MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 32. ÉVFOLYAM (1983)
1983 / 4. sz. - TANULMÁNYOK - SINKÓ KATALIN: A nemzeti emlékmű és nemzeti tudat változásai
TANULMÁNYOK A NEMZETI EMBERMŰ ÉS A NEMZETI TUDAT VÁLTOZÁSAI A városlakó vagy a falu szülötte a köztereken álló emlékművekből ismeri meg legelébb a világi szobrászatot és almak tárgyait. Jártunkban-keltünkben nem kerülhetjük el a találkozást a tereken álló emlékszobrokkal, melyeken hol elhunyt politikai nagyjaink szónokolnak némán, hol elhunyt költőink ülnek ihletetten, hol nevezetes héroszok vagy névtelen hősök buzdítják harcra a kései utódokat. A köztéri szobrok megszokott patetizmusa életünk elválaszthatatlan része. Építészeti, szobrászati „manírjaikra"— úgy tűnik — sem a tudomány, sem a közönség nem sokat ad. [1] Az emlékművek mondanivalója, „belső üzenete" többnyire közhely. Szerepük, akárcsak más közhelyeké, az emberi gondolkodás mindenki által tudott vagy ismert csomópontjait testesítik meg. Az utóbbi másfél száz év alatt köztérre került emlékművek többnyire a nemzettudat efféle közhelyeire építenek, miközben meg is erősítik azt. A művek konkrét tematikája és a bennük felismerhető általános nemzeti tartalom egymással szoros kapcsolatban áll, az aktuális tárgy mintegy külső burka az emlékműben testet öltő nemzeti „identitásnak". E művek konkrét tematikája igen sokféle lehet: a történelem eseményeinek, hőseinek ismerete nélkül nemigen fejthető meg mit vagy kit is ábrázolnak. A különböző történeti korszakokban köztérre állított sokféle tárgyú, hősöket, polgárokat vagy katonákat ábrázoló emlékművek egy tekintetben azonosak : a nemzet egészéhez kívánnak szólni a nemzeti lét legáltalánosabb kérdéseiről, a nemzet szabadságáról, a nemzeti kultúráról. A nemzetfogalom, a nemzeti identitástudat és az emlékművek tematikájának összefüggéseit kívánjuk az alábbiakban vázlatosan áttekinteni. Ebben az áttekintésben elsősorban az ideológiák történetére fordítunk figyelmet és nem az emlékművek külső formáira, stílusára vagy irányzataira, mint az egyébként általános a szakirodalomban. Az emlékművek formai, formai típusai és esetleges stílusa természetesen koherens összefüggésben van az itt kifejtendő általános eszmékkel, az emlékműállítás indítékaival. Ezért azt reméljük, hogy az emlékművek effajta tartalmi elemzése végső soron a formai azonosságok és különbözőségek megértéséhez is közelebb vihet. A nemzeti emlékművek általános jellemzői A 18—20. században készült emlékművek jelentős hányadára bátran alkalmazhatjuk a „nemzeti emlékmű" kifejezést, annak ellenére, hogy a legáltalánosabb tartalmú, határozott nemzeti programmal készült alkotásokat szokás elsősorban e néven nevezni. A „nemzeti" jelző azonban nem vonható meg a „szűkebb" programú emlékművektől, a nemzeti héroszokat, jeles költőket vagy névtelen hősöket ünneplő monumentumoktól sem. [2] Az emlékművek és az éppen elfogadott aktuális nemzeti ideológia összefüggése a műfaj nyilvános, mondhatni „hivatalos" jellegéből is következik. A politikai ellenzék ugyanis nemigen kaphatott alkalmat saját szemléletét reprezentáló emlékmű alkotására! A fennálló politikai rendszer ellenében nem lehetett nyilvános emlékművet felállítani: minden kivitelezett emlékmű a tényleges hatalmi viszonyokhoz idomulva született meg. A 19. század folyamán ugyan készültek olyan emlékmű-tervek, melyek kisebb közösségek — esetleg ellenzékinek tűnő -eszméit is képviselték, azonban az emlékműállítás maga olyannyira igényli a hivatalos elfogadtatást, hogy már születése pillanatától számolnunk kell a tartalom jelentős öncenzúrájával is. A tervek egy-egy eszme felbukkanását jelzik, azonban azok társadalmi és időbeli „hatékonysága" nem azonos a ténylegesen kivitelezett művekével. Fontos a tervek, ötletek megszületésének története is, azonban igazi súlya, „realitásértéke" elsősorban a kivitelezett emlékműveknek van. Az emlékművek áhításának szándéka alkalomról alkalomra eltérő lehetett, azonban a megvalósított tervek között — mint fentebb említettük — igen gyakran formai és eszköztárbeli hasonlóságokat figyelhetünk meg. A pusztán formai oldal vizsgálata azonban önmagában nem képes feltárni az emlékművek társadalmi-szociológiai oldalát, tartalmát. A műfaj általános jellemzője — és az esetek jelentékeny részében ki is mondható— a tartalom és forma diszkrepanciája. Részletesebben szólva: egy-egy emlékmű formai jegyeiből, művészi kvalitásából nem vonhatunk le közvetlen következtetéseket a tartalom „kvalitására", aktualitására, az eszmei mondanivaló mélységére vagy a nemzeti érzés minőségére nézve. Ennek a műfaj egészére jellemző diszkrepanciának végső soron épp a fent kifejtett általános „nemzeti" tartalom az oka. A „nemzeti" fogalma ugyanis olyannyira elvont, hogy adekvát megjelenítése, tárgyban való objektiválása mindenképpen kétséges. A kérdés végül is túlmutat az emlékműszobrászat műfaján is: az absztrakt „nemzeti" fogalma egyéb műfajoknak is központi, bár határozatlan magva, ingatag fundamentuma a 19. században. A tartalmi oldal efféle nehézségeit jól látta Fülep Lajos, aki épp „formáktól idegen" eszmei alapjai miatt utasította el szinte a műfaj egészét. A Huszadik Században írt cikkében az emlékműáhítási gyakorlatot és annnak szokásos tárgyait, melyek „dokumentumai a non sens világnak" a művészet szférájából is kizárta: „Ez az emlékmű-szobrászat úgy ahogy évtizedek óta csinálják, s azzal az esztétikán kívüli ideológiával, az építészettel való összefüggés nélkül naturalisztikus alakoknak a szabadba állításával, a nagyméretűségnek a monumentalitással való összetévesztésével — abszurdum". Fülep helyesen tapintott a szoborállítások „művészeten kívüli" indítékaira: „íme szabad nép vagyunk, akik a szabadságot kifelé is akarják demonstrálni, csináljunk tehát emlékműveket, mely szabadságunkat kifejezze" — írja szarkasztikusan. [3] Fülep elutasító álláspontja évtizedekre meghatározta a művészettörténeti irodalom egészének viszonyát az emlékmű-szobrászathoz. A „művészeten kívüli" indítékok számbavétele nem volt ildomos. Meggondolva azonban, hogy ezek az indítékok végül is a műfaj egészének eszmei alapjait jelentik, mégis érdemesnek látszik áttekintésük és vizsgálatuk. 185