Kritika 19. (1990)
1990 / 3. szám - Gubás M. Ibolya: Rolling Stones: Rock and roll hadjárat. Beszélgetés Földes (Hobo) Lászlóval
ROLLING STONES: ROCK and roll hadjárat IL. A popzenei világ 1989-ben a méreteiben és zenei teljesítményében egyaránt elsőrangú Rolling Stones-turnétól volt hangos. Rólad mindenki, aki ismer, tudja, hogy elkötelezett rollingos vagy, és most sikerült kijutnod Amerikába megnézni őket. Gondoltad volna-e még egy évvel ezelőtt is, hogy újra együtt fog turnézni a Rolling? 1988-ban Mick Jagger és Keith Richard már nagyon szapulták egymást, Ron Wood önálló kiállításokon tárta festményeit a nyilvánosság elé. Charlie Watts önálló dzsesszzenekarral lépett fel - tudtam, hogy közöttük valaminek mindenképpen történnie kell; a világ összes újságja is erről cikkezett: nemcsak színpadi közösséget nem vállalnak, hanem szóba sem állnak egymással. Ismerve a zenészeket, vártam, hogy mindezek és két ilyen ócska lemez után, mint amilyen a Dirty work és az Undercover, összeszedjék magukat, mert ha sikerül összehozniuk még egy lemeznyi anyagot, az kápráztató lesz. Amikor valóban megjelent az új lemezük, a Steel Wheels, biztosan tudtam, hogy azt turné fogja követni. Elhatároztam, megpróbálok kijutni Amerikába, hogy legyen anyagom a Rolling Stoneskönyvem második felének megírásához. Előszerződést kötöttem a Zenit Kiadóval, akik a Pan Am Légitársaságnál lekötöttek nekem egy Budapest—Los Angeles—New York—San Francisco—Chicago—Miami utat, így meglehetősen sok koncertre juthattam el. Ráadásul az Amnesty International által szervezett „Emberi jogok” turné menedzsere, Bill Graham (nem a prédikátor!) — aki általában a Rolling Stones és más nagyobb zenekarok (például a Pink Floyd) turnéit menedzseli - felajánlotta, hogy segít bejutni Rolling-koncertekre. Végül két előadásra tudott jegyet adni, mert nem ő szervezte a turnét; a Budweiser nevű sörgyár az összes jogot megvásárolta. Mégis hogyan jutottál a jegyekhez? Amerikában mindenre mindig lehet belépőt kapni, mert előre felmérik a közönségigényt, és ennek megfelelően szervezik a koncerteket. De magukon a koncerteken is fillérekért lehetett jegyüzérektől vásárolni, mert féltek, hogy rajtuk marad. Így jutottam be kilenc Rolling Stones-koncertre. Mennyibe került egy jegy? Huszonnyolc és harminc dollár között árulták — összehasonlítva a Jethro Tull 18 dolláros, illetve Bob Dylan 20 dolláros belépőjegyével —, meglehetősen drágán, de egymillió dollárba került egy-egy koncert előállítása, melyeket 60—80—100 ezer főt befogadó stadionokban tartottak. Hatalmas, százméteres színpadon — melyből kettő is van, az egyiket éppen szállítják, a másikon meg játszanak — van két kifutó, négy különböző szinttel. Olyan a színpad, mint a százhalombattai kőolajfinomító éjszaka: csövek, lépcsők, létrák, liftek, kis erkélyek. Ezen a hatalmas színpadon nem tűntek el a szereplők? Nem. Nagyon jól ki van találva minden, rafinált a megvilágítás is: a színpadba építették be a lámpákat, aminek eredményeképp, ha végignézel egy előadást, minden egyes számnál más látvány tárul eléd. Lenyűgöző, nagyon komoly szcenikai produkció. A zenei rész is profi módon van összefogva; ez azért is meglepő, mert a Rolling Stones eddig abszolút szakadt rock and rollt játszott. De ez a kettősség érzékelhető is: egyes számok olyan pontosak, mintha karmester vezényelné őket, világítással, tűzijátékkal összedolgozva, máskor meg a régi stílusban