Kritika 30. (2001)
2001 / 5. szám - J. Győri László: Vannak sebezhető pontjaink. Beszélgetés Kepecs Gáborral, az ÁB-Aegon Biztosító vezérigazgatójával
22 létén a kultúra finanszírozása is, illetve ezek a visszásságok is ehhez kapcsolódnak. Az első tíz évben Magyarország a vadkapitalizmus kicsit talán szelídítettebb változatát élte át. Egyes területeken nagyon vad volt, más területeken nem olyan vad. Ugyanez érvényes a szponzorációra is. Lehet látni-hallani nagyon vad dolgokat. A mi feladatunk, a nagy multinacionális cégeké, amelyek rendelkeznek bizonyos kultúrával már ezeken a területeken, hogy mintát adjunk. Ezeket a mintákat Jököves Éva: Budapesti árnyékokvább kell vinni. Jönnek majd a nagyobb vállalkozók, középvállalatok, legyenek azok külföldiek vagy magyarok, akik meg fogják tanulni a szponzoráció etikai normáit. Ez évek, sőt lehet, hogy évtizedek kérdése. Az megint más kérdés, hogy milyen gyorsan lehet bevonni a vállalati kört a kultúra finanszírozásába. Erre is van egy - nem biztos, hogy jó - teóriám. Ha ma a GDP 75 %-át vagy az export 75 %-át durván 50-60 cég termeli - nagyrészt multinacionális cégek -, és ezek mindegyike 50-100-150 millió forintot ilyen célokra fordít, akkor néhány milliárd forintot már kultúratámogatásra költöttek. Ez körülbelül a szponzoráció 65-70 %-át teszi ki. Feltehetően ez a néhány milliárd forint akár 10-20-30 milliárd forintra is felemelkedhet. De nagyon fontos elvünk, hogy állami feladatot soha nem veszünk át. Nem hiszem, hogy a vállalatok állami feladatot meg tudnak oldani. Hozzájárulhatnak bizonyos feladatok finanszírozásához, de nagyon határozott vonalat kell húzni, hogy mi az állam feladata, mi az, amit magánvállalatok magánkezdeményezésként magukra tudnak vállalni. Az állam a maga eszközeivel olykor hajlamos a kelleténél jobban beleszólni, hogy a kultúra szereplői közül kik maradjanak egyáltalán életben. Vajon mit korrigálhat a vállalati szféra azokon a döntéseken, amelyek - politikai okokból - esetleg valamilyen kulturális értéket halálra ítélnek? Ez nagyon nehéz kérdés, nem is hiszem, hogy erre jó választ tudok adni. Azért nem, mert amit én filozófiaként követek, és ez érvényes az ÁBAegon támogatási filozófiájára, hogy többféle értéket kell támogatni. Én ebben hiszek. Ezért mondtam, hogy mi alternatív megoldásokat is finanszírozunk. Nem tudjuk, hogy amit támogatunk, végül siker lesz-e vagy sem. Nem is ez az érdekes. Szerintem, egy társadalom értékrendjébe bele kell, hogy tartozzon a tolerancia, a másság elfogadása. Márpedig ehhez csak úgy tudunk hozzájárulni, hogy ha úgy látjuk, bizonyos területek kimaradnak a támogatásból, akkor mi oda is juttatunk támogatást. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a vállalati szféra ellensúlyozhatja az állami kultúrpolitikát, nem is lehet ez a feladata. Az állami támogatásoknál is ezt az elvet kell, vagy kellene követni. De biztos, hogy azért a vállalatoknak is van lehetősége, hogy egy pici ellensúlyt tartsanak, ha úgy érzik, hogy erre szükség van. Mondok példát, hogy ne csak rébuszokban beszéljünk. Vegyük a Fesztiválzenekar ügyét. Világos, hogy Magyarországon nagyon sok nagy zenekart világszínvonalon nem lehet finanszírozni. Ha úgy tűnik, hogy van egy, amelyiket az állam nagyon támogat, és van egy másik, amelyet nem, de az is ugyanolyan értéket képvisel, akkor igenis lehet az a vállalati stratégia, hogy a verseny fenntartása érdekében az államilag nem támogatott zenekart támogassuk, mert mi a versenyben is hiszünk. Mennyire befolyásolja a szponzori pénzek odaítélését a pénz és a siker? A pénz gyakran odamegy, ahol már van, hiszen a döntéshozókat ez