Kritika 22. (1993)

1993 / 2. szám - Hegyi Gyula: Sajtó és szabadság

A polgári sajtó szabadsága meggyőződésem szerint elsősorban nem minőségi, hanem mennyi­ségi kérdés. A sajtószabadság jelenlegi magyar és nyugati fokán minden hír és vélemény elhangoz­hat, s ez máris fontos előrelépés az államilag ellen­őrzött sajtó gyakorlatához képest. A polgári sajtó ugyanakkor részint önszabályozással, részint a cenzúra nagyon finom rendszerével biztosítja, hogy a hírek és vélemények túlnyomó többsége - a Gauss-görbéhez hasonlóan - a rendszer centrális értékrendje körül sűrűsödjön, s az ettől távol eső információk és nézetek csak az extremitás ritkasá­gával jelenhessenek meg. A sajtót birtokló üzleti körök, a működésének gazdasági feltételeit adópo­litikával befolyásoló kormányzati szervek és a po­litikai hatalom centrumát alkotó pártok együttesen határozzák meg a relatív sajtószabadság Gauss­­görbéjének sűrűsödési pontját. Ahol és ameddig ezek érdekei ütköznek egymással, a sajtó összessé­ge szabadon és sokszínűen tükrözheti különböző értékrendjeiket: érdekeik hálójából, magából a rendszerből azonban csak szórványaiban léphet ki. A nyomtatott sajtó esetében a hirdetés, a nyom­da és a terjesztés a technikai alapfeltételek oldalá­ról ugyanúgy kemény garanciája ennek, mint a szerkesztési oldalról az információk adagolása, a személyes kapcsolatok rendszere és a javíthatatlan renitensek kiszűrése baráti tanács vagy nyílt nyo­másgyakorlás segítségével. A sajtó annyiban önál­ló hatalmi ág, amennyiben minden hatalmi ág a sa­ját eszközeivel igyekszik a társadalmat a rendszer centrális értékrendjében tartani. Törvényekkel, bí­rói ítéletekkel, neveléssel, politikai és gazdasági eszközökkel éppúgy, mint tájékoztatással. Rendszerfilozófiailag természetesen megkerül­hetetlen kérdés, végső soron ki határozza meg azt a centrális értékrendet, a Gauss-görbének azt a sű­rűsödési pontját, amelyhez más intézményekkel együtt a sajtó is terelni igyekszik a társadalmat? E kérdés megválaszolása messzi vizekre vezetne, de annyit ebben az írásban is megkockáztathatok, hogy az emberi természet és az elit nyers érdeke alighanem közösen, bonyolult összefüggésekben alakítja ki a polgári rendszer értékköz­pontját. Egyetlen triviális példapár­ral élve, a családalapítás és a gyerekek otthoni nevelése a többség számára őszinte és belülről jövő ösztön, míg másfelől a nagyválla­latok magántulajdonát az­­ ebben érdekelt elit fogad­tatja el szigorú törvényekkel és propagandával. A rendszer annál olajozottabban működik, minél meggyőzőbben mossa össze a kettőt, és ezt a világtörténelemben egyetlen rendszer sem csinálta ügye­sebben, mint a liberális kapitalizmus. A jobboldali és baloldali diktatúrák, az álta­lam „küldetéses államnak” nevezett ideoló­gia-központú rendszerek születésük pillanatá­ban mindig azt hiszik, hogy sikerült felfedezni­ük egy még hatékonyabb receptet. De végül min­dig az derül ki, hogy az ember természetes ösztö­neit s az elit anyagi és hatalmi érdekeit hosszú tá­von sohasem sikerül egymásba olvasztaniuk, míg a liberális kapitalizmus ezt már-már önszabályozó módon, a manipuláció igen finom eszközeivel valósítja meg. Sajtószabadság magyar módra Ha a mai magyar sajtó szabadságfokát vizsgál­juk, először is azt kell nyugtáznunk, hogy sajtónk elképesztő gyorsasággal, szinte