Kritika 21. (1992)
1992 / 10. szám - Eörsi István: A kényelmetlen Lukács
makkal jár együtt. Nem lehet megjósolni, hogy ez mikor következik be, de bizonyosan várható. Úgy véled, föl tud éledni a civil társadalom? Egész demokráciánk egyik alapkérdése, hogy az intézményrendszer demokratizálása mennyiben tud kiegészülni a civil társadalom önszerveződésével és megerősödésével. Én ezt úgy fogalmaztam, hogy a társadalomnak van szerkezete és szervezete; a szerkezet az intézmények világa - a parlamenttől az önkormányzatokig —, a szervezet pedig a társadalom mindennapjaié. Ha csak a szerkezet válik demokratikussá, nincs elégséges alapja a társadalom szervezetében, akkor a demokrácia elszürkül, sőt végső soron létalapját is elvesztheti. A társadalom ilyenkor válhat védtelenné a tekintélyelvű hatalom bármilyen szintű felélesztésével szemben. A kultúra éppen ebben játszik döntő szerepet, ezért tartom ma egész jövőnk kulcskérdésének. Akkor itt kanyarodjunk vissza a népiurbánus vitára: meglepő, hogy a mai szintézis lehetőségét hangsúlyoztad, holott az utóbbi időben a közeledés helyett az ellentétek még jobban elmélyültek. Ma is vallom a szintézis gondolatát és lehetőségét több szinten és témakörben. Csak azt kell tudni hozzá, hogy a társadalmi mozgásban a szintézis nem azt jelenti, hogy a különbözőségeket és ellentéteket egyetlen tézissel helyettesítsük, hanem azt, hogy a különbözőségeket megtartva, sőt ápolva azt is meg tudjuk találni, ami az eltérőben közös. Erre volna szükség mindenekelőtt a politikában. Nem egy banális, erőltetett vagy egyenesen erőszakos „nemzeti egységre” gondolok, hanem arra, hogy csak abban ellenkezzünk, amiben valóban különböző a véleményünk, ne keressük az elkülönülést önmagáért. A mai politikai életben ennek fordítottját látom. Ugyanez vonatkozik a népi-urbánus ellentétre. Én nagy hibának tartom ennek lebecsülését, vagy efemer jelenségnek való nyilvánítását, mert valóságos, történelmileg kialakult, élő különbség van mögötte. De ugyanolyan hiba megoldhatatlan sorscsapásnak tekinteni. Meg kell találnunk azt a közös nevezőt, amely mindegyiket összeköti, és ez szerintem a civil társadalom és a plurális politikai demokrácia összekapcsolása. Akkor érvényesebben tudjuk megrajzolni a való különbségeket és elindulhatunk egy elfogadható szintézis felé. Szocialista politikusként, ellenzékiként milyen befolyásod van erre a folyamatra? Nem hiszem, hogy a politika igazán befolyásolja ezt a folyamatot, legfeljebb engedi vagy feltételeket teremt hozzá. Jelenleg a hivatalos politika nem teremt jó feltételeket, mert éppúgy megrendszabályozni akarja a kultúrát, mint ahogy az előző rendszer tette, és az nem jó tanácsadó. Éppen ezért volna nagyon nagy szükség egy olyan ellenzéki politikára, amely a szó igaz és mély értelmében liberális, ami azt jelenti ebből a szempontból, hogy a társadalomra hagyja azt, ami a társadalomra tartozik, csupán feltételeket ad hozzá. Az ellenzék által vallott politika érvényesülése kellene ahhoz, hogy ez a folyamat gyorsabban menjen. Ellenzéki politikusként jelenleg az ember annyit tud tenni, hogy a törvénykezésben és egyebütt igyekszik segíteni a civil társadalmi kulturális folyamatokat. Ebben azért időről időre van eredmény. Az interjút készítette: VARSÁNYI GYULA KRITIKA A kényelmetlen Hölgyeim és uraim, hadd húzzak hasznot fogyatékosságomból, hogy nem vagyok filozófus, csak író, és hadd vágjak neki mondandómnak szubjektíven. Egy belső ellentmondásomról szeretnék számot adni. Egyre