Magyar Demokrata, 2001. október-december (5. évfolyam, 40-52. szám)
2001-10-25 / 43. szám
MŰHELY számára, minthogy ez mindeddig nem igazán volt része a dolgok - általa természetesnek vélt - rendjének. Az iszlámizmus valójában egy tükör, amely egy bizonyos képet tükröz vissza a Nyugat számára arról, amilyen ő maga is volt a múltban, de amelyet ma már meghalad és megtagad. „Mi Nyugaton, akik a 18. században jószerével leráztuk a teokrácia jogi/politikai erőrendszerét és ahol csak sikerült, megszabadultunk ettől a földrészközi, kollektív lidércnyomástól, igazában se felmérni, se felfogni nem tudjuk, mekkora istenverése másfél évezreden át teokráciában élni...”, írja Határ Győző. Hogy azért mégis legyen valami halvány elképzelésünk róla, íme a „lidércnyomás” Alija Izetbegovics, az amerikaiak bábáskodása mellett létrehozott bosnyák állam megalapítójának tolmácsolásában ,sem lehet béke, sem egymás mellett élés az iszlám vallás és a nem iszlám társadalmi intézmények között. Az iszlám világosan kizárja egy idegen ideológia működésének a jogát és lehetőségét a saját területén. A laikus kormányzás elve tehát nem létezik (...) Az iszlám mozgalom átveheti a hatalmat és át is kell vennie azt, amikor számszerűleg elég erős hozzá.” „Mohamed AntepPortasl” (sőt, már jócskán a kapukon belül is: 33 milliós európai mozlim diaszpóra; Albánia, Bosznia, Koszovó mint önálló és öntörvényű muzulmán entitások Európa szívében; revansista oszmán irredentizmus stb.) - teszi fel a csöppet sem szónokinak szánt kérdést Határ Győző, s a perspektivikusan apokaliptikus válasszal sem marad adós, hiszen „...ha betörése sikerül, civilizációnk kolosszeumát a mélypincéig behorpasztja, világtájainkat elforgatja, életformánk sarkalatait kiveti, ledönti; a filozófiát felszámolja - a gondolkozás szabadságát beszünteti; szekuláris intézményeink nyavalyakórságát kikúrálja; a Sátántól - Iblisztől - való demokráciánknak az emléke sem marad; többé szabadon nem utazhatunk; a Koránterror világán az Igazhit szent jogában, hogy testünkön lelkünkön birodalmat vegyen, többé nem kételkedhetünk; kultúránk egésze leépül.” Végső diagnózisa tökéletesen egybevág Oriana Falladéval (az illuminátusok konzíliuma?), amely a Corriere della Setában látott napvilágot: „... ha nem állunk ellen, nem védjük meg magunkat, ha nem harcolunk, a dzsihád győzni fog. (...) Ezzel lerombolja kultúránkat, művészetünket, tudományunkat, erkölcsünket, értékeinket és ízlésünket...” Az évtizedek óta Londonban élő, ennélfogva a mozlim térhódítást empirikus úton is megtapasztaló kiváló írónk emellett arra is figyelmeztet, hogy elsősorban a „fevallású tömegek” kerülnek életveszélybe, ha az iszlám hatalomra kerül és érvényesíti az Allah-tagadók likvidálására vonatkozó hitparancsot, míg a (Bürke által) „templomba járó jószágként” aposztrofált zsidókeresztények, akiket a Korán az „írás népének” tekint, különböző sarcok és adók ellené-ben megtarthatják nyomorult életüket Véleménye ezen a ponton nem különbözik a „politikai korrektség” hazai szertartásmesterének, Konrád Györgynek az álláspontjától, aki a tisztéből következően mintegy ex offo képviselt ökumenikus vulgártoleranciát félretéve maga is kénytelen elismerni, hogy „a vallási terrorista szemében, aki más hiten van, vagy ami még rosszabb, aki nem istenhívő, az ellenség, nem ember, hanem szemét. Az ellenségen belül nincs különbség katona és civil között, ez csak ruhakérdés...” Lényegében ugyanezt mondja az egyébként iszlámbarát iszlamológus Henri Tincq is a Le Monde-ban, amikor a Koránra hivatkozva megerősíti, hogy