Kritika 17. (1988)

1988 / 1. szám - DIALÓGUS A SAJTÓRÓL - Gulyás István: Igazi védelmet csak a demokrácia adhat. Beszélgetés Vince Mátyással

Milyen elképzelései voltak? Színes címlap, nagy szerkesztőségi stáb, külön­féle mellékletek, s a jelenleginél sokkal jobb pa­pír. E tervekből először a Kamara faragott le. Hamar kiderült, hogy amit tervezek, azt csak jó pár millió forintos veszteséggel lehet megcsinál­ni. Végül egy józan kompromisszum született, a­­melyik induláskor pár évre 3-4 milliós veszteség­gel számolt. A Kamara ezt a veszteséget előre be­tervezte a saját költségvetésébe. Arról nem volt szó, hogy hány évre, de kimondatlanul a levegő­ben volt, hogy e mértéket néhány éven belül csök­kenteni kellene, ehhez nekem sok sikert és jó mun­kát kívántak. Úgy tűnt, a Kamara évi 1-2 milliós veszteséggel már elégedett lett volna. A második faragás a Hírlapkiadónál következett be. Az ak­kori igazgató, Csollány Ferenc azt mondta, nem kell nekünk jó minőségű papír, feleannyi ember is elég, meg minek nekünk képszerkesztő. Szóval kellően meg lett faragva a tervem, de a kompro­misszumokhoz hozzátartozik, hogy amiben végül megegyeztünk, azt akkor, az induláskor meg is kaptuk. A helyiség is hatalmas probléma volt, vé­gül a Hungexpo adott egy faházat a BNV terüle­tén, később bejöhettünk a Vág utcába. A faházas időszakra a szerkesztőség tagjai még most is nosztalgiával emlékeznek. Mekkora példányszámmal indult a lap? Tizenötezerrel, s most több mint 150 ezernél tartunk. Az első lapszám 1979 júniusában jelent meg. Ezzel kapcsolatban egyébként óriási vita volt, mert szakemberek szerint nyáron lapot indí­tani öngyilkosság. De a sajtóirányítás ragaszko­dott ahhoz, hogy minél előbb jelenjünk meg, lé­nyegében a júniusi indítás ukázba volt adva. Föl sem volt töltve a stáb, a friss gárda éppen ismer­kedett egymással. Bizony hektikus nyár volt. A mai HVG 64 oldalából körülbelül 30 oldal hirdetés, ehhez jön még a 150 ezren felüli példányszám. Nyilván komoly nyereséget könyvelhetnek el. Igen. A lap az első négy évben - 1983-ig - mar­kánsan veszteséges volt, évente két-három millió forintot vittünk el a Kamarától. A trend a példány­szám növekedésével, a hirdetési felület és a hirde­tések számának bővülésével 1983 táján kezdett megfordulni. A veszteség ekkor már csak néhány százezer forint volt, s ezt bizonyos elvonások is­meretében már nyereségnek lehetett tekinteni. Az utóbbi évek viszont egyértelműen nyereségesek, például az 1987-es első félév nettó nyeresége 6 millió forint volt. Nemrégiben összeadtam az összes ed­dig kapott támogatást és az összes elért nyereséget, s már pozitív a szaldó, tehát a kamara nemcsak a pénzénél van, hanem nyereséget is elkönyvelhet a HVG-n. A Kamara kockázata jól látszódik, de mi­féle kockázata volt a Hírlapkiadó Vállalat­nak? Egy kiadóvállalatnak csak a saját maga finanszí­rozta lapoknál van kockázata. Van jó néhány ilyen lap a magyar sajtóban, a Hírlapkiadó Vállalatnál például ilyen a Figyelő, a Ludas, a Magyarország. Ezeknek a lapoknak anyagilag a kiadóvállalatok a gazdái. A HVG nem ilyen lap, a HVG-t a Ma­gyar Kereskedelmi Kamara finanszírozza, s ez annyit jelent, hogy