Kritika 17. (1988)
1988 / 1. szám - DIALÓGUS A SAJTÓRÓL - Gulyás István: Igazi védelmet csak a demokrácia adhat. Beszélgetés Vince Mátyással
Milyen elképzelései voltak? Színes címlap, nagy szerkesztőségi stáb, különféle mellékletek, s a jelenleginél sokkal jobb papír. E tervekből először a Kamara faragott le. Hamar kiderült, hogy amit tervezek, azt csak jó pár millió forintos veszteséggel lehet megcsinálni. Végül egy józan kompromisszum született, amelyik induláskor pár évre 3-4 milliós veszteséggel számolt. A Kamara ezt a veszteséget előre betervezte a saját költségvetésébe. Arról nem volt szó, hogy hány évre, de kimondatlanul a levegőben volt, hogy e mértéket néhány éven belül csökkenteni kellene, ehhez nekem sok sikert és jó munkát kívántak. Úgy tűnt, a Kamara évi 1-2 milliós veszteséggel már elégedett lett volna. A második faragás a Hírlapkiadónál következett be. Az akkori igazgató, Csollány Ferenc azt mondta, nem kell nekünk jó minőségű papír, feleannyi ember is elég, meg minek nekünk képszerkesztő. Szóval kellően meg lett faragva a tervem, de a kompromisszumokhoz hozzátartozik, hogy amiben végül megegyeztünk, azt akkor, az induláskor meg is kaptuk. A helyiség is hatalmas probléma volt, végül a Hungexpo adott egy faházat a BNV területén, később bejöhettünk a Vág utcába. A faházas időszakra a szerkesztőség tagjai még most is nosztalgiával emlékeznek. Mekkora példányszámmal indult a lap? Tizenötezerrel, s most több mint 150 ezernél tartunk. Az első lapszám 1979 júniusában jelent meg. Ezzel kapcsolatban egyébként óriási vita volt, mert szakemberek szerint nyáron lapot indítani öngyilkosság. De a sajtóirányítás ragaszkodott ahhoz, hogy minél előbb jelenjünk meg, lényegében a júniusi indítás ukázba volt adva. Föl sem volt töltve a stáb, a friss gárda éppen ismerkedett egymással. Bizony hektikus nyár volt. A mai HVG 64 oldalából körülbelül 30 oldal hirdetés, ehhez jön még a 150 ezren felüli példányszám. Nyilván komoly nyereséget könyvelhetnek el. Igen. A lap az első négy évben - 1983-ig - markánsan veszteséges volt, évente két-három millió forintot vittünk el a Kamarától. A trend a példányszám növekedésével, a hirdetési felület és a hirdetések számának bővülésével 1983 táján kezdett megfordulni. A veszteség ekkor már csak néhány százezer forint volt, s ezt bizonyos elvonások ismeretében már nyereségnek lehetett tekinteni. Az utóbbi évek viszont egyértelműen nyereségesek, például az 1987-es első félév nettó nyeresége 6 millió forint volt. Nemrégiben összeadtam az összes eddig kapott támogatást és az összes elért nyereséget, s már pozitív a szaldó, tehát a kamara nemcsak a pénzénél van, hanem nyereséget is elkönyvelhet a HVG-n. A Kamara kockázata jól látszódik, de miféle kockázata volt a Hírlapkiadó Vállalatnak? Egy kiadóvállalatnak csak a saját maga finanszírozta lapoknál van kockázata. Van jó néhány ilyen lap a magyar sajtóban, a Hírlapkiadó Vállalatnál például ilyen a Figyelő, a Ludas, a Magyarország. Ezeknek a lapoknak anyagilag a kiadóvállalatok a gazdái. A HVG nem ilyen lap, a HVG-t a Magyar Kereskedelmi Kamara finanszírozza, s ez annyit jelent, hogy ha esik, ha fúj, a kiadó mindig nyereséggel számolhat. Az ilyen lapok hogy úgy mondjam, „tuti” üzletek a kiadóknak. A kiadó ugyanis elszámolja az egy-egy ilyen lapon lévő összes költségét, erre még a lapok teherbíróképessége szerint ráterhel egy sor vállalati általános költséget is, ami a HVG esetében több millió forint. Majd az összes kiadáson nyereséget képez: a Hírlapkiadó nálunk 10 százalékos kulccsal dolgozik. A HVG-n tehát rajta van a kiadó több milliós nyeresége is. A számításból kiderül, hogy így akkor is van nyereség egy lapon, ha az veszteséges. Mielőtt a kiadó és a kiadató szerv elszámolna egymással, az eredményből még levesznek egy úgynevezett lapárkülönbözeti adót. Ezt az adót még az 1981-es lapáremeléseknél vezették be, hogy a többletbevétel csak részben maradhasson meg a kiadóknál. Ez lényegében költségvetési elvonás. Gondolom, így jól látszik, hogy amikor a Kamara bevételi órája éppen hogy ketyegni kezdett, akkor a lap már markánsan nyereséges volt. Úgy hittem, azért emelték a lapok árát, mert drágább lett a papír. Arra pedig végképp nem gondoltam, hogy itt az állami költségvetés is jól jár. A 81-es áremelésnek az volt a fő oka, hogy a Népszabadság és a Népszava áttért a drágább ofszet-technológiára, s e napilapok árát nem akarták úgy megemelni, hogy az ár tükrözze az önköltséget. Ez politikai döntés volt. Az állami dotációt viszont nem akarták növelni. A feladat az volt, hogy a költségek emelkedését áremeléssel kell követni. Vagyis a nyereséges lapok tartják el a veszteségeseket. Ez ezt is jelenti. A sajtó