Kritika 25. (1996)
1996 / 4. szám - Pomogáts Béla: Szarajevó után?
nemzeteinek és nemzetiségeinek „egységéről és testvériségéről” beszélt, a felszín alatt azonban tovább éltek és üszkösödtek a gyógyítatlan maradt súlyos sebek, a nemzeti ellentétek, a történelmi traumák és frusztrációk. Aztán amidőn a jugoszláv államrezon már nem tudta összetartani az etnikailag és kulturálisan erősen tagolt társadalmat, felszínre törtek és gyilkos népirtó háborút keltettek a korábban elnyomott indulatok, gyűlöletek és nemzeti mítoszok. A népirtásban, amely aztán a szemünk láttára pokoli méretekben bontakozott ki, és amelyet a nyugati hatalmak szégyenükre képtelenek voltak megfékezni, szinte mindenki bűnösnek található. (Kivéve a szlovéneket, akik valójában nem viseltek háborút, és az albánokat, akik nem tudtak viselni háborút.) A szerbek gyilkolták vagy elüldözték a muzulmánokat és a horvátokat, a muzulmánok és a horvátok a szerbeket. És aki látta a televízió képernyőjén az ártatlan szarajevói áldozatokat és a kelet-boszniai városokból menekülő bosnyákokat, annak meg kell látnia a Krajinából elűzött és véresre vert szerbek menekülő menetét is. Nincs olyan vezető szerb és horvát politikus, beleértve az államfőket is, akit ne lehetne háborús bűnökben elmarasztalni. Jó lenne, ha mindezt megértené a hazai közvélemény. A vajdasági magyarok Az egykori jugoszláv állam felbomlásának tragédiájából nem tarthatták távol magukat a vajdasági magyarok. Nemcsak azért, mert osztozniuk kellett a szerbekkel (és a többi vajdasági néppel) azokban a nélkülözésekben, amelyeket a háború és az embargó okozott. Azért is, mert őket is elvitték katonának, egy olyan háborúba, amelyben mindenképpen csak vesztesek lehettek, sőt megesett, hogy a szerb hadseregbe és a horvát hadseregbe besorozott magyaroknak (Baranyában) egymásra kellett lőniök. Ez elől a végzet elől menekült el a Vajdaságból sok tízezernyi magyar fiatal, ezek talán már sohasem fognak visszatérni szülőföldjükre, jórészt a világban szétszóródott (és egy nemzedékváltás során nemzeti tekintetben végleg elvesző) magyarok számát fogják gyarapítani. A jugoszláviai háború vezette be a kommunizmus bukása utáni Európába ezt a fogalmat: „etnikai tisztogatás”. Ez a szakszerűnek látszó terminus technikus valójában emberek lemészárlását, városok szétlövését, falvak felégetését, nők megerőszakolását, százezrek elüldözését jelenti. Tulajdonképpen egy csendes és vértelen „etnikai tisztogatás” történt a Vajdaság magyarlakta vidékein is: az őshonos magyar lakosság megfélemlítése, a belgrádi nyelvtörvény által megszüntetett nyelvhasználati jogegyenlőség (amelyet a helyi kiskirályok még tovább rontottak!), a magyar fiatalokra kényszerített emigráció -, nos, mindez azzal járt, hogy a Vajdaság magyarjainak létszáma máris közel százezer fővel csökkent az utóbbi évtized során. Ennyien menekültek, települtek át Magyarországra vagy szóródtak szét a nagyvilágban. Közöttük a vajdasági magyar értelmiség nagy csoportjai: írók, művészek, tanárok mérnökök, orvosok. Ezt az amúgy is megfogyatkozó és már-már összeroppanni látszó vajdasági magyarságot érte el az elmúlt esztendő végén a horvátországi szerb Krajinából menekülők több mint százezres serege. Ez a menekülés igen súlyos etnikai, politikai és erkölcsi kérdéseket vetett fel. A szülőföldjükről fegyveresen elűzött, nincstelenné vált és megalázott embersokaság valóban együttérzést és támogatást érdemel. Csakhogy bácskai, bánsági megjelenésüket erőszakos házfoglalások, kényszerrel kicsikart házeladások, hatósági, rendőrségi és egyéni túlkapások kísérték, az elűzöttek, érthető módon, elkeseredettek, és közülük sokan úgy érezték, hogy a vajdasági, hozzájuk képest jólétben élő magyarokon (és horvátokon) kell megtorolni mindazt a sérelmet, amely szülőföldjükön rajtuk megesett. Mindez a vajdasági magyarok között máris felidézte 1944 késő őszének rettegését, midőn nem lehetett tudni, hogy mikor érkeznek meg és mit művelnek a kivégző osztagok. Ha a vajdasági magyarság nem kap hatékony kormányzati védelmet, természetesen a belgrádi hatalom részéről, megtörténhet, hogy minden korábbinál nagyobb menekülthullámok zúdulnak át