ha esik, ha fúj, a kiadó mindig nyereséggel számolhat. Az ilyen lapok hogy úgy mondjam, „tuti” üzletek a kiadóknak. A kiadó ugyanis elszámolja az egy-egy ilyen lapon lévő összes költségét, erre még a lapok teherbíróképes­sége szerint ráterhel egy sor vállalati általános költséget is, ami a HVG esetében több millió fo­rint. Majd az összes kiadáson nyereséget képez: a Hírlapkiadó nálunk 10 százalékos kulccsal dol­gozik. A HVG-n tehát rajta van a kiadó több mil­liós nyeresége is. A számításból kiderül, hogy így akkor is van nyereség egy lapon, ha az veszteséges. Mielőtt a kiadó és a kiadató szerv elszámolna egy­mással, az eredményből még levesznek egy úgy­nevezett lapárkülönbözeti adót. Ezt az adót még az 1981-es lapáremeléseknél vezették be, hogy a többletbevétel csak részben maradhasson meg a kiadóknál. Ez lényegében költségvetési elvo­nás. Gondolom, így jól látszik, hogy amikor a Kamara bevételi órája éppen hogy ketyegni kez­dett, akkor a lap már markánsan nyereséges volt. Úgy hittem, azért emelték a lapok árát, mert drágább lett a papír. Arra pedig vég­képp nem gondoltam, hogy itt az állami költségvetés is jól jár. A 81-es áremelésnek az volt a fő oka, hogy a Népszabadság és a Népszava áttért a drágább of­szet-technológiára, s e napilapok árát nem akar­ták úgy megemelni, hogy az ár tükrözze az ön­költséget. Ez politikai döntés volt. Az állami do­tációt viszont nem akarták növelni. A feladat az volt, hogy a költségek emelkedését áremeléssel kell követni. Vagyis a nyereséges lapok tartják el a vesz­teségeseket. Ez ezt is jelenti. A sajtó ma egy merev, mond­hatni a tervutasításos időszakból ittmaradt gaz­dasági feltételrendszerben dolgozik, amely már komolyan gátolja a továbbfejlődést. Mifelénk sem 1968, sem a 80-as évek reformszelei nem hoz­tak különösebb változásokat. Úgyhogy nagyon ráférne a sajtóstruktúra gazdasági hátterére, hogy áttekintsük, változtassunk rajta, s érvényt szerezzünk annak az alapigazságnak, hogy ezt a tevékenységet sem lehet függetleníteni a gazdasá­gi motivációktól. Nagyobb önállóságra, vállalkozói szellemre gondol? Példának okáért, hogy a HVG a saját maga kitermelte nyereségből finan­szírozza a színes borítót vagy a jobb minő­ségű papírt? Pontosan erről van szó. Nem tartom normá­lisnak, hogy egy sikeres, nyereséges lapnak fize­tésben, jövedelemben ugyanaz legyen a perspek­tívája, mint egy másik lapnak, amelyik évente milliókat vesz ki a kiadó, a kiadató szerv, vagy éppen az állami költségvetés zsebéből. Azt tu­dom normális állapotnak elfogadni, hogy aki nyereséget produkál, annak értelemszerűen na­gyobb legyen a mozgástere, legyen vállalkozási lehetősége. Ez a mai struktúrában lehetetlen. Vállalkozni azért lehet, legalábbis témá­ban, hogy miről, hogyan ír egy lap. Az vi­szont elgondolkodtató, hogy egy lap mife­lénk csak akkor változik meg, ha új fő­­szerkesztőt kap, vagy ha fentről kívánnak módosításokat. A mai struktúra merev, nem igazán kényszerít senkit sem a megújhodásra. Egy-egy megnyilat­kozásom után többször megvádoltak már azzal, hogy üzleti alapokra akarom helyezni a magyar sajtót. Én nem azt mondom, hogy „az üzlet mindenek felett”, csak