Magyar Demokrata, 2001. október-december (5. évfolyam, 40-52. szám)

2001-10-25 / 43. szám

MŰHELY számára, minthogy ez mindeddig nem igazán volt része a dolgok - általa ter­mészetesnek vélt - rendjének. Az iszlámizmus valójában egy tü­kör, amely egy bizonyos képet tükröz vissza a Nyugat számára arról, ami­lyen ő maga is volt a múltban, de ame­lyet ma már meghalad és megtagad. „Mi Nyugaton, akik a 18. században jószerével leráztuk a teokrácia jo­­gi/politikai erőrendszerét és ahol csak sikerült, megszabadultunk ettől a föld­részközi, kollektív lidércnyomástól, igazában se felmérni, se felfogni nem tudjuk, mekkora istenverése másfél évezreden át­­ teokráciában élni...”, ír­ja Határ Győző. Hogy azért mégis le­gyen valami halvány elképzelésünk róla, íme a „lidércnyomás” Alija Izetbegovics, az amerika­iak bábáskodása mellett létrehozott bosnyák ál­lam megalapítójának tolmácsolásában­ ,s­em lehet béke, sem egymás mellett élés az iszlám vallás és a nem iszlám társadalmi intézmények között. Az iszlám világosan kizárja egy idegen ideológia működésének a jogát és lehetőségét a saját területén. A laikus kormányzás elve tehát nem létezik (...) Az iszlám mozgalom átveheti a hatalmat és át is kell vennie azt, amikor szám­szerűleg elég erős hozzá.” „Mohamed Ante­pPortasl” (sőt, már jócskán a kapukon belül is: 33 milliós európai mozlim diaszpóra; Albánia, Bosznia, Koszovó mint önálló és öntörvényű muzulmán entitások Eu­rópa szívében; revansista oszmán irredentizmus stb.) - teszi fel a csöppet sem szónokinak szánt kérdést Határ Győző, s a perspektivikusan apo­kaliptikus válasszal sem marad adós, hiszen „...ha betörése sikerül, civilizációnk kolosszeumát a mélypincéig behorpasztja, vi­lágtájainkat elforgatja, életformánk sarkalatait kiveti, ledönti; a filozófiát felszámolja - a gon­dolkozás szabadságát beszünteti; szekuláris in­tézményeink nyavalyakórságát kikúrálja; a Sá­tántól - Iblisztől - való demokráciánknak az emléke sem marad; többé szabadon nem utaz­hatunk; a Koránterror világán az Igazhit szent jogában, hogy testünkön lelkünkön birodalmat vegyen, többé nem kételkedhetünk; kultúránk egésze leépül.” Végső diagnózisa tökéletesen egybevág Oriana Falladéval (az illuminátusok konzíliuma?), amely a Corriere della Setában látott napvilágot: „... ha nem állunk ellen, nem védjük meg magunkat, ha nem harcolunk, a dzsihád győzni fog. (...) Ezzel lerombolja kultú­ránkat, művészetünket, tudományunkat, erköl­csünket, értékeinket és ízlésünket...” Az évtizedek óta Londonban élő, ennélfog­va a mozlim térhódítást empirikus úton is meg­tapasztaló kiváló írónk emellett arra is figyel­meztet, hogy elsősorban a „fevallású tömegek” kerülnek életveszélybe, ha az iszlám hatalomra kerül és érvényesíti az Allah-tagadók likvidálá­sára vonatkozó hitparancsot, míg a (Bürke ál­tal) „templomba járó jószágként” aposztrofált zsidókeresztények, akiket a Korán az „írás nép­ének” tekint, különböző sarcok és adók ellené-­­­ben megtarthatják nyomorult életüket Vélemé­nye ezen a ponton nem különbözik a „politikai korrektség” hazai szertartásmesterének, Kon­­rád Györgynek az álláspontjától, aki a tisztéből következően mintegy ex offo képviselt öku­menikus vulgártoleranciát félretéve maga is kénytelen elismerni, hogy „a vallási terrorista szemében, aki más hiten van, vagy ami még rosszabb, aki nem istenhívő, az ellenség, nem­­ ember, hanem szemét. Az ellenségen belül nincs különbség katona és civil között, ez csak ruhakérdés...” Lényegében ugyanezt mondja az egyébként iszlámbarát iszlamológus Henri Tincq is a Le Monde-ban, amikor a Koránra hi­vatkozva megerősíti, hogy