Magyarságtudomány 2. (1943)

1943 / 1. szám - Dénes Tibor: Postromantika a XIX. század utolsó szakaszában

a preromantikus szentimentálisok, idegeikben valami elkövetkezendő új idő új szelét érzik. Fáj nekik a világ s menekülnek előle. Chateaubriand így nevezte betegségüket: mal du siécle. Csakugyan az,­a század­vég fájdalma. Gondoljunk vissza kissé, miként fejtegeti Gyulai a világ­fájdalmat és teljességgel megértjük a betegség lényegét. Ezzel szemben az érzelgősök egészséges, életvidám emberek, akik kezüket a kor ütő­erén tartva ügyesen szolgálják ki közönségünket és azt adják, amit az kíván. Ha sóhajtani és sírni vágyik, a mások szomorúságában a maga bántódásait megkönnyezni, tolluk készségesen írja a szívet fájdító históriákat. Ha a nyárspolgári olvasó a középkori lovagvárak rémségei­nek édes borzongását szeretné érezni, képzeletük készségesen köti csokorba a vadromantika kétes virágait. De ugyanilyen könnyedén írnak derűsen mulattató történeteket, hogy csak Richter Espeldauf Leveleire emlékezzünk. A Renék és a Wertherek viszont nem tudnak kacagtatni, Benjamin Constant éppúgy nem mulattat, mint Vajda János és társai. Az ugyan előfordul, hogy a klasszikának olyan egyete­mes érvényű költői, mint Goethe, vagy — amint láttuk — Arany János egy ideig valóban részesei a romantikus életformának, ki a pálya kezdetén, ki meg a végén. A zseniális költőnek azonban elegendő egy élet a fejlő­désnek ahhoz a sokszor ellentétes változatsorához, amihez különben nemzedékek hosszú sora szükséges. Ami pedig Arany Jánost s magyar klasszikusainkat illeti, ha nem is fogadhatjuk el Prohászka Lajos állí­tását, amely szerint a klasszika a magyarság kereteiben sohasem alakult ki, sok igazság van abban a tételben, hogy irodalmunk valami örök romantikus jelleget visel magán . «Ez a menekülés a létből a nemléthez, az énnek ez a feladása, önelengedése, odahanyatlása az árnyak szűk ölébe, ez a folytonos kifelémenés, távozás, végsejtelmekkel teli búcsú­zás, amely azonban még csak fokozza a haza­vágy­ást és a szeretetet az elhagyottak iránt : ez adja a magyar alkotásoknak örök romantikus jellegét.» A preromantika fogalmának ismertetett jegyei és a többi jellemzője szinte kivétel nélkül feltalálható a XIX. századvég «postromantikus» magyar irodalmában. A tárgyban éppúgy, mint a hangban, a stílusban a preromantikus beállítottság mutatkozik meg. Rousseau «visszatérése» benne lüktet nemcsak líránknak majd minden sorában, de verses regé­nyeink, szépprózánk hősei is bánatukkal, csalódásaikkal legtöbbször a természetbe menekülnek. S éppen ez a kor teremti meg az érzelmes természeti kép önálló műfaját Bársony István írásaiban, mintegy pél­dázatául annak, hogy a természetbe, az állatok világába menekülő ember inkább megnyugodhatik. Ezzel a meneküléssel függ össze a magánynak húzótaszító szeretete. Reviczky írja­: Magány! Magány! téged szeretlek ! De csönded mégis fáj nekem... ... És könnyre könny lassan szemembe gyűl : Egyedül, egyedül! (Egyedül.)­ ­ Prohászka Lajos : A vándor és a bujdosó, Minerva, 12. évf. 243­­.

Next