Kritika 38. (2009)

2009 / 1. szám - Horváth Csaba: Csak a halál meg a Champions League. Esterházy Péter: Semmi művészet

t­ ballhoz való viszonya áll. A futball szövegszervező lehetőségei az anya reprezentációjával kapcso­lódnak össze, sőt a foci és az anya­fiú viszony és az abból következő fiúi léthelyzet nem pusztán feltéte­lezi, hanem megalkotja egymást. A legendás aranycsapat ideje a magyar történelem egyik legsöté­tebb korszakával esett egybe. Es­terházy számára - nagyon helye­sen - nem az a kérdés, hogy az aranycsapat a társadalmi elégedet­lenség, a megtépázott nemzeti identitás szerepének számított-e, hanem az, értelmezhető-e a játék a diktatúra zivataros évtizedeiben: lehet-e játszani, ha a játék öröme és szabadsága problematikussá válik. Ha a szabadság csak a futballpá­­lyán teljesedhet ki, akkor a játék nem a világ modellje lesz, hanem menekülés vagy pótcselekvés. S ez a játék különböző szintjeire egy­aránt igaz: a focira, az irodalomra, az életre. S paradox módon éppen a vereség léthelyzete feltételezi az esélytelenek szabadságát. A leg­szabadabb ember tizenegyesrúgás­kor a kapus. (Semmi művészet, 109. old.) Az anya alakját a szabadság, il­letve a szabadság feltételezése ha­tározza meg: úgy él, mintha lehet­ne játszani az életet, akkor is, ha a világ ezt nem teszi lehetővé. Azt hiszem, nem közvetlenül a dikta­túrától félt, hanem a diktatúra egyenes, igen-nem világa ismertet­te föl vele a világ vérszomjas termé­szetét. (Semmi művészet, 109­ old.) A magyar irodalomban a foci, talán Mándyra visszavezethetően, mint az emberi létet leképező és modellező játék, tragikus. Ester­­házynál a népmeséket idéző topo­szok a realitás ellentetjévé teszik a futballt. A mesék nagy része egy Puskás nevű futballistáról szól, aki alacsony sorból származott. El­ment világot látni, és aztán ő lett a világ királya - mondja a Semmi művészet, de erre az ironikus való­ságvesztésre látunk példát az Uta­zás a tizenhatos mélyéből is. Mi­után Magyarország a várakozá­soknak megfelelően Puskás les­gyanús góljával megnyerte a világ­­bajnokságot, Magyarországon a politikai elégedetlenség nem öltött határozottabb formákat, elmaradt az 1956-os forradalom, maradt Rákosi, nem lett semmiféle Kádár­rendszer, se gulyáskommunizmus. A hamis futballnosztalgia az élethazugság modellje, melyet két­­fejezetes monológban leplez le a Semmi művészet. A futballrajongó­nak beállított anya teszi kétségessé a futball elmesélhetőségét: a kis mítoszok, a kiöregedett spílerek, (...) ez az egész undorító melege­ Ez az anyaregény azt az anyát igyekszik felkutatni, aki nem tesz eleget az ismert szerepeinek. Qk dés a limonádéemlékek hazugsá­gainál, a hazugságok andalító geil tábortűzénél, ez az! meg a nagy mítoszok, futballnemzet, az aranycsapat, mint a magyar törté­nelem csúcsa, Mátyás király meg a fiúk... (Semmi művészet, 133­ old.) S a monológ utolsó szavaival az anya a fia öregedésre utal, s így összekapcsolja a játék hamis narrá­­cióját és az élethazugságot: Örege­dő férfiak, nem vetted észre?, eze­ket mind öregedő férfiak írják, ezért ez a sok nyafogás, nosztalgia az izzadságszagú öltözők iránt, hogy tovább ne is menjek. Kisfiam, te is öregedő férfi vagy. (Semmi művészet, 134. old.) A kisfiam megszólítás és az öregedő férfi vagy megállapításának oximoronja azt mutatja, hogy az anya szöveg­ben megképződő nézőpontja ha­sonló változáson megy keresztül, ahogyan A szív segédigéi második részében az anyát sirató fiút a fiát sirató anya, a piéta váltja föl. Ahogyan a futball nem mondha­tó el a megszokott módon, az anya figurája sem engedi magát abban az anyaképben fókuszálni, mely a fiú nézőpontjából szükségszerűen létrejön. Míg A szív segédigéi, az anyasiratás beszédhelyzete hatá­rozta meg, a Semmi művészet anyaképének lényege, hogy visz­­szautasítja az anya szerepének sztereotípiáit: anyámat nem érde­kelték az anyaklisék, ezért hol használta őket, komolyan, kiszol­gáltatottan, nem évődve vagy iro­nikusan, hanem beléjük rémülten kapaszkodva, hol hidegen kifigu­rázta őket, mintha ő ezek fölött áll­na, s ilyenkor ott is állt. (Semmi művészet, 12. old.) S ez a szál a fo­cinál is problematikusabb. Ez az anyaregény azt az anyát igyekszik felkutatni, aki nem tesz eleget az is­mert szerepeinek. Ezért válik az anya focirajongó­vá, ezért teszi a szépet az aranycsa­pat tagjainak - és fogadja is! -, ezért jelenik meg álombéli vamp­­ként a futballöltözőben. Fiához in­tézett figyelmeztetése is azt mutat­ja, hogy az anya csupán egy a női szerepek közül. Megértem, hogy igyekszel minél kevésbé tudomásul venni, hogy nő vagyok. (Semmi