Kritika 16. (1987)
1987 / 2. szám - Nagy István Attila: Edward Bond: A bolond - Zalán Vince: Előre a hatvanas évekhez? - Gervai András: Rejtőzködő
Edward Bond: A bolond Salamon Suba László, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház fiatal rendezője azok közé tartozik, akiknek a színpadi munkái szenvedélyes vitákat kavarnak. Az elmúlt évadban Grillparzer Banchanus című művének előadásait kísérte heves elutasítás. Salamon Suba úgy látszik, nem rettent meg a konzervatívabb ízlés erejétől, mert az idei évad második bemutatójaként megrendezte Edward Bond A bolond című drámáját. A szerző ha nem is ismeretlen, nem tartozik a gyakran játszottak közé. (Fej vagy írás, illetve Kint vagyunk a vízből című játékait láthattuk eddig.) Edward Bond darabjának történelmi keretét a napóleoni háborúk befejezése és a polgári fejlődés felgyorsulása alkotják. Angliában vagyunk, 1815 végén, a megalázottság és kiszolgáltatottság, a reménytelenség és hiábavaló küzdelem időszakában. Jelenetek a kenyérről és a szeretesről a dráma alcíme. Ez már önmagában is jelzi az író elemző szándékát. Edward Bond azt kutatja, hogy mekkora esélye van az embernek a szabadság és a szerelem emberarcú, humánus kiteljesítésére? A parasztok karácsony ünnepén Szent György-játékkal köszöntik urukat. A vallásos áhítat sem födi el a közöttük lévő ellentétet, amely hónapokkal később parasztlázadásba csap át. A megtorlás nem marad el: a felkelés „filozófusa”, Kormos a bitófára kerül, a többiek örülnek a meghagyott életnek. Edward Bond az epikus színház drámai építkezését követi, nem tűri az érzelmes ellágyulást, a cselekvést fölemésztő szenvedélyek helyébe a rációt teszi. Meg kell értenünk a kort, amelyben élünk - hangzik Bond figyelmeztetése. Úgy tűnik azonban, hogy John Clare (a költő) hiába szerzi meg a tudást, a következtetések levonása elől az elmegyógyintézetbe menekül. A kegyetlen társadalmi környezet szétrombolja az emberi lelkeket, szükségszerűen jön létre az elidegenedett ember magánya. Safranek Károly John Clare szerepében különösen az első felvonásban remekelt, képes volt visszaadni a „földi” és „égi” szerelem (Patty és Mary) között hányódó embert; belső vívódása, elemző hajlama értékes színekkel gazdagították a figurát. A második felvonás utolsó jelenetében (elmegyógyintézet) korábbi szerepeiből való „áthallásokat” lehetett észrevenni. Kitűnő alakítást nyújtott Földi László (Kormos). Lázadó indulata, szenvedélyes igazságkeresése, társtalan magánya bölcs rezignációvá szelídítik forradalmi indulatait. Kormosnak a cselekvéstől a kudarcig terjedő útját jeleníti meg gazdag színészi eszközökkel Földi László. Szigeti András elsősorban Napóleon szerepében volt emlékezetes, míg Varjú Olga az állandóan megkapható, de igazán soha el nem érhető Maryt alakította sikeresen. Gaál Erzsébet Pattyt formálja meg az első részben sokszínűen, izgalmasan, később szürke és mindennapi háziasszonnyá szelídült. Bárány Frigyes lord Milton és lord Radstock figuráiban mértéktartóan elegáns és hűvös volt. Salamon Suba László rendezése követte a darab szövegét (talán nem ártott volna feszesebbre venni), egy helyen változtatott. Az ő értelmezésében John Clare nem bolondult meg, hanem szándékosan menekült az elmegyógyintézetbe. A költő szerint a társadalom (a közösség) nem méltó a költészet művészi igazságaira. Ezzel az üzenettel zárul az előadás. A Móricz Zsigmond Színház magyarországi bemutatóját népes alkotógárda hozta létre. Dés László kort idéző zenéje, Benedek Mari olykor nehezen kezelhető díszletei egyaránt a rendezői szándékot szolgálták: számoljunk le történelmitársadalmi-emberi