ma egy merev, mondhatni a tervutasításos időszakból ittmaradt gazdasági feltételrendszerben dolgozik, amely már komolyan gátolja a továbbfejlődést. Mifelénk sem 1968, sem a 80-as évek reformszelei nem hoztak különösebb változásokat. Úgyhogy nagyon ráférne a sajtóstruktúra gazdasági hátterére, hogy áttekintsük, változtassunk rajta, s érvényt szerezzünk annak az alapigazságnak, hogy ezt a tevékenységet sem lehet függetleníteni a gazdasági motivációktól. Nagyobb önállóságra, vállalkozói szellemre gondol? Példának okáért, hogy a HVG a saját maga kitermelte nyereségből finanszírozza a színes borítót vagy a jobb minőségű papírt? Pontosan erről van szó. Nem tartom normálisnak, hogy egy sikeres, nyereséges lapnak fizetésben, jövedelemben ugyanaz legyen a perspektívája, mint egy másik lapnak, amelyik évente milliókat vesz ki a kiadó, a kiadató szerv, vagy éppen az állami költségvetés zsebéből. Azt tudom normális állapotnak elfogadni, hogy aki nyereséget produkál, annak értelemszerűen nagyobb legyen a mozgástere, legyen vállalkozási lehetősége. Ez a mai struktúrában lehetetlen. Vállalkozni azért lehet, legalábbis témában, hogy miről, hogyan ír egy lap. Az viszont elgondolkodtató, hogy egy lap mifelénk csak akkor változik meg, ha új főszerkesztőt kap, vagy ha fentről kívánnak módosításokat. A mai struktúra merev, nem igazán kényszerít senkit sem a megújhodásra. Egy-egy megnyilatkozásom után többször megvádoltak már azzal, hogy üzleti alapokra akarom helyezni a magyar sajtót. Én nem azt mondom, hogy „az üzlet mindenek felett”, csak azt, hogy a pénznek, az üzletnek, a nyereségnek sokkal nagyobb szerepet kell adni a 80-as évek magyar sajtójában. Nevetségesnek tartom, hogy ha például szükségünk, van egy írógépre, akkor azt adott esetben nem vagy csak körülményesen kaphatjuk meg, mert a kiadó pénzügyi és beszerzési lehetőségei csak ezt teszik lehetővé. Vagy ha igényem van egy modern telefonra, akkor a fejemhez vágják, hogy ez egy kicsit luxus, s egyáltalán, mit szólnak majd a többi lapok szerkesztői, s mi lesz akkor, ha ők is kérnek? Erre hiába mondom, hogy kérem, mi milliókat termelünk évente az országnak, a kamarának, a kiadónak. Hiába, ilyen érvnek ma még nincs jelentősége. A lap indításakor mennyire volt szabad keze a munkatársak kiválasztásában? A HVG-t nagyon gyorsan létre kellett hozni, ezért nemcsak szabad kezet, hanem kiváltságos lehetőségeket is kaptam. Lehetőségem volt arra, hogy sajtón kívüli embereket is behozzak a szerkesztőségbe, s ők pillanatok alatt megkapták a szükséges engedélyeket a munkatársi beosztásra. Ez szokásos körülmények között egy kicsit hoszszadalmas és nehézkes eljárás. Kiket hozott be így a laphoz? Horváth Zoltánt, aki a Magyar Hirdetőnél dolgozott. Személyében egy igazi „gagmanre” akadtam, a címoldalak és a cikk-címek jórészt az ő nevéhez fűződnek. Szauer Péter is így került a laphoz, őt a napi Világgazdaságnál ismertem meg, már írt nekünk, egyébként vállalati közgazdászként dolgozott. Heimer Györgyöt a Konjunktúra- és Piackutató Intézettől „csaltam” el. Ő nemrégiben elhagyott minket, a napi Világgazdaság moszkvai tudósítója lett. És kiket hozott a napi Világgazdaságtól? Gyulai István feltételeket szabott, magamon kívül három újságírót vihetek el. Kicsit átléptük a kvótát: Hirschler Richárd, Kocsis Györgyi, Murányi Mihály és Tibor Ágnes jött velem. A munkatársak fizetése is független a lap nyereségétől? Olvasói ankéton a szemünkre vetik: sok a lapban a hirdetés. Némelyek megértőbbek, s azt mondják, a hirdetési bevételek nyomán nyilván jobban meg tudjuk becsülni anyagilag a munkatársakat. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy sajnos, ez nem igaz. Például az én éves prémiumom alapfizetés-arányosan van megállapítva. Külön jutalmat a nyereségünkre való tekintettel a Hírlapkiadótól két évvel ezelőtt kaptam, de nem merték nyilvánosan átadni. Olyan szép summa volt? Hatezer forint. Amikor megkérdeztem, hogy miért nem a nyilvánosság előtt kapom, azt mondták: nem kell feszültséget kelteni a főszerkesztők között. Ez azért szomorú. A kiadó akkori vezetője ugyanis nem merte fölvállalni a nyilvánosság előtt, hogy azért ad plusz pénzt, mert egy lap nyereséges. Mennyi az ön fizetése? Az alapfizetésem 1987 októberében 12100 forint, erre rájön még 23 százalék nyelvpótlék. Ha írok a lapba, akkor gépelt oldalanként 200 forint honoráriumot is kapok. Van még az éves prémium, ami éves alapfizetésem mintegy 40 százaléka. Ezt vagy megkapom, vagy nem. A főszerkesztők és főszerkesztő-helyettesek prémiuma fölött a Tájékoztatási Hivatalnak van vétó-, illetve döntési joga. Mindent összeadva éves átlagban a főállásban a havi bruttó jövedelmem felmegy 20 ezer forint fölé. 25