Kritika 40. (2011)
2011 / 1-2. szám - Tamás Pál: A varsói expressz: egy váltóőr feljegyzései
4 a varsói expressz. Nem is tudom, ki vezette be a „varsói expressz" ötletét a magyar publicisztikába. A hasonlat lapos, és nem állja ki a komolyabb elemzést. Annak idején valahogy talán párhuzamba állították a 90-es évek végének lengyel és magyar szocialista kormányait, és mert éppen valamelyik lengyel koalíció megbukott, kijelentették, hogy a magyar is tutira bukni fog. Azután voltak, akik egy másik helyzetben eljátszottak a fordított gondolattal: ha a nemzetiek megbuknak Varsóban, Budapesten sem maradnak sokáig lábon. Akárhogyan is van, itt mindig a lengyel a minta, s azután azt követi automatikusan a magyar. Lehet, hogy van, aki ma is azt hiszi, hogy a „varsói expressz” útra kész, s mert ott Jaroslaw Kaczynski az idén az elnökválasztásokon, majd pártja ősszel a helyhatósági megméretésnél roszszul szerepelt, automatikusan Orbán napjai is meg vannak számolva. Szamárság. A lengyel és a magyar világ némely elemeiben valóban hasonlítani látszik egymásra. De mégis alapvetően eltér. Hasonló ideológiák csomagolása itt és ott alapvetően más volt. Mások voltak a geopolitikai erőtereink a 19. században, a modern nemzetek kialakulásának korában. Másként alakult a két ország belső mozgása 1919-45 között. S minden látszólagos párhuzamosság ellenére másként viselkedtek a magyarok és a lengyelek az államszocializmus éveiben. Akármennyit hivatkozunk rá, más volt nálunk és náluk 1956 is. A lengyel-magyar párhuzamokat mai változataikban azután itthon a maguk szempontjai szerint a 80-as években nagyobbrészt a nemzeti konzervatívok használták. A maguk többnyire virtuális antiszovjet ellenállását erősítették (volna) a lengyel antiszovjet(orosz) ellenállás valós példájával. Ezzel a történetet abba is hagyhatnánk. De mert az utolsó években - dicséretként és kritikusan - annyit beszéltek/írtak Orbán és a Kaczynski fivérek hasonlóságáról, érdekes bemutatni, hol látható valójában valamilyen párhuzam, s hol, miért nem. E politikusokat végül is, egymás mellé állítva pontosabban értelmezhetjük. Itt most természetesen a fivérekre összpontosítunk. Ezen a szinten Orbán mozgásáról mégiscsak többet tudunk. A jobboldali retorika A modern európai jobboldal retorikájának látszólag közös elemei, hogy pártjai, pártelitjei valamitől rettegnek. Persze, országonként, régiónként mástól. De fenyegető, nehezen kézben tartható erőket látnak, amelyek most a fennálló rendet vagy legalábbis a nemzetet fenyegetik. A jövő törékeny, áttekinthetetlen, kiszámíthatatlan. Ezért nekik, a régi és újkonzervatívoknak kell a létezőt védeni. A nyugat-európai jobbpesszimizmusok jó része a bevándorlás s mindenekelőtt a nehezen betagozódó muszlimok ügye körül forog. A magyar populista jobboldalnak van egy ehhez a vízióhoz igen közeli, bár fontos pontokon azért különböző roma jövőképe. De a lengyeleknek nincs igazi etno-apokalipszisuk. Ott az idegenek lengyelek. Kommunista titkos ügynökök, akiket nem sikerült a 90-es években leleplezni, s akik sok ponton lényegében ma is kezükben tartják az országot. Akikkel szemben a nemzeti radikalizmuson kívül (ezt ott patriotizmusnak vagy függetlenségpártiságnak nevezik - korábban talán az is volt) nincs ördögűzési technika. S ha a bevándorló vagy a roma lent reked, fizikai-biológiai létében, reprodukciós elkötelezettségeivel veszélyeztet, a kommunista titkos ügynök felkészült, kapcsolatai áttekinthetetlenek, különböző hálózatok, kölcsönös elkötelezettségek védik. Az elit része. Sok vonatkozásban ekként inkább a zsidó vagy szabadkőműves „nemzeti ellenségre” hasonlít. De míg attól ellenfelei sem vitatták el a modernizátor szerepet, a titkos ügynök „genetikailag nyugatellenes”, ezért nem is modernizálhat. Kizsigerel s nem épít. Új megosztottságok A Kaczynski fivérek