Magyar Demokrata, 1999. július-szeptember (3. évfolyam, 26-39. szám)
1999-08-05 / 31. szám
Arckép - És a másik ág? - A másik ágon gyógypedagógusok voltak az elődök, övék volt az első hazai privát elmegyógyintézet. Nagyanyám, aki most 96 éves, még dolgozott itt. Talán innen ered, hogy valamennyien nagyon türelmesek vagyunk. Ennek jó hasznát vettem, amikor pszichológusként dolgoztam a világhírű Carl Rogersszel, hiszen a jó kommunikáció előfeltétele a türelmes, elfogadó érdeklődés a másik ember iránt. Ezzel együtt türelmetlen is vagyok, mert szeretem, ha gyorsan mennek a dolgok. A céltudatosságot, a lényegre való összpontosítás hajlamát inkább a mamámtól, Komay Mariannétól örököltem, aki színész és konferanszié, sokat dolgozott nagy sikerrel kabarékban is. Az ő papája bankár volt, anyai ágon pedig Tokajhegyalja vidéki szőlősgazdák. Ennyit az elődökről. - Miféle adottság kell ahhoz, hogy egy színésznő megállja a helyét a kabaréban? - Tudni kell poént mondani, és tudni kell jól feladni a poént a nagy komikus számára. Ehhez anyám nagyon értett, ezért is ragaszkodott hozzá néhány olyan kiváló művész, mint Latabár Kálmán vagy Feleki Kamill. A Szenesember című, Latabár Kálmánnal együtt játszott bohózat filmkópiája nagyon kopott már, mert a közönség kívánságműsoraiban évtizedeken át szerepelt. De nagy sikereket ért el szólistaként is. Néha a sorsszerűség alakítja a dolgokat, én hiszek a véletlenben meg a szerencsében is. Nemrégiben készítettem interjút Bryan Tracyvel, aki világhírű sikeroktató... - Hisz az ilyesmiben? - Szerinte tanítható, nincs véletlen és nincs szerencse. Mindössze figyelni kell a világra, és elkapni a lehetőségeket. Szerintem viszont bizonyos események kiszámíthatatlanok. - Mennyire volt megtervezett az alelnöki székbe vezető útja? - Az ilyesmi nagyon sok tényezőn múlik, ezért nem tervezhető, de mindenesetre végigjártam a szamárlétrát, Vitray Tamás mellett kezdtem asszisztensként, riporter lettem, műsorvezető, majd producer. Most, hogy alelnök vagyok, szerencsés, hogy tudom, mi van a másik oldalon, mit lehet, mit nem lehet, és mi mennyibe kerül. A Szenes Andrea Show-ban szerepelt Sylvester Stallonetól kezdve Omar Sharifen, Jimmy Carteren át Gina Lollobrigidáig és a többiekig sok híresség - a fényképükkel tele van a szobám fala. A felvételek a Bojtár utcában, Európa egyik legmodernebb stúdiójában készültek. Amikor Horváth Ádám lett a tévéelnök, akkor még nem kellett pályázni és társadalmi kuratórium előtt vizsgázni (Horn Gyula egy nap alatt kinevezte), engem egyik napról a másikra kidobtak. - Miért? - Meg kell kérdezni tőlük. Nem tudom. Egyébként akkor többünket elbúcsúztattak. Ráadásul nekem Horváth Ádám osztályfőnököm volt a főiskolán, rendező szakon. Az utolsó show-mat, noha kifizették, nem sugározták, így kerültem a Szív TV-hez. Sokkal rosszabb körülmények között, minimális anyagi lehetőségekkel vágtam bele a kreatív munkába, behunytuk a szemünket, és azt gondoltuk, hogy Hollywoodban vagyunk, és nagyon örültünk, hogy népszerű lett a Hívd Andreát! sorozat, nekem pedig módomban állt megtanulni, hogy bármely műsort annyiból kell és lehet megcsinálni, amennyi van rá. - A világsztárok sok pénzbe kerülnek. - Nem feltétlenül. Néha éppen kapcsolat és kommunikáció kérdése. Az a lényeg, hogy úgy találjuk el a hangot, hogy az illető értelmét lássa annak, hogy ide jöjjön. Én ebben jó