Kritika 22. (1993)
1993 / 2. szám - Hegyi Gyula: Sajtó és szabadság
A polgári sajtó szabadsága meggyőződésem szerint elsősorban nem minőségi, hanem mennyiségi kérdés. A sajtószabadság jelenlegi magyar és nyugati fokán minden hír és vélemény elhangozhat, s ez máris fontos előrelépés az államilag ellenőrzött sajtó gyakorlatához képest. A polgári sajtó ugyanakkor részint önszabályozással, részint a cenzúra nagyon finom rendszerével biztosítja, hogy a hírek és vélemények túlnyomó többsége - a Gauss-görbéhez hasonlóan - a rendszer centrális értékrendje körül sűrűsödjön, s az ettől távol eső információk és nézetek csak az extremitás ritkaságával jelenhessenek meg. A sajtót birtokló üzleti körök, a működésének gazdasági feltételeit adópolitikával befolyásoló kormányzati szervek és a politikai hatalom centrumát alkotó pártok együttesen határozzák meg a relatív sajtószabadság Gaussgörbéjének sűrűsödési pontját. Ahol és ameddig ezek érdekei ütköznek egymással, a sajtó összessége szabadon és sokszínűen tükrözheti különböző értékrendjeiket: érdekeik hálójából, magából a rendszerből azonban csak szórványaiban léphet ki. A nyomtatott sajtó esetében a hirdetés, a nyomda és a terjesztés a technikai alapfeltételek oldaláról ugyanúgy kemény garanciája ennek, mint a szerkesztési oldalról az információk adagolása, a személyes kapcsolatok rendszere és a javíthatatlan renitensek kiszűrése baráti tanács vagy nyílt nyomásgyakorlás segítségével. A sajtó annyiban önálló hatalmi ág, amennyiben minden hatalmi ág a saját eszközeivel igyekszik a társadalmat a rendszer centrális értékrendjében tartani. Törvényekkel, bírói ítéletekkel, neveléssel, politikai és gazdasági eszközökkel éppúgy, mint tájékoztatással. Rendszerfilozófiailag természetesen megkerülhetetlen kérdés, végső soron ki határozza meg azt a centrális értékrendet, a Gauss-görbének azt a sűrűsödési pontját, amelyhez más intézményekkel együtt a sajtó is terelni igyekszik a társadalmat? E kérdés megválaszolása messzi vizekre vezetne, de annyit ebben az írásban is megkockáztathatok, hogy az emberi természet és az elit nyers érdeke alighanem közösen, bonyolult összefüggésekben alakítja ki a polgári rendszer értékközpontját. Egyetlen triviális példapárral élve, a családalapítás és a gyerekek otthoni nevelése a többség számára őszinte és belülről jövő ösztön, míg másfelől a nagyvállalatok magántulajdonát az ebben érdekelt elit fogadtatja el szigorú törvényekkel és propagandával. A rendszer annál olajozottabban működik, minél meggyőzőbben mossa össze a kettőt, és ezt a világtörténelemben egyetlen rendszer sem csinálta ügyesebben, mint a liberális kapitalizmus. A jobboldali és baloldali diktatúrák, az általam „küldetéses államnak” nevezett ideológia-központú rendszerek születésük pillanatában mindig azt hiszik, hogy sikerült felfedezniük egy még hatékonyabb receptet. De végül mindig az derül ki, hogy az ember természetes ösztöneit s az elit anyagi és hatalmi érdekeit hosszú távon sohasem sikerül egymásba olvasztaniuk, míg a liberális kapitalizmus ezt már-már önszabályozó módon, a manipuláció igen finom eszközeivel valósítja meg. Sajtószabadság magyar módra Ha a mai magyar sajtó szabadságfokát vizsgáljuk, először is azt kell nyugtáznunk, hogy sajtónk elképesztő gyorsasággal, szinte pillanatok alatt tanulta meg mindazt, ami a nyugati sajtó lényegét jelenti. A részletek még cizellálásra szorulnak, de a többpártrendszert és a piacgazdaság alapvető viselkedési formáit a magyar sajtó kormánytól független része lényegében azonnal megértette és elsajátította. Ilyen értelemben elmondható, hogy a magyar sajtó a rendszerváltozás egyik sikerágazata, ami nem dicséret vagy dicsekvés részemről, hanem a tények krónikási rögzítése. A polgárivá vált sajtó az első pillanattól fogva vezető szerepet játszott a rendszerváltozás új értékközpontjának, a liberális kapitalizmus normáinak kijelölésében, és aki Magyarországon nyugati típusú politikai és gazdasági rendszert akar, az komolyabb szemrehányást nem tehet (nem is tesz) a magyar sajtónak. A sajtó, a média körüli viharoknak az a legfőbb oka, hogy a hatalmi elit jobbszárnya még nem döntötte el, valóban liberális kapitalizmust akar Magyarországon, vagy mégis inkább jobboldali kollektivizmusra és tekintélyuralomra törekszik. Ha a magyar sajtó szabadságának a Nyugaton megszokottnál mégis több korlátja van, akkor ez elsősorban a rendszerváltozás sajátos körülményeivel magyarázható. A kerekasztal-tárgyalásokon kinevezett értelmiségi és menedzseri elit olyan többpártrendszert és olyan piacgazdaságot alakított ki, amelyben minden lap az övé lett. A parlamenti választások éppúgy az önmagát kinevező elit csoportjai között történtek, mint ahogy a privatizáció is jórészt erre a körre korlátozódik. Ennek megfelelően a mértékadó sajtó nem tárgyalja a politikaigazdasági elit hatalomra jutásának körülményeit, és nem kérdőjelezi meg azokat a legendákat, amelyek