folytatódik a műsor , de mindez hihetetlenül jól van mixelve. Az öttagú Rolling Stones-hoz csatlakozott két billentyűs is: Chuck Llawell zongorista és a komputerek és digitális eszközök terén rendkívüli módon felkészült Matt Clifford zenész, aki még angolkürtön is játszik. Mindehhez egy háromtagú vokál járult — két néger mosónő, őrületes bombázók, akik egy néger fiúval énekelnek — és egy fúvósötös, tehát tíz ember egészítette ki a Rolling ötösét. De még ez a hangzás sem elég, időnként play backről is bejátszanak fúvóskórusokat vagy dobokat. Hatalmas munka a tizenöt tagú zenekart összefogni, miközben tízszer akkora show-t hoznak létre, mint amilyen mondjuk a Pink Floydé volt, de látogatottságban megelőzte a Michael Jackson-turnét is. A világ legnagyobb rockeseménye eddig, pedig még csak Amerikában léptek fel, idén jönnek Európába, Japánba. Mit jelent a „hatalmas show”, mennyiben más a hangzás, a hatás, mint az eddigi koncertjeiken? Az önparódiát és a bohóckodás jellegű karikírozást Jagger elhagyta. Fokozta saját zenei teljesítményét: szájharmonikázik, gitározik és profi módon énekel, miközben mozgás koreográfiáját is felerősítette. Módomban állt kilenc este figyelni: mikor játszik rutinból, mikor ismétli önmagát, mikor pihen — semmi. Egyszerűen nem csinálta kétszer ugyanazt. Láttam az 1981-es turnén Bécsben is — ugyanekkora színpadon, csak délutáni előadáson, ami jóval nehezebb, hiszen az esti világítás hatásait kihagyták —, már akkor ugyanezt produkálta, látszólag nem öregedett semmit a nyolc év alatt. És most nem is a fizikai részt emelném ki, ami még számomra is elképzelhetetlen, pedig én sem voltam felmentve tornából. Tudom, hogy Jagger minden nap hét mérföldet fut, de ott a színpadon esetleg húszat is. Közben koncentrálnia kell, kapcsolatot teremteni a zenekarral, a közönséggel, és körülbelül harminc helyen megjelenni egy-egy előadás alatt ezen a fantasztikus színpadon. Az úgynevezett „laza” számokat, mint amilyen az Éjféli csavargó vagy a Kis Vörös Kakas, mindig másképp adták elő, kétszer olyan hosszan, feleannyira röviden, gitárszólóval vagy énekkel befejezve. Az összekötő szövegei is esetenként változtak. De nyilvánvaló „reklámpoénokkal” nem éltek. Megesett, hogy a San Franciscó-i földrengés után Oaklandben, az öböl túlsó végén tartották meg a két koncertet, és itt-tartózkodásuk idején ötszázezer dollárt utaltak át a földrengéskárosultak javára. Ezt nem mondták be a koncerten, másnap olvastam az újságokban. És a többi „kő”? A tőlük megszokott színpadi tagoltság - gondolok itt arra, hogy eddig mindig Mick Jagger mögött volt a két gitáros, leghátul Charlie Watts és Bill Wyman — most megváltozott. Ugyan továbbra is Jagger van elöl, de Keith Richards előrejött mellé: többet van reflektorfényben, két számot is énekel, és olyan fizikai teljesítményt produkál — több kilométer lemozgásával —, melyet senki nem feltételezett volna erről a szétkábítózott zenészről, aki nem is tudom hány halált túlélt . . . Közismerten keményen kábítóztak, öngyilkos életet éltek. Ehhez képest hogy tudták ennyire összeszedni magukat? Ezt az életformát Jagger a hetvenes évek első felében abbahagyta, kiszállt a kábítózásból , Keith Richards viszont nem. Bizonyos fokig érthető is, hiszen olyan óriási súly nehezedik a hírnévvel rájuk, amit sokszor csak mesterséges módon lehet elviselni. Gondoljunk csak bele az Beszélgetés Földes (Hobo) Lászlóval * 30 KRITIKA