ha a „könyv emberei” el is kerülik az (iszlámmal érkező) poklot és tüzet, a bálványimádók/politeisták/ateisták/vallásközömbösek viszont a legkegyetlenebb büntetéseknek lesznek kitéve. Határ Győző kíméletlen kritikával illeti az iszlám térhódítás európai származású kollaboránsait, Allah neofita janicsárjait, akik a „politikai korrektség” retorikáját arra használják fel, hogy „mindenütt helyet csináljanak az iszlám politikai szárnyának, hogy az iszlám liberális báránybőrbe bújva előfarkaskodhasson parlamentjeinkben, míglen a mai szálláscsinálóik divatszólamaikkal odáig nem terrorizálnak bennünket, hogy illő rokonszenvel és méltányos szellemben szemléljük az ordasok »demokratikus« törekvéseit”. Az általa vájt fülűként, de mégis csak outsiderként (vagy ha úgy tetszik: gyaúrként) megfogalmazott hitértelmezés autentikus megerősítést nyer Rashwan Mohamed, Magyarországon élő egyiptomi filozófus által: „Az iszlámban az a bökkenő, hogy az uszítás és a más vallások elleni harc magában a vallás alapelveiben rejlik. A más vallások elleni szent háború (aldzsihád) alappillér a muzulmán vallásban, amelynek érvényesítése a Korán szerint a mai napig szent feladata minden igaz muszlimnak. (...) Az iszlám vallás ideális példa arra, hogy mit eredményez a hisztéria, a tudatlanság, a gyűlölet, a toleranciahiány és a kőkori sötétség összefonódása egy ideológiában.” Ihn Warraq, az újra hinduvá vált pakisztáni író, a Miért nem vagyok muzulmán c. könyv szerzője szerint ebben a kontextusban „a Korán egy igazi terrorista vadé mecum, amely arra készteti ezeket az Istentől megmérgezett fanatikusokat (God-intoxicated fanatics, GIF), hogy vakon eldobják életüket a Paradicsomba való bejutásért, ahol a hitetlenek elleni szent háborúban megölt mozlim mártírokat hetvenkét háti várja”... a mozlimok által ugyancsak kedvelt fiúcskákról már nem is beszélve. (Afganisztánban jó kis hepaj van kibontakozóban: jenki GI Joe-k iszlámista GIF-ek ellen, avagy IQ-deficites Bruce Willis-imitátorok kontra tévedésből reanimált kőkorszaki szakik! Most aztán kinek drukkoljunk?) Mindazonáltal a nyugatiaknak nem is annyira az iszlámisták elszántsága, mint inkább eme elszántság és saját akaratgyengeségük közötti kontraszt miatt kellene aggódniuk. A Nyugat pánikol a fanatizmus miatt, egész egyszerűen azért, mert már nem tudja, hogy mit jelent meggyőződésért kockáztatni az életet. Jól példázza ezt arra irányuló törekvése, hogy már csak olyan háborút fogad el, amely (legalábbis saját táborában) „zéró halottal” jár. „Veszélyes dolog az, hogy ma csak a fehér népek beszélnek a világbékéről, a sok színes bőrű nép nem beszél erről. (...) Amíg az emberi fejlődés tart, addig háborúk is lesznek. Amikor a fehér népek olyannyira elfáradnak, hogy kormányzataik semmiképpen sem tudják őket háborúra bírni, akkor a világ a színesbőrűek áldozatává válik, éppen úgy, ahogy a Római Birodalom a germánoké lett”, mondotta volt annak idején Spengler. A helyzet annyiban változott, hogy manapság Nyugaton a kormányok még a népeknél is jobban elfáradtak. Egy olyan világrendre törekszenek, amely mentes a közöny status quójának bármiféle radikális kontesztációjától, és nem képesek megérteni, hogy mi lehet a vallási-politikai hit, vagyis a teljes önfeláldozás. Így aztán „Isten őrültjei” teljesen természetesen válnak számukra első számú közellenséggé. A bűnbakkeresés politikája azonban sohasem tette lehetővé a gyógyulást: a palliatív kezelés nem szünteti meg a betegség kiváltó okát és csak a szimptómák enyhítésére szolgál. (folytatás a következő számban)