Magyar Demokrata, 2002. július-szeptember (6. évfolyam, 27-39. szám)

2002-08-01 / 31. szám

ÚJ JOBBOLDAL tüntetve vagy az oroszok ellen, az északi te­rületek (a Kuril-szigetek négy tagjának) visszaadását követelve. Misima öngyilkos­sága óta ezek a jobboldali mozgalmak, ame­lyeket Japánban aktivista jobboldalnak (ko­­do ujoku) neveznek, vitát indítottak Misima tettéről. Az olyan szervezetek, mint az Is­­szui-kai és a Dai Nippon seisan­to szinte tel­jesen kiküszöbölték politikai tevékenységük­ből az antikommunista inspirációjú Ameri­­ka-barátság minden nyomát. Éppen ellen­kezőleg, a hangsúlyt immáron a nemzeti identitás visszahódítására helyezik, amely­hez különböző harci formák járulnak a vad­kapitalizmus és az új világrend ellen. De­monstratív akciókat is szerveznek a Japán és Kína által egyaránt magának követelt Csendes­óceáni szigeteken, nevezetesen az Okinawától nyugatra fekvő Senkaku-szigetcsoporton. Az aktivista jobboldal másik kedvenc té­mája a keresztény időszámítás eltörlése, ame­lyet a császárok uralkodási évein alapuló ha­gyományos rendszerrel akarnak helyettesíte­ni. Végül, előrelátva egy esetleges Kína és Tajvan közötti konfliktust vagy egy újabb ko­reai háborút, az aktivista csoportok szüksé­gesnek tartják, hogy a parlament törvényt fo­gadjon el a hadi állapotról. A jelenleg érvény­ben lévő pacifista alkotmány gyorsan elégte­lennek bizonyulna, ha a régióban katonai vál­ság robbanna ki, amelybe automatikusan Ja­pán is belekeveredne. Az aktivista jobboldal köreiben Misima személyével szemben egy tiszteletből (sike­res, Nobel-díjra jelölt író), csodálatból (rituá­lis japán pengével végrehajtott öngyilkosság) és irigységből álló érzés tapasztalható, hiszen e tette révén megvalósította a jobboldali akti­visták egyik legnépszerűbb eszményét, amit az issi hokotu” jelszó fogalmaz meg, vagyis a haza iránti hálából vállalt halált. Misima halála óta egyébként kapcsolatfel­vételre és eszmecserékre került sor a japán jobb- és baloldal között. Szakítva a hagyomá­nyos hovatartozási sémákkal, ebben az opti­kában létezik egy Új Jobboldal (sin-ujoku) Japánban. Gyakran egy-egy folyóirat körül koncentrálódó kis csoportokról van szó, ame­lyekben burzsoá- és kapitalistaellenes témá­kat fejtenek ki, sokszor ugyanolyan hang­nemben, mint ahogyan azt az új baloldal (sin­­szajoku) teszi, és amelyek a Keidanren (a ja­pán GYOSZ) vezetősége elleni támadásokban kulminálnak. A japán Új Jobboldal a környe­zetvédelem területén is látványos kezdemé­nyezésekkel állt elő, nevezetesen fellép az egész Japánban folyó esztelen gátépítés ellen és a Jaltában, valamint Potsdamban született világrend ellen. Egyes téziseik radikalizmusa Misima hatását tükrözi, és különösképpen azoknak a kimondottan forradalmi elveknek a befolyását, amit a kínai filozófus és tábornok, Wang Jangming egyik maximája kristályosít ki, és amit, miután Misima felfedezte, a hala­dó értelmiségiek szószátyár pacifizmusának ellenszerévé tett, s amely így hangzik: ,,A tett megismerés. A megismerés tett. Nincs megis­merés tett nélkül.” A Tate-no-kai egyébként, Misima politikai testamentumának megfele­lően, röviddel alapítójának halála után fel­oszlott. Azok a tagjai, akik részt vettek az 1970. november 25-ei lázadásban (amit vala­ki teljes joggal szellemi államcsínyként hatá­rozott meg), és akiket letartóztatásukat és hosszas vallatásukat követően rövid börtön­­büntetésre ítéltek, többé sohasem jelentek meg a nyilvánosság előtt. Ugyanezt a sorsot választotta a Tate-no-kai tagjainak a többsége is, akik szinte valamennyien felhagytak a po­litikai tevékenységgel. Évente egyszer össze­gyűlnek, hogy megemlékezzenek halottaik­­ról, köztük Misima Jukióról, és csoportjuk vezetőjéről, a Misimával együtt ugyancsak az öngyilkosságot választó Morita Maszaka­­curól. Egyesületük a Vihar Társasága (No­­nake-no-kai) nevet vette fel. Legutóbb pedig a Jamanasi prefektúrában, a Jamanaka-tó partján megalapították a Misima Jukio Bungaku-kant, a teljes egészé­ben az írónak szentelt múzeumot, amely nem­csak a Misima család tulajdonában lévő könyveket és kéziratokat tartalmazza, hanem kutatómunkákat is patronál és felügyeli a még kiadatlan kéziratok megjelentetését. Sok japán szemében Misima persze tehetsé­ges regényíró, de ugyanakkor vitatott szemé­lyiség is egyben. Bizonyos exhibicionista és nárcisztikus pózai ugyanis némiképpen zavar­ba