Kritika 32. (2003)

2003 / 3. szám - Bodor Béla: Miről beszél(t)ünk?

2003. március 13 Miről beszéljünk? Zárszó a Vízumköteles irodalom? című, Integrálni, de mit és mibe? alcímű virtuális konferenciához, ami az orgungparty honlapon zajlott 2003 januárjában Amikor határon túli, illetve kisebbségi irodalomról, kultúráról, egyáltalán létformáról beszélünk, valójában kettős csapdába esünk. A csapda egyfelől (történelmi eredetű) társadalmi, politikai, másrészt egzisztenciális eredetű. Amikor a világot határon inneni és határon túli régiókra osztjuk, óhatatlanul egy idealizált ősállapot lebeg a szemünk előtt - legyünk bármenynyire felvilágosult gondolkodásúak, européerek vagy akár kozmopoliták -, és ez a valamikor volt és titokzatos ellenségeink összeesküvése folytán elbukott, legyőzött és feldarabolt magyar nagyhaza eszménye. Abszolutizáljuk azokat a határokat, melyek ezt a legendás őshazát kerítették körbe, miközben megvetéssel tekintünk azokra, melyek mai valóságunk terét hasítják darabokra. Ezek a valamikori határok állítólag egy természetes földrajzi, etnikai, kulturális és nemzeti egységet rajzoltak körül, egy olyan ország köré íródtak, mely minden szempontból a normális jelzővel volt leírható, szemben az azóta is, hosszan elhúzódó pillanatnyi állapotok abnormitásával. - A mi őseink nyilait, kérem, egész Európa rettegte! - jelentette ki harciasan Swartz úr, és rosszkedvűen meredt a kávé mellé szűrt meleg tejre, mely a túlhevített porcelánkancsóban kissé megbőrösödött. A párducbőr kacagánytól Swartz úr Bocskai-sapkájáig és ferencjóskájáig egy kalap alá lehetett venni a haza tegnapjait, és ez a téveszme annál veszélyesebb, minél kevésbé tudjuk tényekkel alátámasztani. Azt kell látnunk, ha kritikus szellemben közeledünk legendás múltunk eseményeihez, hogy annál érzékenyebbé válunk az ilyen kérdések iránt, minél argumentálatlanabb elemekkel próbálkozunk. Persze a szomszédos népek esetében éles szemmel felfedezzük, hogy egész történelmi önazonosságukat bárgyú mesékre alapozzák. A szlovákok lassan egész Közép-Európát a valamikori Morva Nagybirodalomhoz csatolják, és magukat persze ennek örököseiként csodálják. A románok a A mi őseink nyilait, kérem, egész Európa rettegte! -jelentette ki harciasan Swartz úr, és rosszkedvűen meredt a kávé mellé szűrt meleg tejre, mely a túlhevített porcelánkancsóban kissé megbőrösödött. dákokban találták meg elődeiket, egyes ukrán nacionalisták ősi államuk egyik nagyvárosára ismernek Debrecenben, a szerbek és az albánok pedig gyakorlati vérontásra is hajlandók, hogy a maguk „nagy” ősországát helyreállítsák; a szerbek, horvátok és bosnyákok legfeljebb nyelvjárásként elkülöníthető nyelvük elválasztásán fáradoznak. A magyarlakta területeken inkább az utódállamok mesterkednek effélében, amikor önálló nyelvvel (és írással) rendelkező népként igyekeznek láttatni a székelyeket, csángókat, palócokat és más tájegységek népeit, akik persze mind a múltban erőszakkal elmagyarosított szlovákok, románok, déli vagy keleti szlávok lennének. A magunk gyakorlatában azonban nehezebb felismerni ezeket a gondolatokat. Egy apróságban szeretnék példát hozni arra, hogy beidegződéseinkben hogyan él tovább ez az idealizált békebeli országeszmény. A Németországban élő Pompéry Judit Irodalomról szól-e a nóta című előadásában az emigráció csoportjait sorolja koronként. „Odáig mindenki tudja, hogy az országot elhagyták Rákóczival a bujdosók, Kossuthtal a 48-asok (itt bukkan fel először az emigráció mint politikai kategória), az I. világháború után Amerikába tántorogtak enynyien, a II. világháború után elmenekültek annyian (...)” Ugyanakkor eszébe sem jut, hogy azok a bizonyos „kitántorgók” másfél milliónyian a „boldog