távolabb kerülök Lukácstól, politikailag és esztétikailag, pontosabban: az úgynevezett létező szocializmus és a modern művészet megítélésében; szeretetem és bámulatom azonban nemhogy csökken, inkább még növekszik is az időben. Ezt az ellentmondást a magam számára egy hipotézissel oldom fel. Eszerint a jelentős filozófus, a költőhöz hasonlóan, életművén kívül, vagy inkább ennek közvetítésével egy típust is létrehoz, a saját hétköznapi énjéből, és ez a típus az emberek értékskálájába behatolva olykor fontosabbá válhat a megírt műveknél is. Olcsó példa volna most Szókratészre hivatkozni, hiszen ő, mint igazán bölcs ember, másokra hagyta az írást, és csak a típussal szolgált. De ha kimondjuk egymás után Diderot és Kant nevét, rögtön érezzük, anélkül hogy egyes könyveikre gondolnánk: két világot neveztünk meg, két fontos személyt, akik éppúgy elnyerték a maguk helyét tudatunk hierarchiarendszerében, mint az irodalom nagy figurái, például Don Juan és Hamlet, vagy a nagy lírikusok, mondjuk Shelley és Goethe. Ebben különbözik (egyebek közt) a nagy filozófia a manapság uralkodó szakfilozófiáktól. A részkutatások munkásai gazdagíthatják ugyan szakterületüket, de a rész, amelyben elmélyülnek, nem fogadhat magába egy teljes világot. Lukács először 1955-ben tette számomra lehetővé, hogy bepillantsak személyiségének sarkalatos titkába. Ekkor jelent meg hírhedt Madách-cikke. Az ember tragédiáját a kommunista hatalomátvétel után nem volt szabad eljátszani, elsősorban a falanszterjelenet miatt, amely a szocializmust mint a gleichschaltolt emberiség lidércnyomásos állapotát ábrázolja. 1953 után, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, sikerült lazítani az efféle nemzeti érzést sértő tilalmakon, és Az ember tragédiája műsorra került a Nemzeti Színházban. Amikor 1955 márciusában Nagy Imre megbukott, Rákosi Mátyás nyomatékosan megkérte Lukácsot, hogy ima egy cikket a mű ellen. Lukács kötélnek állt. „Miért pont abban az egy kérdésben vesszek össze Rákosival, amiben egyetértek vele?” - kérdezte, amikor a tanulmány megjelenése után kétségbeesetten felrohantam hozzá. Madách művét betiltották, és ezért a közvélemény Lukácsot tette felelőssé. A következő évben megkapta az Állami Díj legmagasabb fokozatát. „Látja, Lukács elvtárs - mondtam neki -, most mindenki azt mondja, hogy Lukács elvtárs egy hetvenötezer forintos cikket írt Madáchiól.” Rám nézett, eltűnődött. „Nézze — válaszolta, ha nem vagyok ott, akkor akár fel is köthetnek.” Nem emlékszem rá, hogy mondtak nekem valaha is ennél fontosabb mondatot. A nyárspolgárság elleni lázadás változatos formái a különféle happeningektől a nyilvános öncsonkításig nem hatottak rám olyan vonzóan és meggyőzően, mint a nonkonformizmusnak ez a kvintesszenciája. Először csak bon mot-nak fogtam fel, de ahogy megismertem Lukácsot, be kellett látnom, hogy életének és működésének varázskulcsát adta a kezembe: állandó és pátoszmentes készségét a különállásra, másnál sosem tapasztalt belső szabadságot, függetlenséget az elismerés és siker szempontjaitól, a közvélemény nyomásától. Ez a tulajdonsága egész pályáján elkísérte. Elbűvölve olvasom egyik 1918-as kritikájának első mondatát: „Bizonyos: Molnár Ferenc nem egészen tehetségtelen író.” Behunyom a szememet, elképzelem e mondat korabeli hatását. Elvégre mégiscsak Molnár Ferenc volt az egyetlen magyar komédiaszerző, sőt talán az egyetlen magyar író is, aki tartós világsikerrel büszkélkedhe- Elhangzott a madisoni Lukács-konferencián 1986-ban 10