pillanatok alatt ta­nulta meg mindazt, ami a nyugati sajtó lényegét je­lenti. A részletek még cizellálásra szorulnak, de a többpártrendszert és a piacgazdaság alapvető vi­selkedési formáit a magyar sajtó kormánytól füg­getlen része lényegében azonnal megértette és el­sajátította. Ilyen értelemben elmondható, hogy a magyar sajtó a rendszerváltozás egyik sikerágaza­ta, ami nem dicséret vagy dicsekvés részemről, ha­nem a tények krónikási rögzítése. A polgárivá vált sajtó az első pillanattól fogva vezető szerepet ját­szott a rendszerváltozás új értékközpontjának, a li­berális kapitalizmus normáinak kijelölésében, és aki Magyarországon nyugati típusú politikai és gazdasági rendszert akar, az komolyabb szemrehá­nyást nem tehet (nem is tesz) a magyar sajtónak. A sajtó, a média körüli viharoknak az a legfőbb oka, hogy a hatalmi elit jobbszárnya még nem döntötte el, valóban liberális kapitalizmust akar Magyaror­szágon, vagy mégis inkább jobboldali kollektiviz­musra és tekintélyuralomra törekszik. Ha a magyar sajtó szabadságának a Nyugaton megszokottnál mégis több korlátja van, akkor ez elsősorban a rendszerváltozás sajátos körülménye­ivel magyarázható. A kerekasztal-tárgyalásokon kinevezett értelmiségi és menedzseri elit olyan többpártrendszert és olyan piacgazdaságot alakított ki, amelyben minden lap az övé lett. A parlamenti választások éppúgy az önmagát kinevező elit cso­portjai között történtek, mint ahogy a privatizáció is jórészt erre a körre korlátozódik. Ennek megfe­lelően a mértékadó sajtó nem tárgyalja a politikai­gazdasági elit hatalomra jutásának körülményeit, és nem kérdőjelezi meg azokat a legendákat, ame­lyek segítségével az elit a hatalom megszerzését (vagy visszaszerzését) valamifajta „csendes forra­dalommá” mitizálja. Rendszerváltás és tabuváltás úgyneve­zett nemze­ti kerekasztal döntött, ám sem akkor, sem azóta nem tudhatta meg a közvélemény, valójában mi is tör­tént ezeken a titkos tárgyalásokon. Úgyszintén hét­pecsétes titok, hogyan választódtak ki az ellenzé­ket - elvileg a demokratikus közvéleményt! - kép­viselő személyek és csoportosulások, csak szóbe­szédeket hallhatunk például arról, ki vezette be a politika színpadára dr. Antall József múzeumigaz­gatót. Mire a közvélemény magáról a tárgyalások lehetőségéről értesülhetett, a „magyar”, „keresz­tény”, „szabad” és „fiatal” jelzőkkel ellátott de­mokrata csoportok már alkotmánykiegészítést fo­galmaztak, választási törvényt írtak, megkezdték egymás között a hatalom elosztását. Lehet, sőt va­lószínű, hogy a demokratikus átmenet viszonylag szerencsés modelljét dolgozták ki, de olyan kons­piratív körülmények között, amelyek ma is a ma­gyar társadalom alapvető tabu témájának számíta­nak. A friss demokrácia elleni populista támadá­sok sajnos némi joggal építhetnek arra a közhan­gulatra, hogy a rendszerváltozás a társadalom feje fölött, kulisszák mögötti egyezkedések során tör­tént. Más dolog, hogy a leghíresebb populista ve­zérek annak idején maguk is ott ültek a kerekasz­talnál, noha ezt a tényt ma sem ők, sem ellenfeleik nem hangsúlyozzák. A demokratikus átmenet és a választási kampány időszakában abszolút tabu volt a kapitalizmus szó is. Beszéltek nemzetről, függetlenségről, demokráci­áról és keresztény értékekről, felröppent a szociá­lis piacgazdaság jelszava is, de azt