Kritika 22. (1993)
1993 / 3. szám - Nehéz-Posony István: Az igazság vadhajtásai
A bíráskodás alighanem egyike a legősibb emberi szellemi tevékenységeknek. Ha két ember vitázik valamin, logikailag szükségszerűen színre kell lépnie egy harmadiknak, hogy eldöntse, melyiküknek van igaza. E feltételezett és leegyszerűsített példával mindjárt rámutattunk a bíráskodás tartalmára is: a bíró ítéletet alkot és mond ki kötelező erővel az elébe került vitában. A kötelező erő arra is felhívja figyelmünket, hogy a bíráskodás: hatalomgyakorlás. E hatalom forrása alapvetően kétféle lehet. Forrás lehet először is a vitatkozó felek akarata, elhatározása. Ha ugyanis abban egyetértenek a vitázók, hogy alávetik magukat a külső harmadik személy - azaz a bíró - döntésének, azt magukra kötelezőnek elismerik, akkor saját maguk ruházzák a bíróra a hatalmat (ld. a római jogban litis contestatio). Ez a felek akaratából létrejövő bírói hatalom az alapja a mai választottbíráskodásnak. Modern korunkban a választottbírói eljárásnak főleg a gazdasági jogban, a nemzetközi magán- és közjogban van a legnagyobb szerepe. A bírói hatalom másik lehetséges forrása az állami hatalom. E sokkal markánsabb ítélkező tevékenység felhatalmazását nem a felektől nyeri, hanem - sokszor a felek akaratával szemben - a „hivatalos” hatalomtól vagyis az államtól. Nem bocsátkozunk most történelmi elemzésbe, csupán annyit szögezünk le: az államhatalom gyakorlásának egyik legfontosabb eleme volt mindig is a bírói ítélkező hatalom, olyannyira, hogy a középkori magyar uralkodók sokáig maguknak tartották fenn a legfőbb bíráskodás jogát. S amikor már lehetetlen volt személyesen gyakorolniuk ezt a hatalmi tevékenységet, az ő nevükben és jogkörükben járt el az a magas méltóság, aki a tényleges munkát elvégezte (személynök, országbíró). A felvilágosodás kora hozta magával - egyéb korszakos társadalomtudományi eredményeivel együtt - annak felismerését, hogy a bírói hatalom önálló ágazata a hatalom egészének, s azt szigorúan el kell választani a törvényhozó és végrehajtó államhatalmi ágazatoktól (Montesquieu). A francia forradalom nyomán kialakult polgári berendezkedésű államok a mai napig is ezen az elvi alapon szervezik bíróságaikat. Az állam által hatalommal felruházott, független bíróság előtt - meghatározott eljárási szabályok mellett - folyó eljárás: a per. A pereknek két alapvető fajtájuk ismeretes: a polgári és a büntető per. A polgári perben a felek egyenjogúak és egyenrangúak, egyiküket sem illeti meg semmiféle előjog. Más a helyzet a büntető perben: itt ugyanis az állam áll szemben polgárával, a bűnüldöző apparátus a magánemberrel, tehát az erőviszonyok nem kiegyenlítettek. Ezért törvényes garanciákra van szükség, hogy a megvádolt polgár szabadságjogai sérelmet ne szenvedjenek. Ilyen törvényi (alkotmányos) garancia az „ártatlanság vélelme”, a „védekezési szabadság”, a „személyes szabadság törvényes korlátozhatósága” és még egyebek. Mindenesetre történelmi tényként tapasztalhattuk, hogy a büntetőper az a terület, ahol a hatalom az egyénnel szemben leginkább érvényre juttathatja akaratát. Nem kívánunk ebben a dolgozatban az úgynevezett köztörvényes bűnök üldözésével foglalkozni, már csak terjedelmi okokból sem. Leszögezzük, hogy a büntetőtörvényekbe ütköző cselekményeket (emberölés, lopás, csalás, testi sértés stb.) meg kell büntetni, ezt kívánja a társadalmi egyensúly. Meg kell azonban állapítanunk, hogy a büntetőeljárás hordozza magában elsősorban annak lehetőségét, hogy a mindenkori hatalom ellenfeleivel leszámoljon. Ha egy perben a meghozandó ítéletet bizonyos szempontok szerint előre és kívülről meg lehet határozni, akkor a perrel el lehet intézni másként megoldhatatlan beavatkozásokat. S mivel mi sem könnyebb, mint olyan személyekre bízni a bíráskodást, akiket az államhatalom kezében tart, a csábítás nagy, egyszerű és egyszersmind törvényesnek látszó módon lehet a politikai ellenfelet legyőzni. Az ilyen eljárások rendszerint az úgynevezett „különbíróságok” előtt folynak (ezekre még visszatérünk), s e pereket szokás „politikai