Kritika 18. (1989)
1989 / 12. szám - Pomogáts Béla: Hazatérő irodalom. A nyugati magyar irodalom a nyolcvanas évek végén
Hazatérő irodalom A nyugati magyar irodalom a nyolcvanas évek végén A befogadás forradalma Néhány esztendeje, mikor Béládi Miklóssal és Rónay Lászlóval közösen írott összefoglalásunk a nyugati magyar irodalomról napvilágot látott, a legkülönbözőbb indulatokat felszínre hozó viták során az a kritikai megjegyzés is elhangzott, hogy könyvünk tulajdonképpen egy fantomjelenséget próbál megragadni, minthogy olyan könyvekről beszél, amelyek Magyarországon szinte hozzáférhetetlenek. Ez a megjegyzés valóban a kialakult helyzet lényegére tapintott rá, más kérdés, hogy arról a legkevésbé sem mi döntöttünk, hogy a hazai olvasó milyen Bécsben, Münchenben, Párizsban vagy Torontóban megjelenő magyar könyvhöz és folyóirathoz jut hozzá, egyáltalán hozzájut-e valamihez. Azóta viszont a helyzet, mármint a nyugati magyar irodalom - szépirodalom, tudományos irodalom és publicisztika - hazai befogadásának helyzete radikálisan, mondhatnám így is, forradalmian megváltozott. Még emlékszem azokra az időkre, midőn a vámhatóság emberei jobb ügyhöz méltó szorgalommal kutakodtak a Hegyeshalomnál hazatérő utas bőröndjében, és diadalittasan kobozták el a müncheni Új Látóhatár és a párizsi Irodalmi Újság példányait, vagy éppen egy-egy ártatlan Magyar Műhely verseskötetet. Egyszer Béládi Miklóssal együtt magam is áldozatul estem ennek az éberségi kampánynak, noha aggályosan ügyeltünk arra, hogy a Magyar Műhely bécsi találkozójáról hazatérve csakis szépirodalmi kötetek legyenek nálunk, ráadásul a nyugati magyar irodalomról összegző képet is kellett adnunk a készülő „újspenót” (mások szerint: „sóska”) becenevű akadémiai kézikönyv számára, ami ugyebár a könyvek olvasása nélkül nehezen megoldható. Az ügybuzgó vámügyi közeg ennek ellenére kifosztott bennünket, még azt a hazai kiadású regényt is magával vitte, amit szegény Béládi az úton olvasott. Ennek az időnek egy esztendeje egyik napról a másikra vége szakadt. A belvárosi könyvárusok asztalain megjelentek Méray Tibor és Király Béla 1956-tal foglalkozó könyvei, a Püski kiadó közreadott egy válogatást az Új Látóhatár tanulmányaiból, sőt a müncheni folyóirat fennállásának jubileumát a budapesti Kossuth Klub és a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezhette meg, de utcára került a párizsi Irodalmi Újság hazai kiadása is, és egyáltalán olyan könyvek és füzetek öntötték el a könyvesboltokat és alkalmi standokat, amelyeket egy-két esztendeje még kézbe sem mert volna venni az ártatlanabb olvasó. Esetleg azok jelentették volna fel, akik most nagy hangon propagálják és árusítják ezeket a kiadványokat. Végül is a bekövetkezett változások örvendetesek, a nyugati magyar könyveknek és folyóiratoknak itt a helyük a hazai kulturális piacon. Megszületett az a - különben régóta sürgetett felismerés, hogy a magyarországi olvasónak joga van bármilyen magyar (és nem magyar) sajtótermékhez, jelenjék meg az akár a szomszédos országokban, akár Nyugaton. A nyugati magyar irodalom hazai befogadása így most kezdődik csak igazán. írók és művek A nyugati magyar irodalom a nyolcvanas évek végén is figyelemre méltó írói alkotásokkal van jelen az összmagyar szellemi életben, az azonban kétségtelen, hogy a közelmúltban meglehetősen nagyok voltak ennek az irodalomnak a veszteségei. Meghalt Kovács Imre, majd szinte egymást követve Cs. Szabó László és Szabó Zoltán, legutóbb pedig Márai Sándor, akiről éppen öngyilkossága alkalmából állapították meg egybehangzóan a nyugati és a hazai irodalom képviselői, hogy huszadik századi elbeszélő prózánk klasszikus mesterei közé tartozott. Ez a hazai elismerés, miként erről Schöpflin Gyula személyes-vallomásos nekrológja tanúskodik, közrejátszott abban, hogy az emigráció belássa: a hazai irodalmi élet annak a hasadásnak a megszüntetésén fáradozik, amely évtizedekkel ezelőtt létrejött az anyaország és a nyugati magyarság kultúrája között. Márai, Cs. Szabó, Szabó és Kovács távozása az egész magyar szellemi élet vesztesége, és e veszteségek kétségtelenül közrejátszottak az itthon és az emigrációban élő magyar irodalmi kultúrák együvé tartozásának felismerésében és megerősödésében. (Ezt jelzik különben Cs. Szabó és Szabó Zoltán műveinek újabb hazai kiadásai, az Akadémiai Kiadónál tervezett Márai-sorozat, illetve Kovács Imre néhány munkájának ugyancsak előkészületben lévő hazai megjelentetése.) A lassanként helyreálló szellemi egységet