segítségével az elit a hatalom megszerzését (vagy visszaszerzését) valamifajta „csendes forradalommá” mitizálja. Rendszerváltás és tabuváltás úgynevezett nemzeti kerekasztal döntött, ám sem akkor, sem azóta nem tudhatta meg a közvélemény, valójában mi is történt ezeken a titkos tárgyalásokon. Úgyszintén hétpecsétes titok, hogyan választódtak ki az ellenzéket - elvileg a demokratikus közvéleményt! - képviselő személyek és csoportosulások, csak szóbeszédeket hallhatunk például arról, ki vezette be a politika színpadára dr. Antall József múzeumigazgatót. Mire a közvélemény magáról a tárgyalások lehetőségéről értesülhetett, a „magyar”, „keresztény”, „szabad” és „fiatal” jelzőkkel ellátott demokrata csoportok már alkotmánykiegészítést fogalmaztak, választási törvényt írtak, megkezdték egymás között a hatalom elosztását. Lehet, sőt valószínű, hogy a demokratikus átmenet viszonylag szerencsés modelljét dolgozták ki, de olyan konspiratív körülmények között, amelyek ma is a magyar társadalom alapvető tabu témájának számítanak. A friss demokrácia elleni populista támadások sajnos némi joggal építhetnek arra a közhangulatra, hogy a rendszerváltozás a társadalom feje fölött, kulisszák mögötti egyezkedések során történt. Más dolog, hogy a leghíresebb populista vezérek annak idején maguk is ott ültek a kerekasztalnál, noha ezt a tényt ma sem ők, sem ellenfeleik nem hangsúlyozzák. A demokratikus átmenet és a választási kampány időszakában abszolút tabu volt a kapitalizmus szó is. Beszéltek nemzetről, függetlenségről, demokráciáról és keresztény értékekről, felröppent a szociális piacgazdaság jelszava is, de azt senki nem mondta ki nyíltan, hogy szándéka szerint Magyarországon a szocializmust kapitalizmus fogja felváltani. Pedig a kapitalizmus egyszerű szó, annyira mindenképp közérthető, mint például az ezerszer hallott „plurális demokrácia” kifejezés. Ha a rendszerváltozást végrehajtó elit és az őt fenntartás nélkül támogató sajtó mégis fontosnak látta tabuként való kezelését, akkor ez nyilvánvalóan jól megfontolt stratégiára épült. A rendszerváltozás szociális feltételeit azért ködösítették el, mert a munkavállalói, alkalmazotti és szövetkezeti tagként dolgozó hatalmas többségnek a maga háttérbe szorítását és a menedzseri-vállalkozói réteg gyorsított boldogulását kellett a szabad választásokon megszavaznia. Remélhetőleg egy egészségesebb gazdasági fejlődés és a majdani közjó érdekében. De a társadalomnak a politikai elit iránti bizalmatlansága nem kis részben abból ered, hogy az embereknek a mindennapi élet tényeiből kellett megtudniuk: a politikusok szózuhatagaitól teljesen függetlenül, azok függönye mögött egyszerre csak kapitalizmus lett Magyarországon. Mivel a rendszerváltozás folyamata és alapvető gazdasági célja titokban maradt, az új elitnek szüksége volt utcára kivihető, helyettesítő jelszavakra a társadalmi támogatás megnyeréséhez. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezek bátor, tisztességes ügyek voltak, épp csak az maradt rejtve a nyilvánosság előtt, hogy az új politikai vezetés sem kínálhat rájuk érdemi megoldást, és jelszavaikat csak a valódi célok leplezésére használja fel, így rögzülhetett tabuvá e témákban mindenfajta ellenvélemény, árnyaltabb megközelítés - többnyire máig tartóan. Ezek sorában elsősorban a Bős-Nagymaros közti vízlépcsőrendszert kell említeni. Bár magam végzettségemet tekintve okleveles építőmérnök vagyok, és tanultam néhány szemeszter vízépítéstant is, sohasem vettem a bátorságot e mű megítélésére, ehhez sokkal több szaktudásra és felkészültségre lett volna szükségem. Egy ilyen gigantikus természetátalakító építkezés rengeteg valós környezeti veszéllyel jár, másfelől viszont a szénás atomerőművekhez képest a vízi erőmű elméletileg mindenképp környezetbarát energiaforrás. Az ország első számú katasztrófáját mindenesetre a motorizáció, a közlekedési légszennyezés okozza, s míg a mai magyar kormány például újabb kamionengedélyekért ostromolja Ausztriát, semmit sem tesz a vasúti vagy folyami szállítás fejlesztéséért. Ezrek halnak meg évente az utakon, milliók fuldokolnak kipufogógázban, de a „környezetvédelem” (néhány lelkes fiatalt leszámítva) kizárólag a Bős elleni flottatüntetést jelentheti Magyarországon. Az elmúlt években valóságos morális terror akadályozta meg, hogy a vízlépcső mellett bárki bármilyen szakmai érvet említhessen. Évekig tabunak számított annak felvetése is, hogy a nemzetközi közösség esetleg mégsem osztja száz százalékig a Duna köz műszaki, vízügyi, energiapolitikai, környezetvédelmi és jogi kinyilatkoztatásait. A katolikus egyház dogmái szerint még a pápa is csak teológiai kérdésekben csalhatatlan. Itt viszont egy olyan testület született, amely minden szakkérdésben az abszolút tudás letéteményese, és megbélyegeztek mindenkit, aki a leghalványabb kételynek hangot mert adni. A hatalom békés átadásáról Magyarországon 1989 nyarán 32 KRITIKA