Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 24-25. (1923-1924)
Rexa Dezső: Petőfi és Széchenyi
10 így állt Széchenyi nagy alakja a költő lelke előtt; sajnos Petőfi nem ír arról, hogy milyen volt személyes találkozásuk. Egyszer állott szemközt egymással a két nagy férfiú. Széchenyi tudta jól, hogy Petőfi nem érez iránta rokonszenvet; negyvennyolc április tizenhetedikén már úgy ír róla naplójában, mint aki a „nemzet nevében“ beszél ellene nyilvánosan és magántársaságban. Nyilvánosan, a népgyűléseken ő ritkán marad néma. Május tizenhatodikán a Múzeum-téren nagy népgyűlés volt, melyen Degré Emlékezései szerint azt követelték a kormánytól, hogy adjon fegyvert a népnek a felkelt és titkos úton gonosz kezek által felfegyverzett rácok és oláhok ellen. A népgyűlés e követelését küldöttség közölte a kormánnyal, melynek szónoka Petőfi, Batthyány magánlakásán (abban az épületben, melyben ma a Nemzeti Kaszinó van) terjeszté a kormány elé a kívánságot, mire a miniszterelnök az üres állampénztárra hivatkozva kénytelen volt kitérő választ adni. Petőfi e válaszra különösen mosolyoghatta el magát, mert gróf Széchenyi István odalépett hozzá, megállt előtte és így szólt: — Ön most azt gondolja, azért vagytok miniszterek, hogy teremtsetek, s ha másként nem lehet, hát a pokolból is. — Ha tagadnám, se hinné el miniszter úr — felelt Petőfi. — De önök elhihetik, hogy ily hirtelen még a pokolból sem lehet. Nekünk csaknem a semmiből kell teremteni... Ez volt a találkozás, az egyetlen párbeszéd közöttük, melyet Széchenyi naplójában úgy ír le, hogy jelen voltak a miniszterelnök körül Duschek, Deák meg ő — és Kossuth. Batthyány lekicsinylően beszél, mire Széchenyi békítően, lágyan szól, Deák nyomatékosan. Kossuthról azt írja, hogy hallgatva a falnak támaszkodik, beburkálózik bő köpenyébe, mert erős láz gyötri. Az „erős láz“ szavak után felkiáltó és kérdőjelet tesz (! ?). Ez a találkozás tényleg megtörtént, de nem az oláhok és rácok elleni fegyverkezés, hanem a katonaság utcai vérengzésének megtorlása tárgyában hozott népkövetelés közlése alkalmából ... Hogy milyen volt a benyomás, amit ekkor Petőfi Széchenyiben keltett — nem tudjuk. Töredékesen közzétett naplóiban ennek nyoma nincs, de azt megállapíthatjuk, hogy Széchenyi becsülte Petőfit. A gróf érzékeny kedélyű ember, aki költészettel is foglalkozik, írásaiban gyakran szólal meg a lírai hang, s imái, amelyeket naplójába jegyzett, egy költői lélek ájtatos megnyilatkozásai. Leveleiben idézi a magyar költőket, különösen Vörösmartyval találkozunk gyakran; igaz, hogy Pyrkert és Saphirt — mint jeles magyar írókat emlegeti, dacára, hogy a magyarság iránti érzéke meg volt; barátjához és titkárjához Tasnerhez írt egyik (1854 III. 14.) izgatott levelében ezt olvassuk: „............Zenénk, irodalmunk, nyelvünk etc. etc. sőt még szakácsművészetünk is divatban lehetne — az most egészen világos előttem. Magyarország olyan lakossággal, mint Amerika, most teljes kibontakozásában lenne. Áll Buda, és magyar mégy ezt már nem mondhatjuk.“ Olvasmányait nemcsak hivatása szabja meg. Olvassa Fáy meséit s azoknak nem egy benyomását tudta értékesíteni. Shakespearet olvassa. Schillert is szereti s egy tépelődő, kétségbeesett felkiáltásában olvassuk : „Mindenki Isten elé jut csak én nem, mint Moór Ferenc! “ És ugyancsak naplóiban egy helyen szatirikus éllel jellemzi magát mikor ezt írja: „Lássuk mi minden akarna lenni az a gróf Széchenyi István ? “ A felsoroltak között a 7. pont: „Belletrist akarna lenni, verseket, tragédiákat írni... “ A Nemzeti Színház iránt — bár oka volna, hogy duzzogjon — állandóan érdeklődik s színészeit becsüli, Egressy még Döblingben is látogatói közé tartozik. Petőfi verseinek 1844-iki kiadása megvan könyvtárában s figyelemmel, érdeklődéssel olvasta azokat a verseit, melyek az újságokban megjelentek. Bizonyítja, hogy mikor Pozsonyban a főveztdnek hírét vették annak — ami természetesen nem felelt meg a valóságnak —, hogy Petőfi 40.000 emberrel indult Pest elfoglalására, s A mágnásokhoz című költeménye közkézen forgott, Széchenyi egy terembe nyitva, melyben mágnások voltak együtt — a vers eme szavaival köszönte őket.. . „Dicsőséges nagy urak! hát hogy vagytok ? “ És mikor Petőfit 1845 augusztustól 1846 áprilisig hatalmában tartja a világfájdalom s akkor írt költeményeiben lelkiállapotának hű tükrét adja, s a Felhők, nemkülönben a tervezett, de soha ki nem adott Csillagtalan éjek című kötetének minden darabja súlyos lelki állapotról szólnak — Széchenyiben is visszhangra találnak azok a költemények s bennök betegsége által megújhodott énjének, kóros lelkiállapotának, önmagáról alkotott zavart ítéletének jelenségeit találta. Döblingi feljegyzéseiben — mint látni fogjuk — visszatér ezekre. Petőfi világfájdalmas hangulata, mely áthúzódott lelkén és lyráján, nem az az önmagához szörnyen kegyetlen, gyilkos önvád, ami Széchenyi lelkét marja. Inkább a kívülről nyert hatások következménye. Ellenkezőleg Széchenyiével, akinél bensőjében ébred önmaga ellen a hangulat, de mégis Petőfinél sok hang ütődik ki ama rövid versekből, amelyekről Széchenyi úgy érzi, hogy e hang rokon az ő lelke megszólamlásával.