Kritika 38. (2009)
2009 / 12. szám - Majtényi György: Focialista forradalom
26 Tömeglélektan: Sebes sváb, esetleg zsidó Nehéz utólag rekonstruálni az eseményeket: az első nap történéseire visszaemlékezések alapján következtethetünk, majd a lassan ébredő belügy dokumentumai alapján szegődhetünk az események és a városban ide-oda masírozó tüntető tömeg nyomába. Az elkeseredett emberek a Népstadionból először a Keleti pályaudvar felé indultak. Összetörtek egy sportboltot a Keletinél, amelynek kirakatában az Aranycsapat tablóját pillantották meg, és bedobták Sebes Gusztáv lakásának az ablakait.” Este kilenckor a November 7. téren (Oktogon) a rettegett államvédelem székházának közelében kb. háromnégyezer ember gyűlt össze. Először Puskás Ferencet és Sebes Gusztávot szidalmazták, majd újságokból fáklyákat gyújtottak, és elindultak az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) épülete felé, (az V. kerület, Rosenberg házaspár u. 1.-ben, a mai Hold utcában volt a székház), innen a rádióhoz, a Bródy Sándor utcába vonultak. Közben újabb és újabb emberek csapódtak hozzájuk, s a tömeg nőttön nőtt. A rádiót biztosította az államvédelem, ám a tüntetőknek mégis sikerült betörniük az udvarra. A rádió vezetősége tárgyalni kényszerült az ostromlókkal. A korabeli rendőrségi feljegyzések szerint a tüntetők fő követelése az volt, hogy rádión keresztül üzenhessenek Sebesnek és Puskásnak hogy „ne jöjjenek haza, mert ki lesznek végezve”.9 Végül - az épületben tartózkodó újságíró elbeszélése szerint - azzal sikerült leszerelni őket, hogy a követelésnek nincs értelme, mert a korábban imádott mester és a csapat már Budapesten tartózkodik.10 A kijelölt tárgyalódelegáció tagjai Zajádi Mihály, Kádái Gyula, Maszkovszky Miklós és Pádár Sándor11 rosszul jártak, mert őket később előállították. Mivel pillanatokra bár, de kiléptek az arctalan tömegből, utóbb felelősségre vonható szereplői lettek az eseményeknek. A belügy újabb rendőri egységeket vezényelt ki, és a karhatalom a tüntetőket fél tizenkettőre kiszorította a stúdió udvarából (ekkorra ugyanis többen már aludni tértek), és a környező utcákban szétoszlatták a tömeget. A korabeli dokumentumok szerint a belügyi vezetők ekkor tudták meg, hogy „Budapest nem rendelkezik megfelelő létszámú és technikailag jól felszerelt karhatalmi egységgel". Bármily meglepő is, a több ezer fős tömeggel szemben csupán negyvenhat főt tudtak mozgósítani, egy félig-meddig hasznavehetetlen csapatszállító gépkocsival. Érdekes kérdés, hogy a diktatúra rendőrsége, karhatalma miért nem tudott hatékonyabban fellépni. A hatalmi terror intézményeit és szimbolikus helyeit megteremtették Budapesten, ám arra, hogy egy valódi népmozgalmat elfojtsanak, a diktatúra vezetői, úgy tűnik, nem készültek fel. Ami elgondolkodtató abból a szempontból, hogy valójában mi volt az elit uralmának az alapja. Alighanem erősítették a rendszert, a terror légkörén túl, azok a hétköznapi kompromisszumok is, amelyek meghagyták az egyének mozgásterét, a lehetőséget arra, hogy saját akaratukat korlátozott keretek között, de érvényesíteni tudják.12 A rendszernek elemi érdeke volt, hogy a hétköznapokban az emberek törekvései saját partikuláris érdekeik érvényesítésére szorítkozzanak. Az Aranycsapat veresége azonban totális csalódottságot és tehetetlen dühöt váltott ki szinte mindenkiből, és amint az emberek az utcán egybegyűltek, csoportokba verődtek, tömeget formáltak, előtérbe kerültek a kollektív cselekvés formái. „Sokan nem tudják, mi történt, kérdésre nincs válaszuk, sietnek