mutatja olyan tekintélyes nyugati magyar írók munkáinak budapesti kiadása, mint Határ Győző, Faludy György, Ferdinandy Mihály, Domahidy András, Ferdinandy György, Major Zala Lajos és Thinsz Géza, vagy az ugyancsak hamarosan megjelenő Borbándi Gyula, Monoszlóy Dezső, Horváth Elemér, Domahidy Miklós és Gömöri György. Most azonban nem a Budapesten megjelent (általában korábbi évekből való és nem is mindig a legfontosabb) nyugati magyar írásokat kívánom lajstromozni, hanem az elmúlt kéthárom esztendő friss terméséről mondanék néhány szót. E néhány esztendőben, legalábbis én nagyjából ennyiről tudok, közel harminc szépirodalmi mű jelent meg emigráns magyar író tollából szerte a nyugati világban. (Ismereteimet főként az Új Látóhatárnak a frissen közreadott kiadványok könyvészeti regisztrálására szolgáló rovatára alapozom, ezeket az adatokat egészítettem ki az Irodalmi Újság és a chicagói Szivárvány hasonló közléseivel.) Nos, ezek között a könyvek között olyan műveket találok, mint Határ Győző Medvedorombolás (London 1988), Thinsz Géza Bodzavirág (Stockholm 1987) és Az ismétlődés misztikája (Uo. 1988), Kannás Alajos Kormos kövek (München 1988), Tollas Tibor Varázskor (München 1988), Csokits János Látogatás egy égitesten (Boston 1988), Major Zala Lajos Sursum corda (Unterhaching, NSZK 1989), Szabó Ferenc Szomjúság-forrás (Versek, műfordítások, tanulmányok, Róma 1989), Mózsi Ferenc Imantra (Chicago 1989), Zas Lóránt Oltárt faragj (Boardman, Egyesült Államok 1989), Mirtse Ágnes Madárlány (Bp. 1988), Kabdebó Tamás Deus ex machina (Angol és magyar versek, Manchester 1988) vagy Hajnal László Gábor Passió (Versek és elbeszélések, München 1988) című kötetei. Ugyancsak az olvasó kezébe kerülhettek a kevésbé ismert Vajk Lajos Külvárosi ének (Bécs 1987), Takács Attila Valami néha visszahív (Toronto 1988) és Négyesy Irén Mentsvár a nyelv (Smithville, Egyesült Államok 1987) című kötetei. Zend Róbert Versek, képversek (Párizs 1988) és Bebek János 32 AS A Plusz 8 (Chicago 1988) című kötetei az avantgarde költészetet, illetve a költői vizualitást képviselik. Az imént felsorolt verseskönyvek közül Határ Győző költeményeinek új kötetét az egész magyar líra eseményének lehet tekinteni. A Medvedorombolás a londoni magyar költő hagyományos erényeit mutatja: gazdag kifejezőkészségét, magával ragadó nyelvi erejét és formateremtő képességét. A korábbi filozófiai traktátusokból, ironikus misztériumjátékokból és „áltörténeti” regényparabolákból megszokott, mindenre kiterjedő szkepszist mindazonáltal a mélyen átélt emberi tragédiák ethosza és valami halovány transzcendentális remény ellenpontozza. Ugyancsak jóleső érzéssel kell nyugtáznunk Csokits János válogatott verseinek megjelenését: a Látogatás egy égitesten a nálunk szinte ismeretlen (Európa egyik távoli törpeállamában, Andorrában élő) költőnek ez az első kötete. Latinos elegancia, egyszersmind az emberi lét végső értelmét ostromló metafizikai gondolkodás jellemzi ezt a mindenképpen az élő magyar költészet élvonalába tartozó versvilágot, ideje volna idehaza is közelebbről megismerkedni vele. És persze jobban kellene ismerni olyan költőket is, mint Tollas Tibor, Kannás Alajos, Zas Lóránt, Csepelyi Rudolf, Zend Róbert, az Új Látóhatár és a Szivárvány mostani számaiban több szép verset is közreadó, egyelőre önálló kötet nélküli Elekes Attila, illetve néhány pályakezdő, de máris sokat ígérő fiatal, mint Gyukics Gábor, Császár László, Kardos Tiborcz és Sajgó Apor. Tulajdonképpen itt volna az ideje, hogy a Béládi Miklós válogatásában 1981-ben napvilágot látott Vándorének című költői antológiát egy újabb válogatás kövesse: a nyugati magyar költészet elmúlt évtizedének terméséből. Ugyancsak meg kell említenünk, hogy az újabb nyugati magyar könyvek sorában megjelent néhány figyelemre méltó műfordításkötet is. Elsősorban Szente Imre Kalevalájára (München 1987) gondolok, a fordító neve onnan ismerős, hogy ő szólaltatta meg magyarul Szolzsenyicin Gulágkönyveinek első két kötetét (a hazai Gulág-kiadás vitájában igazságtalanul marasztalták el ezt az úttörő fordítást: Szente igenis találékonynak és érzékenynek bizonyult elsősorban az orosz börtönnyelv átültetésében, s a fordítói teljesítményét elmarasztaló kijelentések különben is nélkülözték a bizonyításnak még a szándékát is!). Nos, a Kalevala-fordítás maga is értékes munka, amely Vikár Béla, Rácz István és az erdélyi Nagy Kálmán verses tolmácsolásai után „prózaversben” adja vissza a finnek nemzeti hősénekét, te- 8