Koszoru. A Petőfi Társaság közlönye Új folyam 5. (1938-1939)
1939 / 3. szám - Czóbal Minka: Bajza-utca 21. (Visszaemlékezés)
egy percig se hagyta el. Tulipános életerejével szemben megkapó ellentét, egy halvány, régi mozaikokra emlékeztető alak. Egyenes támlájú karosszékben, byzanci merevséggel ül a századvég legmozgékonyabb szelleme, akit Mednyánszky László „gőzpóknak“ nevezett el — a társaság lelki motora a korán elhunyt fiatal író. Justh Zsigmond vékony kezei a szék párnás karján nyugosznak, míg érdekes aszkétaprofilja feltett hullámos aranyszőke haja, mintha aureolát képezne. Az ő suggestív ereje vonzott és vitt magával, azt a meleg barátsághullámot is ő árasztotta közénk, mely minden történetesen egymás mellé került szomszéd körül a gondolatok és rokonszenv láncát fűzte. Ő így vélte a kultúrát általában, s a magyar kultúrát különösen a legjobban szolgálni. Bizton el is találta a legjobb módszert, csak egyet felejtett el: összetartó konstruktív erejét valamely utódjára hagyományozni. Avagy a későbbi acélvilág salétromos gőzének ő se tudott volna ellentállni? De most köztünk volt. Szerettük egymást, mert Justh Zsigmond így akarta. Szellemesek voltunk, mert Justh Zsigmond így kívánta. Mint csillaghatásos nyári éjjel, röpködtek a szellemsziporkák a műterem félhomályában. Tartalmatlan bolygó tüzek. De néha egy vakító, színes fényben tündöklő gondolat-meteor is megjelent a csekélyebb lángok között, melyeknek súlyos magva későbbi időkre is felmaradt, így Czóbel István, majdnem látnokszerű előadása a jövőről. Sajnos, minden beteljesedett. Aztán csendesebbek, álmodozóbbak lettünk. A lámpákat is behozták. Fesztyné indítványozta: „menjünk fel a papához, ő már vár“. Mondhatom elfogult voltam: én, a kezdő verselő, korunk legnagyobb regényíróját megközelíteni. Nem tudom, hogy jutottunk fel Jókai szobájába, de egyszerre előtte álltam, egy szelíd szavú, szelíd szemű öreg úr előtt. Háziköntösben volt, házisapka fején. Kedvesen, barátságosan fogadott, mint valami jó nagybácsi, ki először látja gyermekkorában jól ismert, de azóta felnőtt húgát, s némi érdeklődéssel nézi, hogy mivé fejlődött? Hogy semmi súly ne vegyüljön találkozásunkba, kézen fogott, s megmutatta legnagyobb büszkeségét, szép kagylógyűjteményét. Örült, ha egyik-másikat megismertem, s megtudtam nevezni. •1149