viszont, hogy ott legyenek, ahol a sokaság van”, írja Elias Canetti a Tömeg és hatalomban,13 A tömeg átmenetileg megfeledkezett a korábban közösen kialakított játékszabályokról. Miközben az utcán felháborodott szurkolók tüntettek, a csapat a kormánytagokkal vett részt egy protokollebéden. A szakvezető, Sebes Gusztáv - visszaemlékezése szerint - itt szerzett tudomást a tüntetésekről, amikor Piros László belügyminiszter odafordult hozzá, és megkérdezte: „Izgulsz? Ne félj. Megvédtük és megvédjük a lakást.”11 Jellemző, hogy a rendszer vezetői ebben a helyzetben miképp viselkedtek. Bár a csapatot biztosították további jóindulatukról, nyilvánosan közülük senki sem állt ki a focisták mellett. A pártvezetés ugyanis mindent megtett annak érdekében, hogy az emberek a csapat sikereit a rendszernek is tulajdonítsák, és a tüntetők most, a kudarc után felelősöket kerestek. Július 5-én már a délelőtti órákban voltak csoportosulások a Nemzeti Színház és a körúti totózó előtt. A tüntetés helyszínei azt mutatják, hogy az emberek dühe ekkor még elsősorban a sportvezetés és a sportolók ellen irányult. A feldühödött emberek először a Blaha Lujza téren, a sajtószékház előtt várakoztak, hogy megvásárolhassák a nyomdából éppen kijövő sportlapot - talán, mert nem akartak hinni a fülüknek. A Nemzeti Színház közelében gyülekező tömeg a „Vesszen Puskás, veszszen Sebes” jelszavakat skandálta. A Nemzeti színészei szokás szerint ott üldögéltek a téren a művészbejáró előtti padon. Közülük valaki állítólag bekiabálta a „Vesszen Kende” rigmust, s a tömeg azt is kiutálni kezdte. (Nyilván sportfunkcionáriusnak gondolták a minisztérium színházi főosztályának a vezetőjét.15) Este nyolc órakor már ismét három-négyezren lehettek a rendőrségi jelentések szerint, és a tüntető tömeg még tovább duzzadt. Felhangzott az „aki magyar, velünk tart” jelszó. Korabeli dokumentumok szerint a tüntetők azt kiabálták, hogy „Sebesből kitört a sváb, majd egyesek azt állították, hogy azért csinálta, mert zsidó.”16 A riadóautó láttán állítólag az is elhangzott: „Mi az? Horthy-rendszert utánoztok, rendőröket küldtük a népre.’’17 Felháborodott emberek lepték el a József körutat, a Nemzeti Színház környékét és a Szabad Nép székháza előtti területet. Egy hozzávetőleg kétszáz fős karhatalmi osztag feloszlatta a tömeget, amely azonban a Rákóczi úton és a Lenin körúton (mai Erzsébet, illetve Teréz körút) ismét összetömörült. A részvevők száma a rendőri források szerint ekkor már nyolc-tízezer fő körül lehetett. A tüntetők az útjukba kerülő villamosok áramszedőjét lehúzták, egy autóbusz ablakát betörték, egy személyautót felborítottak és egy totózó ablakait is bezúzták. A tömeg ezt követően ismét az OTSB, illetőleg a rádió stúdiója elé nyomult, ahol újabb karhatalmi egység bevetésével ezúttal megakadályozták, hogy elfoglalják az épületeket, és oszlatni kezdték a tüntetőket. Az emberek ekkor visszatértek a Nemzeti Színházhoz, valamint ellepték a Rákóczi utat és a Lenin körutat. Ismét megkezdődött a fogócska, a kiszorítósdi a karhatalom és a tüntetők között. A városba feltehetőleg a vidékről összevont négyötszáz karhatalmista a főútvonalakról ekkor a kisebb mellékutcákba szorította a tömeget, és éjfélre, amikor az emberek nagy része hazatért, a kisebb csoportokat is feloszlatták. A tüntetők közben többször is összecsaptak a rendőri erőkkel. A második napon megfigyelhető volt - a rendőri jelentések szerint -, hogy a parancsnokok egymástól függetlenül adtak ki utasításokat, és nem volt olyan vezető, aki a karhatalom