illúzióinkkal, hogy új világképet alakíthassunk ki magunknak. Erre pedig megmaradásunk érdekében is nagy szükség van. KRITIKA NAGY ISTVÁN ATTILA FILM Előre a hatvanas évekhez? Báron György: Hollywood és MarienbadA z »új hullámok« partot értek” - írta jó néhány évvel ezelőtt egy külföldi film.. .kritikus. Mi történt azóta a filmművészetben? Mi történt a hetvenes és a korai nyolcvanas években? Ez utóbbi kérdésre próbál választ adni a hazánkban bemutatott filmek alapján Báron György nemrég megjelent kritika-gyűjteménye, a Hollywood és Marienbad. Hollywood? Sőt, új Hollywood fantasztikus meséi s az újra erőre kapó kisrealizmus lenne a reakció a hatvanas évek szívet és elmét nyitogató filmművészeti fellendülésére? Báron kötetbevezető tanulmányában, amelyet már a Kortársunk a film című antológiából is ismerhetünk, szemléletesen elemzi a hatvanas évek „hullámainak”, kivált a franciáknak filmújító tevékenységét, melynek jellemzői elsősorban a filmi elbeszélésmód változásaiban ragadhatók meg, s mindenekelőtt a lineáris történetmondás konvencióinak felszámolásában, s egyfajta esszéisztikus filmforma megteremtésében. A tanulmány jól észrevehetően ma is e korszak alkotói, alkotásai, filmideái mellett voksol, ám - akarvaakaratlan - kénytelen elismerni, hogy abban az időszakban, melyben kritikáit megírni adatott, az „uralkodó eszmék” ezektől kardinálisan eltérő filmmonstrumokban jelennek meg, a gyakorlott piaci kultúrával bevezetett, hallatlanul népszerű „mesékben”, s legfőképpen az általa oly nagyvonalúsággal elemzett Stallone-, Coppola- és Spielberg-filmekben. Valóban ez lenne a válasz a hatvanas évek filmművészetére? Akárhogy is, furcsa helyzet tanúja lehet a kötet olvasója. Egyfelől az elmúlt évtized változásaként - kénytelen elismerni az új amerikai film eddig szinte ismeretlen kasszasikereit és mérhetetlen befolyását a (gyermek)fejekben, másfelől tapasztalnia kell, hogy a hatvanas évek „nyelvújító” mozgalmának maradtak „megérintettjei”, követői, akiknek műveiben - ha más-más formában is -, de tovább él a művészet, az új iránti elkötelezettség. S ha figyelmes, észreveheti, hogy a mozivásznakat beborító szuperprodukciók szuperkavalkádja mellett fel-feltűnik egy-egy Tarkovszkij-mű, vagy épp egy friss nyugatnémet alkotás, megcsillantva a búvópatak-létre kényszerített film géniuszát. S lehet-e nézőnek-olvasónak, de legfőképp a kritikusnak szentebb kötelessége, mint hogy ez utóbbiak, a ritka kivételek mellett szavazzon, kivált, ha mint a szerző, akiről a bevezetőben azt olvashatjuk, hogy „abban a szerencsés és kivételezett helyzetben volt, hogy kizárólag olyan filmekről írt, melyeket valamilyen szempontból értékesnek, fontosnak, jellemzőnek tartott.” Nos, a Hollywood és Marienbad című kötetbe összegereblyézett írások többségében éppen az az igyekezet lelhető föl, hogy a szerző új művekben felfedeztesse velünk a számára oly kedves hatvanas évek filmművészetének szellemét, továbbélését, azokat a filmrendezői poétikákat, melyek minősége ma is nyugodtan mérhető a filmkritikának is rangot kölcsönző gondolatvilág és mesterségbeli tudás újszerűségével. Báron György kötete jórészt tükrözi a film világában kialakult furcsa helyzetet - a kötet majd egynegyede foglalkozik az amerikai filmekkel ám ami valóban érdekli, amire igazán figyel, az az, hogy hol bukkan fel valami új, ami természeténél fogva megkérdőjelezi a filmes status quót. A kritikusi figyelemre és állandó várakozásra szeretném itt a hangsúlyt helyezni, s nem egyes ítéleteire. Talán azért is, mert ezt a fajta kritikust - mondjuk így: készenlétet nehezebb megszerezni, mint az egyes filmekről véleményt alkotni. (Ez utóbbiakat tekintve - egyes esetekben - s nyilván nemcsak nekem, hanem másoknak is lenne vitája a szerzővel.) De nem ez a fontos, hanem az általános és méltánylandó kritikusi pozíció, még akkor is, ha erre - önhibáján kívül(!) - néha fura fény vetül. