Kritika 17. (1988)
1988 / 11. szám - Antal Gábor: „Sebaj!”. Emlékek Ladányi Mihályról
S nemcsak történeti kérdéseket magyaráz a befogadói esztétika segítségével: a művészi értékelés mikéntjébe is belejátszik olykor nála ez a fajta megközelítés. Elsősorban nem mint történeti dokumentumokat, de mint a mai olvasóhoz szóló műveket taglalja az egyes önéletrajzokat. Esztétikai értékteremtő lesz nemegyszer elemzéseiben a mai befogadói elvárási horizont. Ezzel indokolja például a „naiv” emlékezők vonzóerejét. Nem utolsósorban az olvasó és az elbeszélő értékhierarchiája közti eltérés váltja ki szerinte ezekben az alkotásokban a művészi hatást. Bethlen Kata önéletrajzában is a „befogadó szövegértelmezésének folytonos ingadozása, a teljesen egyértelmű állásfoglalás lehetetlensége” az, ami szerinte az olvasót megkapja. Az, hogy az író személyiségét mindig kétféleképpen lehet értelmezni. Az elveihez hű, tiszta embert s a hideg, számító, kegyetlen egyéniséget egyaránt ott lehet látni benne. Végső soron ez az ellentmondás, olvasói kettős értékelés lesz szerinte esztétikai hatótényezővé. Érdekes ez a befogadó felől történő értékelői, értelmezői kísérlet. De ugyanakkor jelzi a recepcióesztétika problematikusságát is: a szubjektivitás veszélyét, önkéntelenül felmerül ugyanis a kérdés: nem szükségszerűen a sajátjával azonosítja-e a jelen elvárási horizontját a szerző? Mert Németh László szemében másképp jelenik meg például Bethlen Kata. Az ő értékelésében egyértelmű, s nem ellentmondásos a hősnő alakja. Még szörnyetegségében is példaember, ideaélet. Eltérő ugyanis az elvárási horizont. Szavaihoz az önmagukban nyugvó, sorsukat fölénnyel elviselni tudó életmegoldások állnak közelebb, Némethhez a sorsukat alakítani vágyók, a vívódók, keresők, a nagy célokra nézők. Az egyéni beállítottság meghatározza az elvárási horizontot s így az esztétikai élmény mineműségét is. Éppen ezért a befogadói szempont csak akkor válhat, véleményem szerint, az esztétikai élmény összetevőjévé, ha saját szituáltságát - magatartás- és értékpreferenciáit - egyértelműen tudatosítja, jelzi a szerző, s szembesíti saját ítéletét más szituáltságok adta befogadói rezonanciákkal, ízlésválaszokkal. Egyébként abszolutizálja azt, ami relatív, s megfellebbezhetetlen értékítéletnek nyilvánít valamit, ami egyéni csupán. A tudományos igény általában is, de a befogadói esztétika esetében kiváltképp megkívánja - véleményem szerint - a szituáltság-jelzést, s az annak jegyében történő érvénymegszorítást. Köteles tudomásul venni mindig a kutató, hogy a társadalomtudományban, hol nem valamely műszer, de az ember az, aki mér, leírás és értékelés nem választható el mereven egymástól. Az értékelés belejátszik a leírásba is. A szubjektivitás így maradéktalanul nem küszöbölhető ki, csak épp lehet reflektálná tenni, s ilyképp csökkenteni. Állításaihoz hozzáadhatja az én az egyéni beállítottság kérdőjeleit. Annak a tudatát, hogy nem végső igazság az, amit állít, de ilyen és ilyen tényezőktől meghatározott vélemény csupán. Ilyképp válhat világossá az, hogy a tudomány sosem prófétálás, nem kinyilatkoztatás, de mindig keresés, egymást korrigáló közös gondolkodás. A vita éppen ezért a laboratóriuma: belehelyezése egy-egy gondolatnak különböző agyak, élettapasztalatok bontó lombikjában. Ha más nem a falzifikáló tényeket keresve, s saját szituáltságát tudatosítva, kritikával nézve -, az egyén legyen itt önnönmagának mindig az ellenlábasa, az advocatus