Kritika 34. (2005)
2005 / 1. szám - Ladányi János - Szelényi Iván: Az újrakörzetesítés társadalmi ára
Az újrakörzetesítés Magyarországon a piacgazdasági átmenet időszakában számottevően fokozódott a legszegényebb, legiskolázatlanabb és legkiszolgáltatottabb népesség térbeni koncentrációja. Fokozódott és új formákkal bővült az etnikai szegregáció is. Mára már nemcsak „gettósodó” városrészekről és „elcigányosodó” falvakról, hanem - az ország történetében először - egész „gettósodó térségek” kialakulásáról beszélhetünk. A területi különbségek ilyen mértékű felerősödése persze mindenekelőtt a szociális és etnikai jellegű egyenlőtlenségek jelentős növekedésével magyarázható, mintegy a több részre szakadt magyar társadalom térbeni tükrének tekinthető. A területi egyenlőtlenségek mértéke azonban településpolitikai eszközökkel számottevően befolyásolható. Ezért talán nem indokolatlan az utóbbi évtizedek hazai területigazgatási, területgazdálkodási gyakorlatának néhány tapasztalatát röviden áttekinteni. Körzetesítés az 1970-es évek elején 1971-ben emelkedett törvényerőre az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció. Ez a terv tükrözte és tovább mélyítette az erőltetett szocialista iparfejlesztés és kollektivizálás társadalmi konfliktusait, mindenekelőtt gyorsította az aprófalvak hanyatlását, és azt eredményezte, hogy a legszegényebb rétegek, és különösen a szegény cigányok megrekedtek ezekben a településekben. Az államszocializmus korai szakaszában a kistelepüléseken társadalmilag sok szempontból kedvezőnek ítélhető folyamatok zajlottak le. Az 1951-es tanácstörvény minden településen önálló tanácsot hozott létre, az államszocializmus első éveiben befejeződött a magyar falvak villamosítása, egyes kisfalvakban iskolák épültek, és a földreform következtében egy ideig a kisfalvakban még a gazdasági fellendülés jelei is tapasztalhatók voltak. Mindez fokozatosan változott az erőltetett iparosítás megindulása és a mezőgazdaság kollektivizálása s különösen az 1960-61-es téeszesítési kampány után. Az 1960-as évek elejétől megkezdődött a népesség eláramlása faluról, mely hamarosan - elsősorban a kisfalvak esetében - meneküléssé gyorsult. Aki csak tehette, aki városi álláshoz, városi lakáshoz tudott jutni, elköltözött a jövőt már nem ígérő aprófalvakból, melyeknek a népessége rohamosan csökkenni kezdett. Az eláramlást csak tovább gyorsította a termelőszövetkezetek összevonásának folyamata. A regionális tervezők a demográfiai trendeket elemezve arra a következtetésre jutottak, hogy az ezer főnél kevesebb lakosú települések sorsa kétséges, e települések nagy része valószínűleg teljesen el fog néptelenedni. Ezért úgy vélték, hogy a szűkös mennyiségben rendelkezésre álló fejlesztési források elvesztegetése lenne, ha azokból bármennyi ezekbe a „haldokló” településekbe jutna. Megkezdődött a településrendszer körzetesítése, vagy a korabeli terminológiával élve, koncentrált decentralizációja. A kisfalvak tanácsait a tervezők által fejlesztési központoknak kijelölt nagyobb települések tanácsaival vonták össze, s ezt követte, ha meg nem előzte, az egyes intézményeknek, elsősorban az iskoláknak, az orvosi rendelőknek, az üzlethálózatnak stb. a koncentrációja. A fejlesztési tervekben „életképtelennek” ítélt települések jó részében még építési tilalmat is elrendeltek. Az 1971- es településhálózat-fejlesztési terv lényegében ezeket a folyamatokat szentesítette, illetve gyorsította fel. A fejlesztési források koncentrációja abban az időben egyáltalán nem tűnt ésszerűtlen megoldási törekvésnek. A nagyipari fejlődés ugyanis a gazdaság erős területi centralizációjával járt, ami a munkaerő bizonyos fokú koncentrációját követelte meg. A körzetesítés azonban előre nem látott és nem szándékolt következményekkel is járt. Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy a regionális tervezők nem figyeltek fel arra, hogy az aprófalvak népessége csökken ugyan, de ezek a települések túlnyomó többsége mégsem néptelenedik el teljesen. Az elvándorlást sok esetben új jellegű népesség bevándorlása követi. A dinamikusabb, jobban képzett, fiatalabb, több pénzzel rendelkező népesség elköltözését a legelesettebbeknek, a legszegényebbeknek - s gyakran a legszegényebb cigányoknak - ezekbe a településekbe történő beáramlása követte, s így az 1980- as évek közepére-végére cigány és nem cigány szegények kisfalusi gettói jöttek létre. A fejlődésképtelennek ítélt települések népessége nem fogyott el, hanem kicserélődött, s mire a folyamat befejeződött, jó néhány gettóvá süllyedt kisfalu népessége már növekedésnek is indult. Az iparosodás következtében Észak-Amerikában és bizonyos mértékig Nyugat-Európában is bekövetkezett a legszegényebbek területi koncentrációja, de ez ott főleg a városi szegénynegyedek, úgynevezett „slum”-ok kialakulását eredményezte. Az államszocialista fejlődés sajátossága az volt, hogy a chicagói vagy manchesteri slumok funkcionális ekvivalensét Kelet-Európában gettósodó aprófalvak képezték. Bár a falusi szegénység nem ismeretlen a nyugati kapitalista társadalomban sem, és a városi szegénynegyedek a keleteurópai szocialista rendszerekben is léteztek, a hangsúlyok a két rendszerben máshol voltak; a szegénység periferikus kisfalvakba történő koncentrációja államszocialista sajátosság volt. Általánosabban fogalmazva: településnagyság és a településen élő népesség státusa közötti rendkívül erős kapcsolat a kelet-európai államszocialista fejlődés késői szakaszában kialakuló sajátosság volt. Szegények és hátrányos helyzetű etnikai kisebbségek erőteljes térbeni koncentrálódásának eredményeként mindenhol a világon csonka helyi társadalmak jönnek létre. A szegények városi lakóhelyi szegregációja is definíciószerűen együtt jár a társadalom „csonkolásával”. A hatalmas amerikai szegregált szegényövezetekben aligalig élnek értelmiségiek, még a kis üzletek tulajdonosai és az iskolákban tanító tanárok is más negyedekben laknak, és a szegény negyedbe csak üzletet csinálni és dolgozni járnak. A kelet-európai szocialista kisfalusi gettósodás esetében azonban ez a csonkulás még teljesebb volt, s társadalmi következmények is súlyosabbak voltak. A gettósodó kisfalvak jelentős része nehezen megközelíthető, sok közöttük az „út régi falu”, olyan település, ahonnan már sehova sem vezet út tovább, gyatra a buszellátás, és mivel a népesség szegény, kevés családnak van saját autója. Ilyen körülmények között a kisfalusi szegényeknek az izolációja még teljesebb, mint a városi szegénynegyedek lakóié. A „főfalu” - ahova az iskolát bekörzetesítették, ahol az alapellátás egyéb intézményei, mint a postahivatal, a körorvosi rendelő, vagy húsbolt vannak - még ha csak néhány kilométerre is esik, a ritka buszjáratok miatt az odautazás akár egész napos program lehet, így az aprófalvakban rekedt cigány és nem cigány szegények alig-alig érintkez- LADÁNYI JÁNOS SZELÉNYI IVÁN