legfontosabb sikeres ideológiai produktuma az ország ideológiai új megosztása volt. Egy politikai osztályt s abból következően az országot nem könnyű először megosztani, de még nehezebb egy korábbi történetileg kialakult és azt követően gondosan ápolt alapmegosztottságot néhány év alatt lenullázni, s helyette egy másik, máshol, mások között húzódó lövészárkot építeni. Magyarországon 1989 után gyorsan kiderült, hogy rendszerhűek és rendszerellenesek szembenállása nem volt tartós, és az egész társadalmat megosztó Kádár-rendszer, bármennyire is sikeresen feledkeznek nagyon sokan erről meg, az 1947-57-es szembenállások után a következő harminc évben tulajdonképpen - saját feltételei között - sikeresen integrált. S mert itt a rendszerhez fűződő viszony konfrontatív emléke ily módon 1989 után tömegesen nem vagy csak egyes eseményekhez, rövidebb korszakokhoz képest hatott, helyette - ha nem is a szélesebb társadalomban, de a régi/új középrétegeken belül, s igazán inkább a 90-es években - működni kezdett a két háború közötti népi-urbánus kultúrharc valamilyen eltorzult változata. Erre az újrázásra egyszerűen nem kerülhetett volna sor, ha a ’89 előtti rendszer, bármennyire ellentmondásos módon is, de oly sokakat nem kooptált volna. Végül is a harmincas évek Kulturkampfjának második felvonása itt egy vákuumot töltött ki. Ha úgy tűnt, hogy Kádárék „örökre” nem osztottak meg, valakiknek csak kibékíthetetlenül szemben kellett állniuk. Lengyelországban tulajdonképpen a rendszerrel folyó küzdelem sokkal folyamatosabb volt, nem korlátozódott, mint nálunk, egyetlen nagy eseményre, vagyis 1956-ra, majd később a nyolcvanas években egyetlen nagyváros néhány értelmiségi csoportjára. Az ismétlődő tömegmegmozdulások, majd az 1980-89 közötti idők földalatti társadalma egy egészen másmilyen politikai teret teremtettek. A „kerekasztal” közismerten lengyel találmány volt, s senki nem kételkedett abban, hogy ott az ellenzék milyen tömegek, mozgalmak, irányzatok nevében tárgyal. A pártállammal egy reális társadalmi erő feszült szembe. A magyar innováció később abból állt, hogy sikerült a lengyel ellenzék helyett itt asztalhoz ültetni, az ellenzéki oldalon hitelesen mozgatni olyan értelmiségi csoportokat, akikről ugyan a társadalom egy része a Szabad Európából sokat hallott, de akiknek azért a lengyelektől eltérően semmilyen bizonyított tömegtámogatása nem volt, fenyegető társadalmi erőnek így azért mégsem minősülhettek. így azután az 1989 utáni lengyel világban kikerülhetetlenül ott maradt a megosztottság a „posztkommunisták”, vagyis az állampárti utódmozgalmak és -pártok, valamint a „Szolidaritástábor”, vagyis azok között, akik vagy valóban a mozgalomból kinőtt félig illegális (vagy de facto félig legális) miliőkben politizáltak, vagy később visszamenőlegesen oda iratkoztak be. A szembenállást nem enyhítette, sőt tovább erősítette, hogy a „posztkommunisták” végül is 1989 után politikailag is igen sikeresek voltak. A 90-es években többször választásokat nyertek, kormányaik aktívan részt vettek az új lengyel állam építésében, az európai integrációs tárgyalásokon. A Szolidaritás-oldal jó része, úgy érezte, hogy jogállam ide vagy oda - de a „győzelmet ellopták tőle”. S hogy ő személyében is emiatt kapott/kaphatott kevesebbet a régi rend bukása után. S mert ez a méltánytalanság magától nem történhetett, bizonyára árulás történt. Az egykori harcostársaknak hittek egy része valamiként mégis kooperál a „posztkommunistákkal”. S e felfogás hívei szerint ők, vagyis a nemzetiek erre képtelenek lettek volna, a volt liberális ellenállóktól meg, ezt ők már régóta tudják, minden kitelik. S néhány közíró és teoretikus, Krasnodemski, Staniszkij, Spiewak értelmiségi beszédmódokat teremt, hogy e rejtett megosztottság következményeiről összeesküvés-elméletek nélkül. TAMÁS PÁL 2011. január