diabolija. Szávai János könyve nem utolsósorban emiatt is érték. Nemcsak új eredményeivel, meglátásaival visz előbbre, de problémafelvető, meggondolkodtató, kísérletező nyugtalanságával - nyitottságával is. KIRÁLY ISTVÁN „Sebaj!" Emlékek Ladányi Mihályról Amikor 1957. április 30-án, több mint féléves szünet után, újraindult a Magyar Nemzet, bementem a szerkesztőségbe, amelyiknek napra - tizenkét évvel korábban belső munkatársa lettem. És ahonnan 1951 legvégén kirúgtak. (Különben már 1941 elejétől, egész ifjan dolgoztam - egyebek mellett versekkel is - e napilapnak, egészen 1943 októberéig, amikor is behívtak „musz”-nak, azaz munkaszolgálatosnak.) Más kérdés, hogy 1959 végén újra el kellett hagynom a szerkesztőséget, ahol most immár tizenkilenc esztendeje működöm, ezúttal mint nyugdíjazás előtt álló főmunkatárs. De azért közben is dolgozgattam, különböző betűjelek alatt, időnként teljes nevemmel. Mindezt azért vagyok kénytelen elmondani, mert éppen 1957. április harmincadikén ismertem meg, mint egyik szobatársat, azt az alacsony, szőke, igen sovány fiatalembert, akinek neve hallatára - Ladányi Mihálynak hívták - eszembe jutott néhány vers, amit szegedi lapokban olvastam tőle. Ezekben a nem túl jó költeményekben a szerző azt jelzi, hogy ő egy alföldi pásztorfiú, akinek nagyapja - erre jól emlékeztem - úgy bolyong, hogy kócos kis puliként kíséri őt a hold. Neve hallatára versekről és költészetről beszélgettünk. De csak amikor szóról szóra idézte nemcsak saját, hanem - például - József Attila verseit, hittem el, hogy ez a szemüveges, kissé raccsoló, a közelgő majális ellenére vastag piros sálba bugyolált figura nem más, mint az idilli pásztor. Mindenesetre este hét felé együtt indultunk a körúton az Oktogon felé, amikor egy idősebb ügyvéd - felületesen ismertem a Népköztársaság (Sztálin, Magyar Ifjúság), szóval az Andrássy úti Brasil eszpresszóból kiáltozva jött társam felé. Közölvén, hogy most már - miután beköltözése óta fillért sem fizetett - percig sem maradhat nála. - Várj, kérlek, egy percig - mondta új szerkesztőségi kollégám, és bement az úrral egy környéken levő házba. Percek múlva néhány könyvvel és egy kisebb, papirosba burkolt csomaggal tért vissza. „Most kereshetek valami új szállást” - közölte, teljesen nyugodtan. De miután nem fejeztük be József Attila - és a szegedi lapviszonyok - témakörét, egyszerűen meghívtam, jöjjön fel hozzám egyszoba-hallos (és „cselédszobás”) újlipótvárosi lakásomba, ahol éppen egyedül voltam. L. M. így is tett. A következő öt vagy hat évben új kartársam (nemsokára: barátom), aki sokkal hamarabb került el a napilaptól, mint én, majd - némi pesti tartózkodás után - lement valahová Miskolc mellé kultúrotthon-vezetőnek (vagy helyettes vezetőnek?), közben meg is nősült, ha igaz, és el is vált, ha ugyanez is igaz. De hiába csavargott oly sokat Ladányi Pesten-Budán, Miskolcon és a nagyvilágban - esetleg még szülőföldjén, Dévaványán is -, és hiába tűnt el, néha hosszú hetekre is, amikor a „Fürst Sándor”-ba érkezett - esetleg éjfél idején, vagy hajnalban (kulcsa volt) - reggel hét órakor már ott ült az ócska konyhaasztalnál és verset írt, vagy németül tanult. (Brechtet akart fordítani, tulajdonképpen az „egész B. B.”