azt, hogy a pénznek, az üzletnek, a nyereségnek sokkal nagyobb szerepet kell adni a 80-as évek magyar sajtójában. Nevet­ségesnek tartom, hogy ha például szükségünk, van egy írógépre, akkor azt adott esetben nem vagy csak körülményesen kaphatjuk meg, mert a kiadó pénzügyi és beszerzési lehetőségei csak ezt teszik lehetővé. Vagy ha igényem van egy mo­dern telefonra, akkor a fejemhez vágják, hogy ez egy kicsit luxus, s egyáltalán, mit szólnak majd a többi lapok szerkesztői, s mi lesz akkor, ha ők is kérnek? Erre hiába mondom, hogy kérem, mi milliókat termelünk évente az országnak, a kamarának, a kiadónak. Hiába, ilyen érvnek ma még nincs jelentősége. A lap indításakor mennyire volt szabad keze a munkatársak kiválasztásában? A HVG-t nagyon gyorsan létre kellett hozni, ezért nemcsak szabad kezet, hanem kiváltságos lehetőségeket is kaptam. Lehetőségem volt arra, hogy sajtón kívüli embereket is behozzak a szer­kesztőségbe, s ők pillanatok alatt megkapták a szükséges engedélyeket a munkatársi beosztásra. Ez szokásos körülmények között egy kicsit hosz­­szadalmas és nehézkes eljárás. Kiket hozott be így a laphoz? Horváth Zoltánt, aki a Magyar Hirdetőnél dolgozott. Személyében egy igazi „gagmanre” akadtam, a címoldalak és a cikk-címek jórészt az ő nevéhez fűződnek. Szauer Péter is így került a laphoz, őt a napi Világgazdaságnál is­mertem meg, már írt nekünk, egyébként vállalati közgazdászként dolgozott. Heimer Györgyöt a Konjunktúra- és Piackutató Intézettől „csal­tam” el. Ő nemrégiben elhagyott minket, a napi Világgazdaság moszkvai tudósítója lett. És kiket hozott a napi Világgazdaságtól? Gyulai István feltételeket szabott, magamon kívül három újságírót vihetek el. Kicsit átléptük a kvótát: Hirschler Richárd, Kocsis Györgyi, Murányi Mihály és Tibor Ágnes jött velem. A munkatársak fizetése is független a lap nyereségétől? Olvasói ankéton a szemünkre vetik: sok a lapban a hirdetés. Némelyek megértőbbek, s azt mondják, a hirdetési bevételek nyomán nyilván jobban meg tudjuk becsülni anyagilag a munka­társakat. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy sajnos, ez nem igaz. Például az én éves prémiu­mom alapfizetés-arányosan van megállapítva. Külön jutalmat a nyereségünkre való tekintet­tel a Hírlapkiadótól két évvel ezelőtt kaptam, de nem merték nyilvánosan átadni. Olyan szép summa volt? Hatezer forint. Amikor megkérdeztem, hogy miért nem a nyilvánosság előtt kapom, azt mondták: nem kell feszültséget kelteni a főszer­kesztők között. Ez azért szomorú. A kiadó ak­kori vezetője ugyanis nem merte fölvállalni a nyilvánosság előtt, hogy azért ad plusz pénzt, mert egy lap nyereséges. Mennyi az ön fizetése? Az alapfizetésem 1987 októberében 12100 forint, erre rájön még 23 százalék nyelvpótlék. Ha írok a lapba, akkor gépelt oldalanként 200 forint honoráriumot is kapok. Van még az éves prémium, ami éves alapfizetésem mintegy 40 szá­zaléka. Ezt vagy megkapom, vagy nem. A főszer­kesztők és főszerkesztő-helyettesek prémiuma fölött a Tájékoztatási Hivatalnak van vétó-, il­letve döntési joga. Mindent összeadva éves át­lagban a főállásban a havi bruttó jövedelmem felmegy 20 ezer forint fölé. 25

Next