voltam, foglalkoztam is sztárszervezéssel. Sokszor idézik: Jimmy Carter viccesen azt mondta, hogy leszel te még tévéelnök. Az én ambícióm természetesen nem ez volt, hanem az a fajta munka, amit eddig is csináltam. Mindig sokat dolgoztam, amellett hogy az emberi kapcsolatok voltak számomra a legfontosabbak. Lényegesnek tartom, hogy olyan kapcsolatrendszerben éljünk, ami elfogadó, és hagy minket működni. A szüleim rengeteget dolgoztak, amikor kicsi voltam, de hagytak szabadon dönteni. Nagyon hamar elengedtek a Népligetbe például. Ezen a környéken nagyon sok vagány, kemény fiú volt, akik között meg kellett magam védenem. Egyetemista koromban pszichológushallgatóként kaptam egy ösztöndíjat, amellyel évekig utazgattam szerte a világban. A világ különböző pontjaira, Kaliforniába, Lyonba, Mexikóba vittek el bennünket, és összezártak a legkülönfélébb nemzetből való, legkülönfélébb bőrszínű fiatalokkal. Ez egy nemzetközi kommunikációfejlesztő csoport volt. Itt elég hamar csoportvezető lettem. Megtanultam, hogy vannak olyan emberi dolgok, amik nemtől, nemzetiségi hovatartozástól, bőrszíntől függetlenül mindenkire igazak. Hatalmas kommunikációs gyakorlatra és viszonylag nagy strapabíró készségre tettem szert. Volt olyan is, hogy 24 órán keresztül folyamatosan kellett figyelnem és emlékeznem mindenre. Ez talán könnyebbé tette később a riporteri munkát is, hiszen én világsztár-riportalanyokkal kezdtem. Egyik első vendégem Sylvester Stallone volt. - Mi vonzotta? - így jött ki. De végül is nincs különbség aközött, hogy világsztárral, politikussal vagy hétköznapunk hősével beszélgetek. Elsősorban az ember érdekel mindegyikükben. Az elején kicsit tartottam attól, hogy miként lehet közvetlenül beszélgetni politikusokkal, de az emberi kérdésekre szinte mindenki ugyanúgy reagál. Több mint 80 politikus vendégem volt. A tévéből való eltávolításom után egyébként a politikusbeszélgetésekkel jöttem vissza a képernyőre. Engem is meglepett a sikerük. Több levelet kaptam, mint a világsztárokra. - Sokan bosszankodtak akkor, és ennek a sajtóban is hangot adtak, hogy miért kellett ezeket a műsorokat olyan későn sugározni, amikor az emberek nagy része már aludni akar. - Talán mert azt akarták, hogy legyek, de ne legyen azért túl nagy hatásom. Biztos benne volt az is, hogy nő vagyok. Egy nőnek kétszer annyit kell tenni ahhoz, hogy sikeres legyen, mint egy férfinak. Ez mindig így van. Műsorvezetőként is így volt, és most alelnökként is. Ha egy férfi vezetőként ordít, akkor erélyes, ha egy nő teszi ugyanezt, azt mondják, hisztis. Ezért sose szoktam kiabálni. - Volna kedve? - Néha igen, de fegyelmezem magam. Ültem Amerikában egy darabig, ahol az összes női talk show délelőtt van, vagy kora délután. Sokat kérdezősködtem, hogy miért van ez így, hiszen ott egyenrangúbbak a nők. Azt mondták, hogy hagyomány. A nők talán biológiai okoknál fogva akadályoztatottak. - Amerikában azt mondják, hogy soha nem késő, ott az emberek gyakran ötvenéves koruk után - amikor már felnőttek a gyerekeik - kezdenek új életet, tehát kitolódik az aktív idejük. A nők másik nagy lehetőségét az otthoni munkavégzésben látom, hiszen a komputer összeköt a világgal. Korábban a dolgaim nyolcvan százalékát el tudtam intézni emailen, telefonon és faxon. Mióta alelnök lettem, rászoktam egy nagyon furcsa dologra, reggel, amikor zuhanyozom, Demokrata 1999/31