ejtőek. Mindazonáltal olyan szerző ő, aki­nek az írásai egészen rendkívüli elemzőkész­ségről tesznek tanúbizonyságot, végkövetkez­tetéseik tekintetében pedig prófétikusak. A há­ború utáni kulturális életben játszott szerepé­nek az újrafelfedezése immáron javában fo­lyik, amit az a tény erősít meg, hogy a japán társadalom manapság radikális változásokat él át, ahogyan egyes elméletek szerint minden harminc évben. Az új évezred fogja megadni a választ arra, hogy így lesz-e most is, vagy sem. * * * P. S.: A halott oroszlánról szóló legutóbbi eszmefuttatásom a jelek szerint igencsak fel­szította annak a belvárosi vadásztársaságnak a vadászszenvedélyét, amely az egyik keres­kedelmi televízióban sajtóklubnak álcázva folytat „politikailag korrekt” fejvadászatot. A kézcsókos fővadász vezényletével tessék-lás­­sék be is indult a „felhajtás” (ezúttal nyilván volt engedélye, vagy legalábbis úgy gondolja, hogy április óta négyévnyi korlátlan vadász­idény nyílt meg számára). Nem túl sportsze­rű viszont az érvek Mausere helyett a felje­lentgetés Uzijával lövöldözni, bár ez kétség­telenül növeli a találati arányt. Ami pedig az inkriminált passzusokat ille­ti: 1. Hősiesen harcolt-e a Hitlerjugend? A Hitlerjugend akkortól vett részt harci cselek­ményekben, amikor a háború Németország szempontjából honvédő háborúvá vált. Kato­nai értékéről, hadi tetteiről történelmi szak­könyvek egész sora mond ítéletet, természe­tesen szerzőik személyes beállítottságát tük­rözve. A hősiesség mindazonáltal független az ideológiától, s hogy ennek a Führer nevét viselő szervezet ifjai a harcok során a tanúje­lét adták, az tagadhatatlan tény - akár tetszik egyeseknek, akár nem. 2. Hordáknak lehet-e titulálni a központi hatalmakat és szövetsége­seiket megszálló győztes haderőket? Azt a szoldateszkát, amelynek a katonái civilek millióit űzték el otthonukból, további millióit kényszermunkára hurcolták, lányok és asszo­nyok százezreit megerőszakolták és nemi be­tegségekkel fertőzték meg, mellesleg pedig zabráltak és pusztítottak, (többek között) Hamburgot, Drezdát és Nürnberget lebom­bázták és szinte a földdel tették egyenlővé, az egyetlen abszolút tömegpusztító fegyver be­vetésével megsemmisítették Hirosimát és Na­­­gaszakit, egymillió német hadifoglyot az éhhalálba küldtek a fogolytáboraikban (for­rás: James Bacque, Other losses), elfogott ja­pán katonákat tarkón lőttek, fejüket levágták, viszkiben pácolták és szuvenir gyanánt árul­ták (forrás: Charles A. Lindbergh, Journal de guerre), a legyőzőnek múzeumait kifosztot­ták és az állami aranyvagyont szállító vonatot is meglovasították? (Sorry és szvinyítve, ha ezzel netán érzékenységet sértek.) 3. Eredeti­ek vagy rekonstruáltak a koncentrációs tábo­rokban jelenleg mutogatott gázkamrák? Aki veszi magának a fáradságot és utánanéz a do­lognak, meggyőződhet róla, hogy a visszavo­nuló német csapatok felrobbantották a kon­centrációs táborok berendezéseit, így azokat később újra fel kellett építeni. Ezt nemcsak a revizionista történészek állítják, hanem job­bára a jelenlegi tábori fenntartó-apparátus tagjai is elismerik. 4. Kényszerrel csikarták-e ki a holokauszt megtörténtére vonatkozó val­lomásokat a volt lágerőrszemélyzet tagjaiból? A Simpson és Van Roden bírók által vezetett amerikai vizsgálóbizottság 1948-ban megál­lapította, hogy a Birodalom területén levő gázkamrákra vonatkozó vallomásokhoz válo­gatott kínzások révén jutottak hozzá (forrás: The Progressive, 1949. február). Manapság tehát már csak hat lengyelországi tábor tekin­tetében beszélnek elgázosításról. Ugyancsak megkínozták Hösst, az auschwitzi táborpa­rancsnokot, az SS és a Wehrmacht elfogott parancsnokainak többségét, de még Julius Streichen, a Der Stürmer alapítóját is. Végül pedig a Népszabadságban deliráló S. L. cikkére reagálva: az Auschwitzban el­haltak számát nem én valószínűsítem 1,1 mil­lió főben, hanem Francziszek Piper, az ausch­witzi múzeum történeti osztályának az igaz­gatója (miközben Raul Hilberg 1 millió 250 ezer, Gerald Reitlinger pedig 850 ezer áldo­zatról beszél). Ennyit tehát a tényekről, ame­lyeket persze lehet vitatni, de attól azok még tények maradnak... Amiben viszont valóban korrigálnom kell önmagamat az az, hogy természetesen nem VII. János pápa tiltotta el a híveket az Ószö­vetség olvasásától, hanem VII. Pius, ami per­sze nem változtatja meg az eltiltás tényét. ■

Next