Kritika 21. (1992)

1992 / 10. szám - Eörsi István: A kényelmetlen Lukács

makkal jár együtt. Nem lehet megjósolni, hogy ez mikor következik be, de bizonyosan várható. Úgy véled, föl tud éledni a civil társada­lom? Egész demokráciánk egyik alapkérdése, hogy az intézményrendszer demokratizálása mennyi­ben tud kiegészülni a civil társadalom önszerve­ződésével és megerősödésével. Én ezt úgy fogal­maztam, hogy a társadalomnak van szerkezete és szervezete; a szerkezet az intézmények világa - a parlamenttől az önkormányzatokig —, a szervezet pedig a társadalom mindennapjaié. Ha csak a szerkezet válik demokratikussá, nincs elégséges alapja a társadalom szervezetében, akkor a de­mokrácia elszürkül, sőt végső soron létalapját is elvesztheti. A társadalom ilyenkor válhat védte­lenné a tekintélyelvű hatalom bármilyen szintű felélesztésével szemben. A kultúra éppen ebben játszik döntő szerepet, ezért tartom ma egész jö­vőnk kulcskérdésének. Akkor itt kanyarodjunk vissza a népi­urbánus vitára: meglepő, hogy a mai szintézis lehetőségét hangsúlyoztad, hol­ott az utóbbi időben a közeledés helyett az ellentétek még jobban elmélyültek. Ma is vallom a szintézis gondolatát és lehető­ségét­­ több szinten és témakörben. Csak azt kell tudni hozzá, hogy a társadalmi mozgásban a szin­tézis nem azt jelenti, hogy a különbözőségeket és ellentéteket egyetlen tézissel helyettesítsük, ha­nem azt, hogy a különbözőségeket megtartva, sőt ápolva azt is meg tudjuk találni, ami az eltérőben közös. Erre volna szükség mindenekelőtt a politi­kában. Nem egy banális, erőltetett vagy egyene­sen erőszakos „nemzeti egységre” gondolok, ha­nem arra, hogy csak abban ellenkezzünk, amiben valóban különböző a véleményünk, ne keressük az elkülönülést önmagáért. A mai politikai élet­ben ennek fordítottját látom. Ugyanez vonatkozik a népi-urbánus ellentétre. Én nagy hibának tar­tom ennek lebecsülését, vagy efemer jelenségnek való nyilvánítását, mert valóságos, történelmileg kialakult, élő különbség van mögötte. De ugyan­olyan hiba megoldhatatlan sorscsapásnak tekinte­ni. Meg kell találnunk azt a közös nevezőt, amely mindegyiket összeköti, és ez szerintem a civil tár­sadalom és a plurális politikai demokrácia össze­kapcsolása. Akkor érvényesebben tudjuk megraj­zolni a való különbségeket és elindulhatunk egy elfogadható szintézis felé. Szocialista politikusként, ellenzékiként milyen befolyásod van erre a folyamat­ra? Nem hiszem, hogy a politika igazán befolyá­solja ezt a folyamatot, legfeljebb engedi vagy fel­tételeket teremt hozzá. Jelenleg a hivatalos politi­ka nem teremt jó feltételeket, mert éppúgy meg­­rendszabályozni akarja a kultúrát, mint ahogy az előző rendszer tette, és az nem jó tanácsadó. Ép­pen ezért volna nagyon nagy szükség egy olyan ellenzéki politikára, amely a szó igaz és mély ér­telmében liberális, ami azt jelenti ebből a szem­pontból, hogy a társadalomra hagyja azt, ami a társadalomra tartozik, csupán feltételeket ad hoz­zá. Az ellenzék által vallott politika érvényesülé­se kellene ahhoz, hogy ez a folyamat gyorsabban menjen. Ellenzéki politikusként jelenleg az ember annyit tud tenni, hogy a törvénykezésben és egye­bütt igyekszik segíteni a civil társadalmi kulturá­lis folyamatokat. Ebben azért időről időre van eredmény. Az interjút készítette: VARSÁNYI GYULA KRITIKA A kényelmetlen Hölgyeim és uraim, hadd húzzak hasznot fogyatékosságomból, hogy nem vagyok filozófus, csak író, és hadd vágjak neki mondandómnak szubjektíven. Egy belső ellentmondásomról szeretnék számot adni. Egyre távolabb