Kritika 27. (1998)
1998 / 3. szám - Veres András: A deheroizáló Jókai
Makacsul tartja magát az a vélekedés Jókairól, hogy a mélyebb komplikációktól irtózó, gyermeteg Lynne meglehetősen együgyű értékvilág felállítására vezette szépírói munkáiban, a politikai életben pedig - amelyhez legalább annyira vonzódott, mint amennyire kevéssé volt érzéke hozzá - tökéletesen kiszolgáltatta őt az erőteljesebb barátok akaratának, illetve a dörzsöltebb pártvezérek manipulációjának. S kétségtelen, hogy az ifjúsága idején magát republikánusnak mutató és 1848. március 15-én Petőfi oldalán a márciusi ifjak élén tevékenykedő Jókai 1849-ben már a Békepártnak reprezentatív publicistája, 1861-től Tisza Kálmán barátja és fegyvertársa, 1875 után pedig kormánypárti képviselő, akit idővel az uralkodóházhoz is mély bizalom, némely tagjához, így Rudolf trónörököshöz, baráti viszony fűzte. Kérdés persze, hogy Jókai irányváltásai - a napi politikába belebonyolódva - mennyire voltak kényszerűek 1848-49 gyorsan változó, kiszámíthatatlan fordulatokban bővelkedő történései során, amikor egy Kossuth is szeretett arra hivatkozni, hogy a politika az „exigenciák”, az előre nem látható elvárások tudománya. Tegnapi barátok könnyen válhattak ellenfelekké és fordítva. Legalább annyi joggal mondható el a radikális republikánus Petőfiről, mint a liberális Jókairól, hogy szembefordult közös szabadságeszményükkel, amiről utóbb éppen az derült ki, hogy illúzió volt közösnek hinni. Később sem nevezhető Jókai ingatagabbnak, mint elvbarátai többsége; álláspontja mindenkor a magyar szabadelvű nemesség hol kisebb, hol nagyobb mértékű hangsúlyváltásait követte. íróként is, pártemberként is realistának hirdette magát, s az utóbbit illetően talán igaza is volt. Abban a hitben kötötte meg különféle kompromisszumait, hogy nemzete fölemelkedése csak ezen az áron biztosítható. Ha kellett, a respublika ügyét hátrább helyezte; ha úgy látta, hogy lehetetlen a teljes szuverenitás, kibékült a részlegessel. A polgárosodást föltétlenül igenelte, de a céhes ipar erkölcsi kódexe alapján képzelte el azt, s ellenérzéssel fogadta a kibontakozó kapitalizmus - csalásként és embertelenségként megélt - jelenségeit. Kétségtelen az is, hogy legismertebb műveiben a világ megnyugtatóan kétértékű: szende angyali lánykák és szenvedélyes ördögi delnők, áldozatkész, hűséges kisemberek és önző, cselszövő hatalmasok csapnak össze benne. Regényeinek legfeltűnőbb alakjai kivételes testi-lelki tulajdonságokkal felruházott mesehősök, akik bűvész módján tüntetik el az akadályokat, nemcsak verhetetlenek, hanem sérthetetlenek is. A hősökkel szemben felvonulnak a mindenre képes gonoszok, akik mégsem igazán nagyszabásúak; a legtöbb esetben kicsinyes céloktól vezetett intrikusok. De az átlátszó értékszerkezet, bármennyire didaktikus is, a XIX. századi magyar történelem legfontosabb fejezeteit megörökíteni kívánó regényekben (mint az Egy magyar nábob, A kőszívű ember fiai vagy az Eppur si muove - És mégis mozog a föld) mélyebb funkciót kap: egy korszerű és hatékony nemzeti mitológia megteremtését szolgálja. Természetes, hogy e mitológiát a távlattalálás hite és bizalma hatja át. Másfelől Jókai elbeszélő-művészete nem korlátozódik az 1853-54-ben írt Egy magyar nábobbal kezdődő és a hetvenes évek derekáig tartó korszakának nagy hatású műveire. Magas kort élt meg; egyre újabb és kiismerhetetlenebb kihívások érték, amelyek hatására a nyolcvanas-kilencvenes években született regényeiben a korábbi kétértékűség felborult, a megnyugtató értékszerkezet nyugtalanítóan ambivalenssé változott. Az 1850-ben írt, a korabeli cenzúra által bezúzott százhúsz éven át lappangó, 1980-ig kiadatlan maradt Emléksorok című emlékirat ismeretében pedig már azt is tudni lehet, hogy Jókai az Egy magyar nábobban tulajdonképpen