pereknek”, avagy másként „koncepciós pereknek” nevezni. Ha a történelemben csak az inkvizícióig megyünk vissza, akkor is látjuk: a politikai hatalom (adott esetben a katolikus egyház) a vele egyet nem értőkkel szemben kíméletlenül lépett fel. Az 1215-i lateráni zsinat hozta létre az egyház inkvizíciós bíróságait az eretnekekkel szemben. Az eljárás kegyetlenségeiről ezúttal ne beszéljünk, hiszen közismert: a kínvallatás mint a beismerés kicsikarásának eszköze nemcsak megengedett, de bizonyos esetekben előírt nyomozati cselekmény volt. Ejtsünk szót inkább arról, hogy az inkvizitórius eljárás célja minden esetben a „másként gondolkodó” eretnekeknek az egyház kebelébe való megtérítése, vagy végső esetben a kiátkozás (anathéma) volt. Azaz: a vádlott beismerhette tévelygését, s akkor - megfelelő vezeklés kiszabása mellett - visszatérhetett az egyházhoz, ha pedig megátalkodott maradt, az egyházi bíróság kiátkozta őt és átadta a világi hatalomnak, amely azután máglyán végezte ki, vagy jobbik esetben gályarabságra ítélte a delikvenst. Az inkvizíció fennállása alatt (Spanyolországban csak 1820-ban szűnt meg) mintegy négyezer áldozatot szedett. Az inkvizíciótól azonban tanultak a modernebb államok is: maga a francia forradalom is létrehozta a maga „forradalmi” törvényszékeit Danton igazságügy-minisztersége alatt, s ezek a törvényszékek sem voltak sokkal kíméletesebbek. Az arisztokráciát szinte válogatás nélkül guillotine alá küldték, míg végül maga Danton sem kerülte el a kivégzést. A következő „forradalmi” korszak, a szocialista forradalmak kora is eltanulta a korábbi hatalmaktól a „törvényszéki” keretek között zajló leszámolást. Sztálin rémuralma már milliós nagyságrendűre emelte a „perekben” elítéltek számát, és leghűségesebb tanítványa, Rákosi Mátyás Magyarországon is megrendezte a koncepciós perek sorozatát. Ha mindehhez hozzávesszük az 1956 utáni Kádár-rezsim kíméletlen megtorlását, amit büntetőperek ezreinek álcájába bújtatott, akkor végiggondoltuk a „politikai perek” eddigi - vázlatos - történetét. (Minden borzalma ellenére nem tartozik ide - legalábbis nem jellemzően - a Hitler által végrehajtott népirtás: ezt ugyanis perek nélkül folytatták.) A politikai perek történeti áttekintése után fel kell tennünk azt a kérdést, amit már érintettünk is: vajon hogyan lehetett rávenni az egyébként szabályosan működő bírói-ügyészi apparátust, hogy függetlenségüket feladva, feltétel nélküli kiszolgálóivá alacsonyodjanak a különböző politikai kurzusok hatalmi törekvéseinek? E kérdésre egyfelől az adja meg a magyarázatot, hogy a bíró, az ügyész bizonyos mértékig maga is kiszolgáltatott a politikai hatalomnak (koronként más-más mértékben), ítéleteit tehát kénytelen a politikai akarathoz igazítani. Ez a relatív kiszolgáltatottság azonban önmagában nem elegendő ahhoz, hogy garantálja a politikai hatalom által kívánt eredményt. Hiszen mindig akadt olyan - feltétlen tisztességű - bíró, aki nem volt hajlandó ítéletét a politikai hatalom kívánsága szerint kialakítani. Ezért tehát a rendes apparátus működése (még hatalmi befolyás mellett is) elégtelennek bizonyult. A hatalomnak tehát létre kellett hoznia a saját megbízható kádereiből álló „különbíróságokat”, s ezek már feltétel nélkül kiszolgálták a politikai akaratot. Ilyen különbíráskodásként foghatók fel a francia forradalom már említett „forradalmi törvényszékei” csakúgy, mint az 1945-ben Magyarországon a háborús bűnösök megbüntetésére - s egyúttal a „népellenes” bűncselekmények üldözésére - létrehozott népbíróságok. A különbíróságok legjellemzőbb vonása, hogy az általánosan elfogadott büntetőjogi elveknek nem (vagy csak formálisan) tulajdonítanak jelentőséget, céljuk nem a valóság kiderítése, az igazság érvényesülése, hanem kizárólag a hatalommal szembeszegülők vagy akár csak „osztályidegenek” likvidálása vagy legalábbis bebörtönzése. Az ilyen jellegű „politikai perek” klasszikus példái a század negyvenes éveinek végén, az ötvenes évek elején zajlott híres koncepciós perek. Közös jellemzőjük, hogy előre elkészített elkép- AZ IGAZSÁG VADHAJTÁSAI 32 KRITIKA