senki nem mondta ki nyíltan, hogy szándéka szerint Magyar­­országon a szocializmust kapitalizmus fogja fel­váltani. Pedig a kapitalizmus egyszerű szó, annyira mindenképp közérthető, mint például az ezerszer hallott „plurális demokrácia” kifejezés. Ha a rend­szerváltozást végrehajtó elit és az őt fenntartás nél­kül támogató sajtó mégis fontosnak látta tabuként való kezelését, akkor ez nyilvánvalóan jól megfon­tolt stratégiára épült. A rendszerváltozás szociális feltételeit azért ködösítették el, mert a munkaválla­lói, alkalmazotti és szövetkezeti tagként dolgozó hatalmas többségnek a maga háttérbe szorítását és a menedzseri-vállalkozói réteg gyorsított boldogu­lását kellett a szabad választásokon megszavaznia. Remélhetőleg egy egészségesebb gazdasági fejlő­dés és a majdani közjó érdekében. De a társada­lomnak a politikai elit iránti bizalmatlansága nem kis részben abból ered, hogy az embereknek a mindennapi élet tényeiből kellett megtudniuk: a politikusok szózuhatagaitól teljesen függetlenül, azok függönye mögött egyszerre csak kapitaliz­mus lett Magyarországon. Mivel a rendszerváltozás folyamata és alapvető gazdasági célja titokban maradt, az új elitnek szük­sége volt utcára kivihető, helyettesítő jelszavakra a társadalmi támogatás megnyeréséhez. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezek bátor, tisztességes ügyek voltak, épp csak az maradt rejtve a nyilvánosság előtt, hogy az új politikai vezetés sem kínálhat rá­juk érdemi megoldást, és jelszavaikat csak a valódi célok leplezésére használja fel, így rögzülhetett ta­buvá e témákban mindenfajta ellenvélemény, ár­nyaltabb megközelítés - többnyire máig tartóan. Ezek sorában elsősorban a Bős-Nagymaros közti vízlépcsőrendszert kell említeni. Bár magam végzettségemet tekintve okleveles építőmérnök vagyok, és tanultam néhány szemeszter vízépítés­tant is, sohasem vettem a bátorságot e mű megíté­lésére, ehhez sokkal több szaktudásra és felké­szültségre lett volna szükségem. Egy ilyen giganti­kus természetátalakító építkezés rengeteg valós környezeti veszéllyel jár, másfelől viszont a szén­ás atomerőművekhez képest a vízi erőmű elméleti­leg mindenképp környezetbarát energiaforrás. Az ország első számú katasztrófáját mindenesetre a motorizáció, a közlekedési légszennyezés okozza, s míg a mai magyar kormány például újabb kami­onengedélyekért ostromolja Ausztriát, semmit sem tesz a vasúti vagy folyami szállítás fejlesztéséért. Ezrek halnak meg évente az utakon, milliók fuldo­kolnak kipufogógázban, de a „környezetvédelem” (néhány lelkes fiatalt leszámítva) kizárólag a Bős elleni flottatüntetést jelentheti Magyarországon. Az elmúlt években valóságos morális terror akadá­lyozta meg, hogy a vízlépcső mellett bárki bármi­lyen szakmai érvet említhessen. Évekig tabunak számított annak felvetése is, hogy a nemzetközi közösség esetleg mégsem osztja száz százalékig a Duna köz műszaki, vízügyi, energiapolitikai, kör­nyezetvédelmi és jogi kinyilatkoztatásait. A katoli­kus egyház dogmái szerint még a pápa is csak teo­lógiai kérdésekben csalhatatlan. Itt viszont egy olyan testület született, amely minden szakkérdés­ben az abszolút tudás letéteményese, és megbélye­geztek mindenkit, aki a leghalványabb kételynek hangot mert adni. A hatalom békés átadásáról Magyaror­szágon 1989 nyarán 32 KRITIKA

Next