kell, hogy a hatvanas évek „nyelv­újító” mozgalmának maradtak „megérintettjei”, követői, akiknek műveiben - ha más-más formá­ban is -, de tovább él a művészet, az új iránti elkötelezettség. S ha figyelmes, észreveheti, hogy a mozivásznakat beborító szuperprodukciók szuperkavalkádja mellett fel-feltűnik egy-egy Tarkovszkij-mű, vagy épp egy friss nyugatnémet alkotás, megcsillantva a búvópatak-létre kény­­szerített film géniuszát. S lehet-e nézőnek-olvasó­­nak, de legfőképp a kritikusnak szentebb köteles­sége, mint hogy ez utóbbiak, a ritka kivételek mellett szavazzon, kivált, ha mint a szerző, akiről a bevezetőben azt olvashatjuk, hogy „abban a szerencsés és kivételezett helyzetben volt, hogy kizárólag olyan filmekről írt, melyeket vala­milyen szempontból értékesnek, fontosnak, jel­lemzőnek tartott.” Nos, a Hollywood és Marien­bad című kötetbe összegereblyézett írások több­ségében éppen az az igyekezet lelhető föl, hogy a szerző új művekben felfedeztesse velünk a szá­mára oly kedves hatvanas évek filmművészetének szellemét, továbbélését, azokat a filmrendezői poétikákat, melyek minősége ma is nyugodtan mérhető a filmkritikának is rangot kölcsönző gondolatvilág és mesterségbeli tudás újszerűségé­vel. Báron György kötete jórészt tükrözi a film világában kialakult furcsa helyzetet - a kötet majd egynegyede foglalkozik az amerikai filmek­kel ám ami valóban érdekli, amire igazán figyel, az az, hogy hol bukkan fel valami új, ami természeténél fogva megkérdőjelezi a filmes status quót. A kritikusi figyelemre és állandó várakozásra szeretném itt a hangsúlyt helyezni, s nem egyes ítéleteire. Talán azért is, mert ezt a fajta kritikust - mondjuk így: készenlétet nehe­zebb megszerezni, mint az egyes filmekről véle­ményt alkotni. (Ez utóbbiakat tekintve - egyes esetekben - s nyilván nemcsak nekem, hanem másoknak is lenne vitája a szerzővel.) De nem ez a fontos, hanem az általános és méltánylandó kritikusi pozíció, még akkor is, ha erre - ön­hibáján kívül(!) - néha fura fény vetül. Nyilván­való ugyanis, hogy a kritikus a bemutatott filmek­ről írja kritikáit, már csak azon egyszerű „udva­riasságánál” fogva is, hogy az olvasó ellenőriz­hesse a leírtak igazságát. N­os, Baron, aki számára, némi túlzással, a francia új hullám az alfa és ómega, az elmúlt évtized „franciaországi válto­zásait” kénytelen-kelletlen a (felújított) Muriel és egy másik Resnais-film, az Amerikai nagy­bácsim, továbbá két idős mester: Bresson és Táti egy-egy alkotásának, valamint a valóban friss szemléletű Jacques Bral Éjszaka külsőben című filmjének részletesebb elemzésével jellemezni. Azaz, Rivette, Rohmer, Agnes Varda, Godard filmje­ (és még folytathatnám a sort) nélkül be­mutatni a változásokat, pontosabban: valójában nem bemutatni. De továbbmenve: ugyanez okból nem mutathatók fel gyakran a ma filmművészeté­nek értékei - hiába a kritikusi igyekezet. A Ke­resztapa és a (felújított) Muriel „csatájával” mit kezdjen a nézőket eligazítani kívánó hivatásos vélemény­mondó? A körülmények tehát előbb­­utóbb, ilyen vagy olyan mértékben a filmkritikus­ból „hazai” kritikust faragnak. Aki legföljebb makacskodhat és mondja a magáét. Báron György írásaival és ezzel a kötetével a hazai film­kritika élvonalába tartozik. Jó írásérzékkel meg­áldott, biztos ízlésű ítészről van szó, aki széles körű műveltségével jól eligazodik a filmművészet világában. Tartózkodó típus: ritkán rajong műért, rendezőért önfeledten, ám elutasításaiban is sok a megbocsátás, a megengedés. Eszébe sem jut például, hogy fertelmes átkokat szórjon az új­ Hollywood filmjeire - tárgyilagossága nemigen hagyja cserben A Hollywood és Marienbadh írásai élvezetes olvasmányok. Figyelemre méltó erény ez akkor is, ha szerintem olykor nagyvonalú felületességgel jár karöltve. A kritikák „modern­sége” nemegyszer eltakarja az elmélyültség hiá­nyát. Báron György filmkritikáiból magam még nem tudok kiolvasni olyan átfogó gyakorlati film­­esztétikát, (nemcsak a filmre vonatkozó) gondo­lati rendszert, amely például - ne adjuk alább! - a francia „új hullám” szent mesterének, André Bazinnek írásait szerényen, ám félreérthetetlenül át- meg áthatja. Így gondolom ezt akkor is, ha Baron láthatóan oldani próbálja a hazai film­kritikai gyakorlat esztéticizmusát, és messze el akarja kerülni a filmleírás általánosan használt patronjait is. A kötet tanúsága szerint a szerző a gondolkodás- és írásmód eleven egységét meg­valósító Susan Sontagtól igyekezett a legtöbb „jó fogást” eltanulni. De a „tanárok” közt talán ott van - ha csak a háttérben is - Walter Benjamin és Roland Barthes. ZALÁN VINCE : Rejtőzködő ózdi Kovács Zsolt - mint mindig - ezúttal is buktatókkal, konfliktusokkal, válságokkal­­ terhes magánéletünket, jó-rossz önmeg­valósításunk esélyeit, zűrös kapcsolataink termé­szetrajzát, kötődéseinket és oldásainkat vizsgálja. De mindenekelőtt az a folyamat izgatja, ahogy eközben a személyiség pszichikailag és morálisan változik, formálódik-deformálódik. A Rejtőzködő valóságos tárháza a különböző lelki defektusokban szenvedő, érzelmileg, idegileg labilis, sodródó, helyet nem találó figuráknak. Egy atomizálódott, történetünk idején közös la­kásban élő, de inkább vegetáló csonka család egymás iránt többnyire közömbös tagjainak ér­zelemháztartásába pillanthatunk be; szélmalom­harcukat követhetjük nyomon (viszonyaik, ma- 36

Next