Kritika 25. (1996)

1996 / 4. szám - Pomogáts Béla: Szarajevó után?

nemzeteinek és nemzetiségeinek „egységéről és testvériségéről” beszélt, a felszín alatt azonban to­vább éltek és üszkösödtek a gyógyítatlan maradt súlyos sebek, a nemzeti ellentétek, a történelmi traumák és frusztrációk. Aztán amidőn a jugoszláv államrezon már nem tudta összetartani az etnikai­lag és kulturálisan erősen tagolt társadalmat, fel­színre törtek és gyilkos népirtó háborút keltettek a korábban elnyomott indulatok, gyűlöletek és nem­zeti mítoszok. A népirtásban, amely aztán a szemünk láttára pokoli méretekben bontakozott ki, és amelyet a nyugati hatalmak szégyenükre képtelenek voltak megfékezni, szinte mindenki bűnösnek található. (Kivéve a szlovéneket, akik valójában nem visel­tek háborút, és az albánokat, akik nem tudtak vi­selni háborút.) A szerbek gyilkolták vagy elüldöz­ték a muzulmánokat és a horvátokat, a muzulmá­nok és a horvátok a szerbeket. És aki látta a televí­zió képernyőjén az ártatlan szarajevói áldozatokat és a kelet-boszniai városokból menekülő bosnyá­­kokat, annak meg kell látnia a Krajinából elűzött és véresre vert szerbek menekülő menetét is. Nincs olyan vezető szerb és horvát politikus, beleértve az államfőket is, akit ne lehetne háborús bűnökben el­marasztalni. Jó lenne, ha mindezt megértené a ha­zai közvélemény. A vajdasági magyarok Az egykori jugoszláv állam felbomlásának tra­gédiájából nem tarthatták távol magukat a vajdasá­gi magyarok. Nemcsak azért, mert osztozniuk kel­lett a szerbekkel (és a többi vajdasági néppel) azokban a nélkülözésekben, amelyeket a háború és az embargó okozott. Azért is, mert őket is elvitték katonának, egy olyan háborúba, amelyben min­denképpen csak vesztesek lehettek, sőt megesett, hogy a szerb hadseregbe és a horvát hadseregbe besorozott magyaroknak (Baranyában) egymásra kellett lőniök. Ez elől a végzet elől menekült el a Vajdaságból sok tízezernyi magyar fiatal, ezek ta­lán már sohasem fognak visszatérni szülőföldjük­re, jórészt a világban szétszóródott (és egy nemze­dékváltás során nemzeti tekintetben végleg elve­sző) magyarok számát fogják gyarapítani. A jugoszláviai háború vezette be a kommuniz­mus bukása utáni Európába ezt a fogalmat: „etni­kai tisztogatás”. Ez a szakszerűnek látszó terminus technikus valójában emberek lemészárlását, váro­sok szétlövését, falvak felégetését, nők megerő­szakolását, százezrek elüldözését jelenti. Tulaj­donképpen egy csendes és vértelen „etnikai tiszto­gatás” történt a Vajdaság magyarlakta vidékein is: az őshonos magyar lakosság megfélemlítése, a belgrádi nyelvtörvény által megszüntetett nyelv­­használati jogegyenlőség (amelyet a helyi kiskirá­lyok még tovább rontottak!), a magyar fiatalokra kényszerített emigráció -, nos, mindez azzal járt, hogy a Vajdaság magyarjainak létszáma máris kö­zel százezer fővel csökkent az utóbbi évtized so­rán. Ennyien menekültek, települtek át Magyaror­szágra vagy szóródtak szét a nagyvilágban. Közöt­tük a vajdasági magyar értelmiség nagy csoportjai: írók, művészek, tanárok mérnökök, orvosok. Ezt az amúgy is megfogyatkozó és már-már összeroppanni látszó vajdasági magyarságot érte el az elmúlt esztendő végén a horvátországi szerb Krajinából menekülők több mint százezres serege. Ez a menekülés igen súlyos etnikai, politikai és er­kölcsi kérdéseket vetett fel. A szülőföldjükről fegyveresen elűzött, nincstelenné vált és meg­alázott embersokaság valóban együttérzést és tá­mogatást érdemel. Csakhogy bácskai, bánsági megjelenésüket erőszakos házfoglalások, kény­szerrel kicsikart házeladások, hatósági, rendőrségi és egyéni túlkapások kísérték, az elűzöttek, érthe­tő módon, elkeseredettek, és közülük sokan úgy érezték, hogy a vajdasági, hozzájuk képest jólét­ben élő magyarokon (és horvátokon) kell megto­rolni mindazt a sérelmet, amely szülőföldjükön rajtuk megesett. Mindez a vajdasági magyarok között máris fel­idézte 1944 késő őszének rettegését, midőn nem lehetett tudni, hogy mikor érkeznek meg és mit művelnek a kivégző osztagok. Ha a vajdasági ma­gyarság nem kap hatékony kormányzati védelmet, természetesen a belgrádi hatalom részéről, meg­történhet, hogy minden korábbinál nagyobb mene­külthullámok zúdulnak