művészet, 70. old.) A les motívuma, amit a Rubens vagy a nem euklédeszi asszonyok­ban az anya nem képes vagy nem akar megérteni, ontológiai okok miatt fontos: leshelyzetben tartóz­kodni önmagában nem szabályta­lanság, ám a leshelyzetben levő já­tékos büntetendő, ha csapattársa érinti vagy megjátssza a labdát, il­letve a játékos a játékvezető véle­ménye szerint aktívan részt vesz a játékban. Az ember mindenkép­pen bűnös egy kicsit: a lesre került játékos az abszurdhoz közeli lét­helyzetben van. Az eleve komoly emberek eleve a halál felől nézik az életet, így ol­vasom. Az utolsó alkalom, hogy megértessük vele - de facto a végső pillanatban - ezt a rohadék les­szabályt. (Semmi művészet, 17. old.) Az életet a halál felől néző eleve komoly ember az életet ha­lálra ráadásul kapja. És szívében nincs se anyja, apja. A halál felöli olvasatra épülő retrospektivitásával A szív segéd­igéiben is találkoztunk már. Majd­nem két hete már, hogy az anyám meghalt, munkához kell látnom, mielőtt a temetéskor roppant heves kényszer, az írjak-róla vissza nem változik azzá a bárgyú szótlan­sággá, amellyel a halál hírére rea­gáltam. Ám a Semmi művészet ret­­rospektivitása más szinten is értel­mezhető: Esterházy ahhoz a para­digmarendszerhez nyúl újra, me­lyet a Javított kiadás ha nem is megkérdőjelezett, de mindenkép­pen árnyalni próbált. (Ez a problé­ma, ahogy eddig még soha, itt ál­landóan visszatér: alkalmazkod­nom kell a valósághoz. Eddig a szavakhoz kellett. Javított kiadás, 6. old.) A Semmi művészet mintha té­kozló fiúként kívánna visszatérni a fikcionalitáshoz. Bármilyen törté­netmondást csak az irodalom tarto­mányában gondol érvényesnek, így a az anyának A szív segédigéi horizontjából megtörtént feltá­masztása sem más, mint egy fikció variációja. Anyám halála már többször bevált nekem, hogy evvel a tán nyeglének nevezhető kifeje­zéssel éljek, de nem nyegle, hanem tárgyszerű, tényleg bevált; jól kita­láltam én ezt, ügyesen, segédigék­kel, lassan már három évtizede (...) sikerült elérnem, hogy úgy tűnjék (nekem) föl, mintha meg­történt volna, mintha tényleg meg­halt volna az anyám. Sőt, az iro­dalmat annyiban is elszakítja a re­­ferencialitás lehetőségétől, hogy az anya halálának toposzát és temati­káját azonnal intertextusként is aposztrofálja, sok Handke-idézet­­tel, mert az ő anyja tényleg meg­halt, és ez látszik a könyve, a Vágy nélkül boldogtalan mondatain. (Semmi művészet, 21. old.) Ugyanakkor a referenciálisnak tekinthető mozzanatok, mint a csil­laghegyi környezet, a foci, a szö­vegben összekeverednek a fikció elemeivel. Ez a keveredés az oka annak, hogy Esterházy műveiben az olvasás folyamata hozza létre az olvasás szabályrendszerét; a játék szabályrendszere a játék közben alakul ki. A Semmi művészet problemati­­kussága ott érhető tetten, hogy a fenti folyamat megfordulni látszik. Ennek a műnek az esetében a játé­kosság nem a szövegből, hanem a szerző által a korábbi műveiben felépített, s a jelen könyvében be­tartott irodalmi paradigmából fa­kad. Az elbeszélőt (jelentsen is ez akármit) követő két hazai gengsz­terről tett megjegyzés jól jelzi ezt a problémát: Furcsa volt a két kollé­gát hallani, ahogy arról beszélnek, hogy beszélnek. A posztmodern ál­dósat! (Semmi művészet 59- old.) A Termelési regényt, nyitó vezérigaz­gató elvtárs figurája nem azért kép­viseli hitelesebben egy sztereotip viselkedésmód és egy ahhoz in­­adekvát reflexivitásból fakadó gro­teszk kettősét, mert jobban és rész­letesebben van megírva, hanem azért, mert váratlanul és kiszámít­hatatlanul keveri a két egymást ki­záró szintet. S térjünk itt vissza az írás elején felvetett, a különálló műveket a pá­lyakép összességében megközelítő értelmezésre, melyben a felépített életmű az egyes könyvek értelme­zői horizontjává is válik. A Semmi művészet egészében és részeiben inkább beleépül az életműbe, nem pedig továbbépíti azt. A tematika, a vendégszövegek, az inter- és auto­­textusok a stílus, a poénok... stb. tökéletesen illenek az Esterházy­­pevre-be. S a megtorpanás nem feltétlenül megakadás. Elmélyülés is lehet: néhány fejezet, mint töb­bek között a Milyenek az anyák? vagy a Bál az életmű viszonylatá­ban is kiemelkedőnek tekinthető. A kritikus mégis felemás érzé­sekkel teszi le a Semmi művészetet. Vagy azt gondolja, hogy mindezt meg kellene írni még pontosabban is, vagy az sejlik fel benne, hogy a három évtizedes Esterházy-pálya­­képhez még mindig elsősorban az újítás paradigmája felől közelítő re­cepció kevésbé fogékony a finom, de új megoldásokat nem hordozó művekre. (Magvető) HORVÁTH CSABA 2009. január

Next