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kritikus a bemutatott filmekről írja kritikáit, már csak azon egyszerű „udvariasságánál” fogva is, hogy az olvasó ellenőrizhesse a leírtak igazságát. Nos, Baron, aki számára, némi túlzással, a francia új hullám az alfa és ómega, az elmúlt évtized „franciaországi változásait” kénytelen-kelletlen a (felújított) Muriel és egy másik Resnais-film, az Amerikai nagybácsim, továbbá két idős mester: Bresson és Táti egy-egy alkotásának, valamint a valóban friss szemléletű Jacques Bral Éjszaka külsőben című filmjének részletesebb elemzésével jellemezni. Azaz, Rivette, Rohmer, Agnes Varda, Godard filmje (és még folytathatnám a sort) nélkül bemutatni a változásokat, pontosabban: valójában nem bemutatni. De továbbmenve: ugyanez okból nem mutathatók fel gyakran a ma filmművészetének értékei - hiába a kritikusi igyekezet. A Keresztapa és a (felújított) Muriel „csatájával” mit kezdjen a nézőket eligazítani kívánó hivatásos véleménymondó? A körülmények tehát előbbutóbb, ilyen vagy olyan mértékben a filmkritikusból „hazai” kritikust faragnak. Aki legföljebb makacskodhat és mondja a magáét. Báron György írásaival és ezzel a kötetével a hazai filmkritika élvonalába tartozik. Jó írásérzékkel megáldott, biztos ízlésű ítészről van szó, aki széles körű műveltségével jól eligazodik a filmművészet világában. Tartózkodó típus: ritkán rajong műért, rendezőért önfeledten, ám elutasításaiban is sok a megbocsátás, a megengedés. Eszébe sem jut például, hogy fertelmes átkokat szórjon az új Hollywood filmjeire - tárgyilagossága nemigen hagyja cserben A Hollywood és Marienbadh írásai élvezetes olvasmányok. Figyelemre méltó erény ez akkor is, ha szerintem olykor nagyvonalú felületességgel jár karöltve. A kritikák „modernsége” nemegyszer eltakarja az elmélyültség hiányát. Báron György filmkritikáiból magam még nem tudok kiolvasni olyan átfogó gyakorlati filmesztétikát, (nemcsak a filmre vonatkozó) gondolati rendszert, amely például - ne adjuk alább! - a francia „új hullám” szent mesterének, André Bazinnek írásait szerényen, ám félreérthetetlenül át- meg áthatja. Így gondolom ezt akkor is, ha Baron láthatóan oldani próbálja a hazai filmkritikai gyakorlat esztéticizmusát, és messze el akarja kerülni a filmleírás általánosan használt patronjait is. A kötet tanúsága szerint a szerző a gondolkodás- és írásmód eleven egységét megvalósító Susan Sontagtól igyekezett a legtöbb „jó fogást” eltanulni. De a „tanárok” közt talán ott van - ha csak a háttérben is - Walter Benjamin és Roland Barthes. ZALÁN VINCE : Rejtőzködő ózdi Kovács Zsolt - mint mindig - ezúttal is buktatókkal, konfliktusokkal, válságokkal terhes magánéletünket, jó-rossz önmegvalósításunk esélyeit, zűrös kapcsolataink természetrajzát, kötődéseinket és oldásainkat vizsgálja. De mindenekelőtt az a folyamat izgatja, ahogy eközben a személyiség pszichikailag és morálisan változik, formálódik-deformálódik. A Rejtőzködő valóságos tárháza a különböző lelki defektusokban szenvedő, érzelmileg, idegileg labilis, sodródó, helyet nem találó figuráknak. Egy atomizálódott, történetünk idején közös lakásban élő, de inkább vegetáló csonka család egymás iránt többnyire közömbös tagjainak érzelemháztartásába pillanthatunk be; szélmalomharcukat követhetjük nyomon (viszonyaik, ma- 36