át a határon Magyar­­országra, és hozzák egészen lehetetlen helyzetbe az erre felkészületlen magyar gazdaságot és társa­dalmat. A Vajdaságot az első világháború végez­tével nagyjából egyharmados arányban három nép lakta: magyarok, németek és délszlávok (ezen be­lül szerbek, horvátok, bunyevácok). Ezt az arányt radikális módon alakította át az 1918 utáni nagy­szerb kolonizáció, majd 1944-ben a németek elű­zése, a magyarok között rendezett vérengzés és a sok évtizedes újabb betelepítés. A jelen helyzetben ismét igen nagy mértékben alakulhatnak át a térség etnikai viszonyai, és megtörténhet, hogy a most még több mint háromszázezres magyarság szór­ványállapotba és elenyésző kisebbségbe kerül. A párbeszéd esélyei A kis-jugoszláviai magyarság veszélyeztetett helyzete széles körű aggodalmat keltett Magyar­­országon, és rajta hagyta bélyegét az utóbbi évti­zedben különben is meggyengült magyar-szerb kapcsolatok alakulásán is. Elmondhatjuk, hogy a két nép viszonyát mára ismét kölcsönös gyanakvá­sok, félelmek és indulatok jellemzik, ellenségké­pek formálódnak, és új szembenállások alakulnak ki, amelyek során persze fölidéződnek a korábbi tragikus konfliktusok is. Éppen ezért volt izgalmas, fontos és valóban út­törő jellegű az 1995 telén Budapesten lezajlott ma­gyar-szerb értelmiségi találkozó. Ezen neves szerb és magyar értelmiségiek, a többi között Son­ja Licht, ismert szerb polgárjogi személyiség, Zo­ran Konstantinovic akadémikus, Predrag Palavest­­ra, a Szerb PEN Klub elnöke, Dragoslav Srejovic, a szerb akadémia alelnöke, Mirko Tepavac, koráb­bi budapesti követ és jugoszláv külügyminiszter, magyar részről pedig Vásárhelyi Miklós, Konrád György, Granasztói György, Tornai József, Mó­dos Péter, továbbá a magyarországi Vujicsics Sztoján és a vajdasági Végel László vettek részt. Az értelmiségi találkozó igen jó légkörű volt, nyíltan lehetett szóvá tenni a történelmi múlt és a jelen konfliktusait, és megértésre találtak azok az aggályok is, amelyeket a vajdasági magyarokra le­ső veszedelmek és a terület etnikai szerkezetének radikális átalakítása következtében szólaltattak meg a magyarországi résztvevők, közöttük Vuji­csics Sztoján. A szerb vendégek pedig nagy meg­becsüléssel beszéltek a két nép közötti együttmű­ködés korábbi hagyományairól és ezeknek politi­kai létesítményeiről, így Bajcsy-Zsilinszkyről és Telekiről. Az utóbbi tragikus politikusi egyénisé­gét különösen Zivorad Stojkovic professzor mél­tatta, javasolva, hogy Belgrádban utcaelnevezéssel kellene emlékét megörökíteni. Igen hasznos lenne, ha a szerb értelmiség neves képviselői szóvá tennék Belgrádban a vajdasági magyarság szorongatott helyzetét, helyeselnék po­litikai törekvéseit, amelyek a Jugoszlávián belül elérendő önigazgatásra irányulnak, és szót emel­nének a Vajdaság multikulturális hagyományainak és jellegének fenntartása mellett. Ugyanakkor lát­nunk kell azt is, hogy a magyar és szerb értelmiség közös fellépésének korlátozottak a lehetőségei, minthogy a velünk párbeszédet folytató szerb ér­telmiség (ahogy a román értelmiség is) többnyire ellenzéki pozíciót tölt be, és nincs közvetlen hatá­sa a gyakorlati politika döntéseire és folyamataira. A dialógusnak mindazonáltal nincs alter­natívája, a találkozásokat, a beszélge­tést mindenképpen folytatni kell. Külö­nösen most: „Szarajevó után”, midőn úgy tetszik, lezárult a sokéves, véres balkáni hábo­rú, és reményeink szerint lehetőség nyílt a politi­kai rendezésre. Ezt a rendezést nem lesz könnyű megvalósítani, és nem lesz könnyű a vajdasági magyarok helyzetének megoldása, a ma­gyar-szerb közeledés sem. Hosszú és tekervényes úton haladunk, mellettünk szakadékok tátonga­­nak, és lehetnek rejtett aknák is, éppen elég a bi­zonytalan tényező. De haladni kell, kitartóan és türelmesen, kölcsönös nyitottsággal és őszinteség­gel, készen a dialógus állandó megújítására. A ki­­engesztelődésért mindig bölcsen és bátran meg kell küzdeni, erre a szellemi és politikai küzde­lemre a jövő reményei és feladatai késztethetnek bennünket. A közép-európai megbékélés és együttműködés egyformán érdekük a magyarok­nak és a szerbeknek, a közép-európai régió népei­nek és egész Európának. POMOGÁTS BÉLA 29 KRITIKA

Next