ha a „könyv embe­rei” el is kerülik az (iszlámmal érkező) poklot és tüzet, a bálványimádók/politeisták/ateisták/­­vallásközömbösek viszont a legkegyetlenebb büntetéseknek lesznek kitéve. Határ Győző kíméletlen kritikával illeti az iszlám térhódítás európai származású kollabo­­ránsait, Allah neofita janicsárjait, akik a „politi­kai korrektség” retorikáját arra használják fel, hogy „mindenütt helyet csináljanak az iszlám politikai szárnyának, hogy az iszlám liberális báránybőrbe bújva előfarkaskodhasson parla­mentjeinkben, míglen a mai szálláscsinálóik di­vatszólamaikkal odáig nem terrorizálnak ben­nünket, hogy illő rokonszenvel és méltányos szellemben szemléljük az ordasok »demokrati­kus« törekvéseit”. Az általa vájt fülűként, de mégis csak outsiderként (vagy ha úgy tetszik: gyaúrként) megfogalmazott hitértelmezés au­tentikus megerősítést nyer Rashwan Moha­med, Magyarországon élő egyiptomi filozófus által: „Az iszlámban az a bökkenő, hogy az uszítás és a más vallások elleni harc magában a vallás alapelveiben rejlik. A más vallá­sok elleni szent háború (al­dzsihád) alappillér a muzulmán vallásban, amelynek érvényesítése a Korán sze­rint a mai napig szent feladata minden igaz muszlimnak. (...) Az iszlám val­lás ideális példa arra, hogy mit ered­ményez a hisztéria, a tudatlanság, a gyűlölet, a toleranciahiány és a kőkori sötétség összefonódása egy ideológiá­ban.” Ihn Warraq, az újra hinduvá vált pakisztáni író, a Miért nem vagyok muzulmán c. könyv szerzője szerint ebben a kontextusban „a Korán egy igazi terrorista vadé mecum, amely ar­ra készteti ezeket az Istentől megmér­gezett fanatikusokat (God-intoxicated fanatics, GIF), hogy vakon eldobják életüket a Paradicsomba való bejutásért, ahol a hitetlenek elleni szent háborúban megölt mozlim mártíro­kat hetvenkét háti várja”... a mozlimok által ugyancsak kedvelt fiúcskákról már nem is be­szélve. (Afganisztánban jó kis hepaj van kibon­takozóban: jenki GI Joe-k iszlámista GIF-ek el­len, avagy IQ-deficites Bruce Willis-imitátorok kontra tévedésből reanimált kőkorszaki szakik! Most aztán kinek drukkoljunk?) Mindazonáltal a nyugatiaknak nem is annyi­ra az iszlámisták elszántsága, mint inkább eme elszántság és saját akaratgyengeségük közötti kontraszt miatt kellene aggódniuk. A Nyugat pánikol a fanatizmus miatt, egész egyszerűen azért, mert már nem tudja, hogy mit jelent meg­győződésért kockáztatni az életet. Jól példázza ezt arra irányuló törekvése, hogy már csak olyan háborút fogad el, amely (legalábbis saját táborában) „zéró halottal” jár. „Veszélyes dolog az, hogy ma csak a fehér népek beszélnek a vi­lágbékéről, a sok színes bőrű nép nem beszél erről. (...) Amíg az emberi fejlődés tart, addig háborúk is lesznek. Amikor a fehér népek olyannyira elfáradnak, hogy kormányzataik semmiképpen sem tudják őket háborúra bírni, akkor a világ a színesbőrűek áldozatává válik, éppen úgy, ahogy a Római Birodalom a germá­noké lett”, mondotta volt annak idején Spengler. A helyzet annyiban változott, hogy manapság Nyugaton a kormányok még a né­peknél is jobban elfáradtak. Egy olyan világ­rendre törekszenek, amely mentes a közöny status quójának bármiféle radikális kontesztá­­ciójától, és nem képesek megérteni, hogy mi le­het a vallási-politikai hit, vagyis a teljes önfel­áldozás. Így aztán „Isten őrültjei” teljesen ter­mészetesen válnak számukra első számú közel­lenséggé. A bűnbakkeresés politikája azonban sohasem tette lehetővé a gyógyulást: a palliatív kezelés nem szünteti meg a betegség kiváltó okát és csak a szimptómák enyhítésére szolgál. (folytatás a következő számban)

Next