Magyar Állatorvosok Lapja, 2022 (144. évfolyam, 1-12. szám)
2022-07-01 / 7. szám
MAGYAR ÁLLATORVOSOK LAPJA | 2022. JÚLIUS Nagy léptékben fölidézve, ilyen előzmények után érkezett el számomra 56. Én egy vidéki szüretről tértem haza, október 24-én. A falu főutcája tömve volt akkor már az emberekkel, megállították az autómat, kiszedtek az autóból becsavartak jobbról-balról nemzeti zászlóval és egy pillanat alatt fölvittek a tanácsháza erkélyére, és ott szólnom kellett. Mondandómnak az volt a lényege, amit akkor szívből kívántunk, hogy oroszok haza, szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt követően megalakult a forradalmi bizottság, annak az elnökévé választottak. Fogadalmat tettünk, hogy nem lehetünk igazságtalanok és szubjektív módon nem vonhatunk felelősségre embereket. Bízzuk az igazságszolgáltatásra, hogy kit tartanak bűnösnek és kit nem, továbbá, hogy fegyvert nem engedünk a faluba hozni és nem fogadunk semmiféle fegyveres csapatot. Olyan hét következett be, amit az életben nem lehet elfelejteni. Felszabadult, ragyogó arcú emberek, magára talált a nemzet, olyan volt, mint egy igazi brazil karnevál. Az emberek sétáltak, nem mentek haza, éjjel-nappal az utcán voltak. Aztán az oroszok bejöttek és akkor vége lett mindennek. Még '56 végén reménykedtem, hogy nem lesz megtorlás, mert Kádár elvtárs az első fehér könyvében, amit kiadott rögtön október 23-a után, még jogosnak ismerte el a forradalmat, nem ellenforradalomról beszélt akkor még, hanem forradalomról, és megígérte, hogy teljesen más formában fogják berendezni az államot. Az év végén a minősítés már ellenforradalom volt. 1957. január közepén Szegedről hazafelé menet - mint utólag megtudtam, országos körözést adtak ki ellenem - az út közepén föltartottak, kiszedtek az autóból és a szegedi rendőrségre kerültem. Az autómat, a leadás előtt álló 50 db hízómat és a bespájzolt takarmányt soha többet nem láttam. Szegedről Budapestre kerültem a gyűjtőfogházba, onnan pedig a kistarcsai internálótáborba. Eltelt egy pár hónap és sikerült szereznem egy grafitceruza-belet, meg kevés WC-papírt és arra írtam egy panaszt, amit a legfelsőbb ügyésznek megcímeztem, majd, amikor a konyhába beosztottak krumplit pucolni, loptam egy egész krumplit, kettévágtam beletettem ezt a papírt, összekötöttem, és amikor sétáltunk, akkor kidobtam az internáltak kerítésén a közút felé. Ez a rabtársak segítségével sikerült, akik tudták előre, hogy mi a szándékom és a csoportnak tőlem távolabbi eső végén műbalhét csináltak, mire az őrök odaszaladtak. Néhány nap múlva hívatnak az internáló tábor parancsnokához. Ott áll három civil és kezdenek faggatni, hogyan juttattam ki a panaszt, ki segített, kik a cinkosaim. Persze, nem mondtam el. Végül közölték, hogy kivizsgáltatta a legfőbb ügyész elvtárs az általam leírt panaszokat, valóban nem igazak azok a vádak, amik alapján internáltak, s a kezembe adták a szabaduló levelet, azzal, hogy jelentkezzem a munkahelyemen, jelentkezzem a járási párttitkárnál, vegyem fel a munkát és dolgozzak, nem lesz semmi bajom. Akkor éjjel átbeszéltük az éjszakát az édesanyámmal meg a lánytestvéremmel, mert a bírósági fogalmazó öcsém szintén internálva volt, Tökölön, ugyanilyen okból. Másnap kilenc órakor bent voltam a makói járási párttitkárnál, délután ötkor kidobtak azzal, hogy nem kíván a párttitkár elvtárs velem találkozni. Elkeseredve mentem haza, nem tudtam, hogy mitévő legyek. Éjszaka megoldódott a dolog, mert éjjel arra ébredtem föl, hogy valami hideg van az oldalamnál, s amikor kinyitottam a szemem akkor egy pufajkás őr állt mellettem egy géppisztolyt nyomva az oldalamba. Az Édesanyám ájultan az egyik sarokban, az Édesapámat pedig a másik sarokban őrizte szintén egy pufajkás. Visszavittek a makói rendőrségre, ott elvették tőlem a legfőbb ügyésznek a szabadítólevelét, ott előttem összetéptek azzal, hogy a legfőbb ügyész Budapesten parancsol, ők pedig itt. És elvittek Tökölre. A Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével vádoltak, aminek a büntetési tétele halál. A cellában, amelyikben nyolcan voltunk, a tárgyalásom előtt 8 nappal megjelent az a makói ügyész, aki elvitetett. Kezet fogott velem, hogy van Doktor úr, köszönöm jól, mondtam, mire ő: nyolc napja van. Következő nap megint jött, Doktor úr hogy van, hét napja van, elkészült a legrosszabbra? S ez így ment tovább, a tárgyalásig. A tárgyaláson a vád megdőlt, tizennégy vádlótanú volt, ebből tizenhárom elismerte azt, hogy kényszer alatt vallottak. Úgy, hogy a bíró háromszor is ki akarta üríttetni a termet, mert tombolt a közönség a tanúk ellen, és maga a bíró úgy fogalmazott, hogy a vádlott helyett Önöknek kellene itt ülni. A lényeg, hogy szabadlábra kerültem, de, ahogy kiléptem a Csillag börtön ajtaján, már az ajtóban rendőri felügyelet alá helyeztek. Olyan szerencsém volt, hogy a szabadlábra helyezésem után meg akartam keresni ezt a bírót, s pár évvel később sikerült is megtudnom a nevét, címét, s elmehettem megköszönni az emberségét. Elmondta az idős bíró, hogy fiam, nagyon nagy szerencséje volt, mert a maga tárgyalása előtt egy és fél évvel én még szenet lapátoltam a Szeged Újvárosi Állomáson, megbízhatatlan voltam és elküldték a bíróságtól, majd rehabilitáltak, és így jutott hozzám a tárgyalása. Harminc éves voltam. Végigjártam az egész országot, és sehol nem kaptam még csak fizikai munkát sem. S akkor egy ismerősöm említette nekem, hogy Kiskunhalason van egy Regle Géza nevű tanácselnök, próbálkozzak meg, hátha 411