békeidők” éveiben, 1880 és 1910 között kényszerültek elhagyni szülőföldjüket, és tömeges kivándorlásuknak éppen az első világháború vetett véget, (nem úgy, hogy megoldotta a problémáikat, hanem úgy, hogy lehetetlenné tette a közlekedést). Vajon mi lehetett az oka, hogy az utóbb mennyországként emlegetett egész Magyarországban másfél millió angyal nem kellett senkinek? Nem kell-e arra gondolnunk, hogy a kávéházi szittyák és a puszták népének szülei-nagyszülei nem ugyanahhoz a nemzethez tartoztak? Nem is beszélve a később Trianonban elcsatolt területek akkori állapotairól - vajon nem volt-e a Hortobágy poétája (nem Ady, hanem a versben szereplő alak, aki eltemette a nótát) bizonyos értelemben éppolyan határon túli pária, mint az a magyar, aki ma Gáton születik, Zabolán vagy Felső-Elefánton? Ebben a tárgyban közzé tettem már egy dolgozatot, amivel nem szereztem túlzott népszerűséget Erdélyben. (Bodor Béla: Az Erdély-üzlet, C.E.T., 1993■ nov./dec.) Megismétlem az alapvető állítást: a térképre rajzolt határok meghatározhatják ugyan, hogy egy település közigazgatásilag mely államhoz tartozik, de az igazi határokat az emberek a maguk jószántából állítják maguk köré. Egy falu szomszédos magyar, oláh, cigány vagy tót lakóinak egymáshoz ezerszer több közük van, mint Antall Józsefhez vagy Széchenyi Istvánhoz - akár a határon túl van az a falu, akár innen; ez így normális. Ha nincs így, akkor se integrálni, se népi, nemzeti vagy bármilyen öntudatra ébreszteni nem lehet őket, mert létüket végképp megrontotta a szociális impotencia. Ha azonban képesek az ilyen együttműködésre, akkor kultúrájukon múlik, hogy ezek a személyi, családi és munka- vagy lakóközösségi autonómiák alkotnak-e nagyobb közösségi szerkezeteket vagy sem. Erre a helyzetre igyekezett felhívni a figyelmet Kovács Imre Attila előadásában, melyre mindanynyian felkaptuk a fejünket: „A lehetőségeket és a körülményeket vizsgálva rá kell jönnünk, hogy a kárpátaljai irodalomnak egyre inkább az ukrán »olvasata« válik döntő jelentőségűvé. Kárpátaljának célszerű volna reagálnia Ukrajna irodalmi törekvéseire, mert nem az uniós korszakába lépő anyaország dilemmái lesznek számára mintaértékűek a továbbiakban, hanem a közvetlen környezet inspirációi.” Az erről kibontakozott vita során egyetértés látszott kialakulni: az a normális, ha a kárpátaljaiak az ukrán, az erdélyiek a román, a felvidékiek a szlovák irodalommal keresnek az eddiginél sokkal szorosabb kapcsolatot. Ha elhisszük a hídszerep meséjét, akkor ehhez kétség sem fér. Az előadások azonban szinte kizárólag ezzel ellenkező tapasztalatokról számoltak be. Magyarország Budapestközpontú, a magyarság egésze anyaország-központú, és mindenki nyugat felé tájékozódik, miközben felháborodik azon, hogy őt magát sem ismerik a tőle nyugatra élők: a magyarok a németek felé figyelnek, a németeket a franciák érdeklik (már amenynyire), a franciák azon háborognak, hogy az angolok közelebb érzik magukhoz Amerikát, mint a kontinenst. „Európában az információ Nyugatról Keletre áramlik, és nem fordítva. A franciák például nem tudnak szinte semmit a csehekről, magyarokról, mi viszont szintén alig tudunk valamit keleti szomszédainkról. Csak ez utóbbi senkinek nem tűnik fel, hisz számunkra Szerbia, Bulgária épp annyira »érdektelen«, mint mi vagyunk, pl. az angoloknak. Hasonló egyenáram-jellegű a magyar-magyar kommunikáció: az anyaországtól a kisebbségek felé és nem fordítva.” - írja említett előadásában Pompéry Judit. Fekete J. József Kibédi Varga Áront idézve mintegy ezt a gondolatot terjeszti ki: „A magyarországi elvárásokat ezenkívül a központ-periféria szociológiailag rendkívül érdekes problémája is jellemzi, egyrészt kulturális, másrészt társadal-