a határon Magyarországra, és hozzák egészen lehetetlen helyzetbe az erre felkészületlen magyar gazdaságot és társadalmat. A Vajdaságot az első világháború végeztével nagyjából egyharmados arányban három nép lakta: magyarok, németek és délszlávok (ezen belül szerbek, horvátok, bunyevácok). Ezt az arányt radikális módon alakította át az 1918 utáni nagyszerb kolonizáció, majd 1944-ben a németek elűzése, a magyarok között rendezett vérengzés és a sok évtizedes újabb betelepítés. A jelen helyzetben ismét igen nagy mértékben alakulhatnak át a térség etnikai viszonyai, és megtörténhet, hogy a most még több mint háromszázezres magyarság szórványállapotba és elenyésző kisebbségbe kerül. A párbeszéd esélyei A kis-jugoszláviai magyarság veszélyeztetett helyzete széles körű aggodalmat keltett Magyarországon, és rajta hagyta bélyegét az utóbbi évtizedben különben is meggyengült magyar-szerb kapcsolatok alakulásán is. Elmondhatjuk, hogy a két nép viszonyát mára ismét kölcsönös gyanakvások, félelmek és indulatok jellemzik, ellenségképek formálódnak, és új szembenállások alakulnak ki, amelyek során persze fölidéződnek a korábbi tragikus konfliktusok is. Éppen ezért volt izgalmas, fontos és valóban úttörő jellegű az 1995 telén Budapesten lezajlott magyar-szerb értelmiségi találkozó. Ezen neves szerb és magyar értelmiségiek, a többi között Sonja Licht, ismert szerb polgárjogi személyiség, Zoran Konstantinovic akadémikus, Predrag Palavestra, a Szerb PEN Klub elnöke, Dragoslav Srejovic, a szerb akadémia alelnöke, Mirko Tepavac, korábbi budapesti követ és jugoszláv külügyminiszter, magyar részről pedig Vásárhelyi Miklós, Konrád György, Granasztói György, Tornai József, Módos Péter, továbbá a magyarországi Vujicsics Sztoján és a vajdasági Végel László vettek részt. Az értelmiségi találkozó igen jó légkörű volt, nyíltan lehetett szóvá tenni a történelmi múlt és a jelen konfliktusait, és megértésre találtak azok az aggályok is, amelyeket a vajdasági magyarokra leső veszedelmek és a terület etnikai szerkezetének radikális átalakítása következtében szólaltattak meg a magyarországi résztvevők, közöttük Vujicsics Sztoján. A szerb vendégek pedig nagy megbecsüléssel beszéltek a két nép közötti együttműködés korábbi hagyományairól és ezeknek politikai létesítményeiről, így Bajcsy-Zsilinszkyről és Telekiről. Az utóbbi tragikus politikusi egyéniségét különösen Zivorad Stojkovic professzor méltatta, javasolva, hogy Belgrádban utcaelnevezéssel kellene emlékét megörökíteni. Igen hasznos lenne, ha a szerb értelmiség neves képviselői szóvá tennék Belgrádban a vajdasági magyarság szorongatott helyzetét, helyeselnék politikai törekvéseit, amelyek a Jugoszlávián belül elérendő önigazgatásra irányulnak, és szót emelnének a Vajdaság multikulturális hagyományainak és jellegének fenntartása mellett. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a magyar és szerb értelmiség közös fellépésének korlátozottak a lehetőségei, minthogy a velünk párbeszédet folytató szerb értelmiség (ahogy a román értelmiség is) többnyire ellenzéki pozíciót tölt be, és nincs közvetlen hatása a gyakorlati politika döntéseire és folyamataira. A dialógusnak mindazonáltal nincs alternatívája, a találkozásokat, a beszélgetést mindenképpen folytatni kell. Különösen most: „Szarajevó után”, midőn úgy tetszik, lezárult a sokéves, véres balkáni háború, és reményeink szerint lehetőség nyílt a politikai rendezésre. Ezt a rendezést nem lesz könnyű megvalósítani, és nem lesz könnyű a vajdasági magyarok helyzetének megoldása, a magyar-szerb közeledés sem. Hosszú és tekervényes úton haladunk, mellettünk szakadékok tátonganak, és lehetnek rejtett aknák is, éppen elég a bizonytalan tényező. De haladni kell, kitartóan és türelmesen, kölcsönös nyitottsággal és őszinteséggel, készen a dialógus állandó megújítására. A kiengesztelődésért mindig bölcsen és bátran meg kell küzdeni, erre a szellemi és politikai küzdelemre a jövő reményei és feladatai késztethetnek bennünket. A közép-európai megbékélés és együttműködés egyformán érdekük a magyaroknak és a szerbeknek, a közép-európai régió népeinek és egész Európának. POMOGÁTS BÉLA 29 KRITIKA