-t.) Reggel hét és kilenc között írt és tanult, nem törődve azzal, hogy én közben - esetleg nem is egyedül - kávét iszom és ezen a címen roppant rendetlenséget csinálok. Miska rendületlenül írt, utána rendet csinált kis „szobájá”-ban és a konyhában -, s csak azután reggelizett, szalonnát, kenyeret, némi bort, és jelezte azt a hölgyet, akivel az éjjel esetleg érkezett. A hölgyek között - akik L. M. reggeli munkálkodása idején a kisszobában pihentek - volt egy bizonyos szénfekete Edit is, róla verseket is írt, s azt mondta, ez a felesége. Kapcsolatuk azonban - az újlipótvárosi kis lakásban - csak kettőnkre szorítkozott. Ahogy a költő nem vett tudomást a hozzám járókról, úgy én sem azokról a fekete, szőke és vörös hajú leányokról - asszonyokról? -, akikkel időnként megjelent a lakásban. Legfeljebb a házfelügyelő jegyezte fel e tüneményeket. 1964 után már nemigen találkoztunk, bár több könyvét még elküldte és néhányszor telefonon is beszéltünk. Ja, igen, egyszer voltam nála a Dob utcában, ahol éppen egy szabályos felesége és egy apró kislánya is volt. Ám onnan hamar lementünk pacalt enni egy vendéglőbe, ahol - az időközben már kissé teltebb - Miskát jól ismerték, és dupla adagot kaptunk. Ekkor elvittem neki több, a kisszobában maradt kéziratát, meg egy agyonjegyzett Brecht-kötetet, nem gondolva arra, hogy a „spejz”-ban - mert az is volt - még egy sor Ladányi-vers maradt, esetleg olyan is, ami, ha néhány szóval is, de különbözött más kéziratoktól. Ez a paksaméta aztán, különböző vándorlásaim során, egyszerűen eltűnt. eg kell mondanom, hogy miként egy régi, kedves barátomnak, a hajdani „berzsenyista” kitűnő költőnek és irodalomtörténésznek, R. Györgynek - akivel néha találkozom, és aki mindig verseim egybegyűjtésére biztat -, Ladányinak is ambíciója (vagy csak megtisztelő kedvessége?) volt, hogy engem is költővé avasson. Verseimet - vagy firkálmányaimat? - azonban mindig eltéptem, bár időnként újabbakat is gyártottam. A hetvenes években megismerkedtem a most mintegy negyvenesztendős P. Györggyel, aki szintén igen jeles költő, de akitől hosszú idő után csak most látok megjelenni itt-ott egy-egy (egyéni) költeményt. Ő is biztatott, ám azokat a verseket is kidobtam, amiket az ő „idejében” - és számára birkáltam. (Különben - eltekintve néhány kivételtől, akik közé a két György, és persze, Ladányi tartozik - évek óta nem is igen olvasok verset. De az egyik újabb Mozgó Világban néhány nagyon izgalmas költeményt kellett - igen, kellett elolvasnom egy tizenöt éves fiútól, aki egyik versében arra utal, hogy több évig eltiltották a papájától. S ez a furcsa papa nem más, mint P. György.) R. Gyurival soha nem beszéltem Ladányiról, de nem hiszem, hogy ez az igazi - ám soha nem ünnepelt - poéta valaha is olvasott volna egy olyan költőtől, aki gyakran hivatkozott Marxra, Leninre (és „Che” Guevarára), bár... de erről később. P. György - mint mondta - egészen ifjú korában, a hatvanas évek közepén nagy híve volt Miskának, ám aztán (merthogy L. M. továbbra is azokat citálta, akiket kezdetben már nem olvasta őt. Pedig ahogy R. György - és P. György -, Ladányi Mihály sem volt egy percig sem „vonalban”. Még akkor sem, ha végig szerette Marxot, Lenint (és ,,Che”-t), vagyis soha nem szerette az időnként nevükre hivatkozó Hivatalokat, ahogy azok sem őt. Idézzek tőle? Ez túl könnyű volna, tehát inkább csak azt mondanám el, hogy magányos halála után - amikor is csemői, pontosabban Csemő környéki rozzant házában egy szódabikarbónát kérő útja után beleesett a vízgyűjtő medencébe, ahol sokáig hevert holtan - egy díszes temetést láttam, tömegekkel, koszorúkkal. Arra kellett gondolnom, hogy a régebbi L. Miska bizonyára derűsen kacagna - 22