is orientálja. Ebben biztos, hogy igaza van. A vállalati szférában borzasztó nehéz eladni egy ismeretlen produkciót, hiszen nemcsak az a kockázat, hogy ismeretlen, hanem még a minőséghez sem ért a vállalat. Amint mondtam, laikusként nehéz eldönteni, mi az érték, mi az, ami mellé oda szabad állni. Nyilván egy már befutottabb, ismertebb vállalkozás mellé könnyebb odaállni, ezért van az, hogy például, amikor támogatásokról beszéltem, a mi konkrét esetünkben is egy Katona József Színház támogatása körülbelül akkora, mint a másik három kis színház támogatása, tehát a Trafóé, a Bárkáé, a Fonóé. A kis színházakkal kísérletezünk. Az idei év nagy szponzori támogatását Presser vidéki koncertjeire adtuk. Tizenegy hangversenyt szponzoráltunk. Presser Gábor személyes garanciát jelent a minőségre. Igaz, hogy a befutottak könnyebben kapnak pénzt vállalatoktól, cégektől, mint az ismeretlenek. Éppen ezért gondolom, hogy fontos állami feladat, a kísérletek támogatása. Az állam szempontjainak különbözniük kell a vállalati szempontoktól. Az állami kultúrpolitika részéről nem érez-e olykor nyomást? Nem próbálja befolyásolni az állam a szponzori pénzek elosztását? Nem hívják-e fel a figyelmét olyan értékekre, amelyek önnek egyébként nem tűnnének fel? Korábban éreztem, az első néhány évben többször volt ilyen. Nagyon sok kérés jött, támogató sorokkal, de az utóbbi időben, az elmúlt hat-nyolc évben már nem nagyon érzek ilyenfajta nyomást. Politikusok, pártemberek küldtek át szponzorációs kérelmeket. Ugyanazt vallottam 12 évvel ezelőtt is, mint most, hogy egy vállalatnak a politikától ilyen értelemben is messze kell tartania magát. Mi ellenálltunk akkor is, és most sem lenne másképp. Ezzel együtt ez nem baj, egy politikus megteheti ezt. Mostanra viszont ez már kiment a divatból. Ebből a szempontból egyébként sokkal érzékenyebb volt vezérigazgatóságom első két éve. Akkor ugyanis még állami vállalat voltunk. Mit tanácsol azoknak, akik szponzorpénzeket akarnak kérni? Nagyon fontos, hogy az illető ismerje annak a vállalatnak a filozófiáját, amelytől támogatást kér. Ma hiába jönne el hozzám, mondjuk egy költő, hogy támogassuk a verseskötetét, nem illeszkedik a filozófiánkba. Egy vezető sem hoz olyan döntést, amely gyökeresen ellentétes a vállalati filozófiával. A másik, amit tanácsolhatok, hogy ha mégis ilyen ötlettel jön az illető -, akkor csak valami nagyon „karizmatikus” javaslattal szabad jönnie. Teljesen világosan látnia, hogy mi az ötletének az a pontja, amely eladhatja azt. Mi benne az a momentum, amiben a társaság fantáziát láthat. Ezt nagyon határozottan le kell írni, és el kell juttatni üzenetként. Még egyet tudnék tanácsolni: nem nagyon érdemes személyes beszélgetéseket kérni, legalábbis tőlem nem. Ha ugyanis az illető nem tudja két oldalban leírni, amit szeretne, akkor a vezetők nemigen fogják végighallgatni. Mi a tapasztalata, megtanulták a támogatást kérő művészek vagy művészeti intézmények, hogy hogyan kell az effajta ügyeket intézni? Presser Gábor közeli és nagyon pozitív példa. Ő nagyon pontosan értette, hogy számunkra a vidék most milyen fontos. Kimondottan mellette szóló érv volt, hogy az első tíz koncertet nem Budapesten, hanem vidéken adta. Igen, vannak, akik megtanulták és vannak, akik most tanulgatják. Nagyon sok kérelmet kapok. Sokszor az ember az első mondat után már nem olvassa tovább. Nem tudom megmondani, hogy mi az, amitől az ember olykor mégis tovább olvassa, de van ilyen. Természetesen nem titok, mindannyian, akik döntünk, emberek vagyunk, szubjektív lények, vannak „sebezhető” pontjaink. Ezeket kell „támadni”. J. GYŐRI LÁSZLÓ 2001. május