fellépését összefogta volna. A karhatalmi erőket így Budapesten előbb megerősítették, majd megszervezték az irányításukat.18 A remény szerepe beragad, üzen a múlt és felvillan a jövő Július 6-án a Nemzeti Színház előtt ismét összeverődött három-négyezer ember, ekkor azonban a karhatalom a különböző helyszínek ellenőrzésével megakadályozta, hogy nagyobb tüntetés bontakozzék ki. A belügyesek rendezték a soraikat: körzet- és részlegparancsnokságokat alakítottak ki az előző napi tüntetések gócpontjaiban. (Az első körzetet - nagyobb létszámú karhatalmi egységet - a Nemzeti Színház körüli területen szervezték meg, a másodikat a November 7. téren, a kisebb állományú, részlegeknek nevezett csapatok közül az első a rádiónál állomásozott, a második az OTSB épületénél, a harmadik a Baross téren.) A körzetek és a részlegek karhatalmistái ismét összecsaptak a tüntetőkkel, és fél tizenkettőre feloszlatták őket. Július 7-én a reggeli órákban egy kivezényelt karhatalmi egység megakadályozta, hogy az emberek összeverődhessenek a Keleti pályaudvar környékén, ám kb. háromezer tüntető mégis összegyűlta pályaudvar érkezési oldalán. Szétoszlatásukra a biztosító alosztály századát - a Budapesti Rendőr-főkapitányság különleges alakulatát - vezényelték ki. (A tüntetők a pályaudvaron még mindig a csapat érkezését várták.)A Keleti mellett a népharag három további célpontját, Sebes Gusztáv, Puskás Ferenc és Szepesi György lakását is biztosította a karhatalom. 19 Más helyszíneken is voltak kisebb megmozdulások a városban, így például a Móricz Zsigmond körtéren. Hajduska István Tollforgató forgószélben című könyvében a következőképpen tudósít a tüntetésekről: „Ilyet még nem láttam a fölszabadulás óta. Tüntetés, amely rögtönzötten, a hatóságok vagy a párt, vagy valamelyik tömegszervezet előzetes tudta és beleegyezése nélkül keletkezett.”20 Bár közhelyesnek tűnik az állítás, a sport valóban a „remény szerepe” volt a szocializmusban. A válogatott döntőbeli veresége utáni hatalmas csalódottság ezzel is magyarázható, ám lassan elültek az utcai zavargások, és az élet visszatért a rendes, hétköznapi kerékvágásba. Az emberek látszólag ezt a vereséget is tudomásul vették. „De valamit nem felejtettek el. A tüntetést.” - olvashatjuk Aczél Tamás és Méray Tibor Tisztító vihar című könyvében.21 A hatalom a színre lépő tömeggel szemben úgy védekezett, hogy a rendszer nyilvánosságában nem mutatták be, hanem elhallgatták az eseményeket.22 A sajtónak a pártvezetés egyenesen megtiltotta, hogy bármit is írjon a megmozdulásokról. A funkcionáriusok nemcsak a kudarcra, de az utcai megmozdulásokra is magyarázatot kerestek: „A Népsport, a Szabad Nép, a többi sajtó és a rádió túlságosan felcsigázta a közvélemény érdeklődését a labdarúgósport és a világbajnokság iránt. Helytelen volt a gyárakban a »világbajnoki műszak« szervezése, ami a vereség után visszafelé sült el. A Szabad Nép, de más lapok is túlzottan nagy teret adtak a labdarúgósportnak, sok esetben háttérbe nyomták a gazdasági élet, a termelés és a külpolitika fontos kérdéseit. A közvélemény túlzott felcsigázásának, a várakozási hangulat felfűtésének reakciója volt az a nagy csalódottság és letörtség a vereség után, ami a közvéleményben keletkezett, és amit az ellenség megpróbált zavarkeltésre is kihasználni."25 A tüntetés történelmi jelentőségét a már-már elfeledett tömeg újbóli színrelépésében láthatjuk. A társadalomtörténésznek azonban feladata az, hogy arcot adjon az embereknek, a történelem szereplőinek. Fontos kérdés így, hogy a 2009. december