kerülök Lukácstól, politikailag és esztétikailag, pontosabban: az úgynevezett létező szocializmus és a modern művészet megítélésé­ben; szeretetem és bámulatom azonban nemhogy csökken, inkább még növekszik is az időben. Ezt az ellentmondást a magam számára egy hipoté­zissel oldom fel. Eszerint a jelentős filozófus, a költőhöz hasonlóan, életművén kívül, vagy in­kább ennek közvetítésével egy típust is létrehoz, a saját hétköznapi énjéből, és ez a típus az embe­rek értékskálájába behatolva olykor fontosabbá válhat a megírt műveknél is. Olcsó példa volna most Szókratészre hivatkozni, hiszen ő, mint iga­zán bölcs ember, másokra hagyta az írást, és csak a típussal szolgált. De ha kimondjuk egymás után Diderot és Kant nevét, rögtön érezzük, anélkül hogy egyes könyveikre gondolnánk: két világot neveztünk meg, két fontos személyt, akik éppúgy elnyerték a maguk helyét tudatunk hierarchia­rendszerében, mint az irodalom nagy figurái, pél­dául Don Juan és Hamlet, vagy a nagy lírikusok, mondjuk Shelley és Goethe. Ebben különbözik (egyebek közt) a nagy filozófia a manapság ural­kodó szakfilozófiáktól. A részkutatások munkásai gazdagíthatják ugyan szakterületüket, de a rész, amelyben elmélyülnek, nem fogadhat magába egy teljes világot. Lukács először 1955-ben tette számomra lehe­tővé, hogy bepillantsak személyiségének sarkala­tos titkába. Ekkor jelent meg hírhedt Madách-cik­­ke. Az ember tragédiáját a kommunista hata­lomátvétel után nem volt szabad eljátszani, első­sorban a falanszterjelenet miatt, amely a szocia­lizmust mint a gleichschaltolt emberiség lidérc­­nyomásos állapotát ábrázolja. 1953 után, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején, sikerült lazí­tani az efféle nemzeti érzést sértő tilalmakon, és Az ember tragédiája műsorra került a Nemzeti Színházban. Amikor 1955 márciusában Nagy Im­re megbukott, Rákosi Mátyás nyomatékosan megkérte Lukácsot, hogy ima egy cikket a mű el­len. Lukács kötélnek állt. „Miért pont abban az egy kérdésben vesszek össze Rákosival, amiben egyetértek vele?” - kérdezte, amikor a tanulmány megjelenése után kétségbeesetten felrohantam hozzá. Madách művét betiltották, és ezért a köz­vélemény Lukácsot tette felelőssé. A következő évben megkapta az Állami Díj legmagasabb fo­kozatát.­­ „Látja, Lukács elvtárs - mondtam neki -, most mindenki azt mondja, hogy Lukács elv­társ egy hetvenötezer forintos cikket írt Madáchi­­ól.” Rám nézett, eltűnődött. „Nézze — válaszolta­­, ha nem vagyok ott, akkor akár fel is köthetnek.” Nem emlékszem rá, hogy mondtak nekem valaha is ennél fontosabb mondatot. A nyárs­polgárság elleni lázadás változa­tos formái a különféle happe­­ningektől a nyilvános öncsonkí­tásig nem hatottak rám olyan vonzóan és meggyőzően, mint a nonkonformizmusnak ez a kvintesszenciája. Először csak bon mot-nak fogtam fel, de ahogy megismertem Lukácsot, be kellett látnom, hogy életének és működésének varázskulcsát adta a kezembe: állandó és pá­toszmentes készségét a különállásra, másnál sosem ta­pasztalt belső szabadságot, füg­getlenséget az elismerés és siker szempontjaitól, a közvélemény nyomásától. Ez a tulajdonsága egész pályáján elkísérte. Elbű­völve olvasom egyik 1918-as kritikájának első mondatát: „Bi­zonyos: Molnár Ferenc nem egészen tehetségtelen író.” Be­hunyom a szememet, elképze­lem e mondat korabeli hatását. Elvégre mégiscsak Molnár Fe­renc volt az egyetlen magyar komédiaszerző, sőt talán az egyetlen magyar író is, aki tar­tós világsikerrel büszkélkedhe- Elhangzott a madisoni Lukács-konferencián 1986-ban 10

Next