leegyszerűsítette az 1848-49-es események közelségében még hasonlíthatatlanul összetettebb és árnyaltabb történelemlátását. Az Emléksorok jelentőségét nehéz túlbecsülni. Egyidős a Jókainak országos elismerést szerző elbeszéléskötetekkel, a Csataképekkel és az Egy bujdosó naplójával, amelyekben először vállalkozott a szabadságküzdelem dicsőségének és tragikumának mitologikussá növelő ábrázolására. Ekkoriban írta A gyémántos miniszter című gyilkos pamfletját is, ahol a gyémántlopással vádolt és megbuktatott radikális rendőrminiszter, Madarász László torzképét rajzolta meg, egyszersmind a szabadságharc fonák oldalát mutatva be. A gyémántos miniszter éles kritikája és gúnyos hangneme merőben elüt a többi elbeszéléstől, s az Emléksorok segít megérteni a szoros összefüggést közöttük (amit Jókai azzal is nyomatékossá tett, hogy A gyémántos minisztert később beillesztette a Csataképek hatodik, 1899-es kiadásába). Az Emléksorokban ugyanis együtt jelenik meg a fény és az árnyék, méghozzá az utóbbi dominanciájával. Igaza volt annak a recenzensnek, aki „deheroizálást” emlegetett vele kapcsolatban, bár pontosabb lenne úgy fogalmazni: Jókai prózájában csaknem egyidejűleg jelent meg a heroizáló és deheroizáló változat. Immár tizennyolc év telt el a szöveg első közreadása (Emléksorok, Napló 1848/19-ből. S.a.r. Nemeskéri Erika, Magvető K., 1980) és kilenc a kritikai kiadása óta (Emléksorok, in. Jókai: Elbeszélések (1850) 21. kötet. S.a.r. Győrffy Miklós, Akadémiai K., 1989). Ahhoz képest, hogy Jókai valamennyi szabadságharcra vonatkozó visszaemlékezésének ősszövegéről van szó, amelynek létezésében a kutatók mindaddig kételkedtek, amíg a kézirat 1975-ben elő nem került Dél-Amerikából, a fogadtatás nem mondható eléggé lelkesnek. A recenzensek főként azt vitatták, hogy napló-e a műfaja (nem az), történeti forrásnak megbízható-e (nem az), töredékes-e (nem föltétlenül az), mond-e valami gyökeresen újat Jókai emberi és politikai arculatáról (nem mond). A gyémántremek könyvet szentelő Mocsár Gábor Tények? Tanú? Napló? címmel éppen a Kritika fdeheroizáló Jókai Jegyzetek az Emléksorok szerzőjéről hasábjain (1981. április) tette közzé indulatos filippikáját, nem kevesebbet állítva, mint hogy „a szabadságharc ilyen hamis és torz ábrázolásával én még alig találkoztam”. Nem gondolom, hogy az Emléksorok különösebb védelemre szorulna, alaposabb értelmező munkára viszont igen. Bár kétségtelen, hogy az egykori iktatókönyv bejegyzése a cenzúrára bocsátott mű címe mellett azt is megörökítette, hogy Jókai a kéziraton feltüntette a továbbírás szándékát: „Emléksorok. Napló 1848-1849-ből, írta Sajó. 1-ső kötet”, mint olvasó semmiképp sem érzem töredékesnek a könyvet, hanem nagyon is kereknek, célzatosan komponáltnak. Az útbaigazítást e tekintetben éppúgy mellőzhetőnek tartom, mint a műfaji megjelölés terén. Hasonlóképp bonyolultabbnak látom a hitelesség kérdését. Tény, hogy Jókai némelykor pontatlanul emlékszik helyszínekre, időpontokra és szereplőkre, készpénznek fogadja el a fölszedett pletykákat és szívesen fitogtatja bennfentességét, jólértesültségét. De hát az ő nézőpontja nem a történetíróé, még csak nem is a vallomást tevő szemtanúé, hanem a pártharcok boszorkánykonyhájába betekintést nyert és a politikacsinálásba belekóstolt újságíróé. Aki nemcsak az elmúlt idők eseményeinek alakításába folyt bele, hanem a jelenébe is szeretne, hiszen írását nem az asztalfióknak szánja, ki akarja adatni - ami aztjelenti, hogy figyelembe kell vennie a győztes osztrák hatalom „érzékenységét” a fölöttébb kényes téma iránt. Az Emléksorok miniportréi és kommentárjai, kiemelései és elhallgatásai, tévedései és elfogultságai 12 _ ' \ y\mi+ nálunk nem talál/ azt nem is érdemes elolvasni. IROK BOLTJA 1061 Budapest,Andrássy út 45- Tel.: 122-1645/ 142-4336 Fax: 142-4311 KRITIKA