Magyar Demokrata, 2002. július-szeptember (6. évfolyam, 27-39. szám)
2002-08-01 / 31. szám
ÚJ JOBBOLDAL tüntetve vagy az oroszok ellen, az északi területek (a Kuril-szigetek négy tagjának) visszaadását követelve. Misima öngyilkossága óta ezek a jobboldali mozgalmak, amelyeket Japánban aktivista jobboldalnak (kodo ujoku) neveznek, vitát indítottak Misima tettéről. Az olyan szervezetek, mint az Isszui-kai és a Dai Nippon seisanto szinte teljesen kiküszöbölték politikai tevékenységükből az antikommunista inspirációjú Amerika-barátság minden nyomát. Éppen ellenkezőleg, a hangsúlyt immáron a nemzeti identitás visszahódítására helyezik, amelyhez különböző harci formák járulnak a vadkapitalizmus és az új világrend ellen. Demonstratív akciókat is szerveznek a Japán és Kína által egyaránt magának követelt Csendesóceáni szigeteken, nevezetesen az Okinawától nyugatra fekvő Senkaku-szigetcsoporton. Az aktivista jobboldal másik kedvenc témája a keresztény időszámítás eltörlése, amelyet a császárok uralkodási évein alapuló hagyományos rendszerrel akarnak helyettesíteni. Végül, előrelátva egy esetleges Kína és Tajvan közötti konfliktust vagy egy újabb koreai háborút, az aktivista csoportok szükségesnek tartják, hogy a parlament törvényt fogadjon el a hadi állapotról. A jelenleg érvényben lévő pacifista alkotmány gyorsan elégtelennek bizonyulna, ha a régióban katonai válság robbanna ki, amelybe automatikusan Japán is belekeveredne. Az aktivista jobboldal köreiben Misima személyével szemben egy tiszteletből (sikeres, Nobel-díjra jelölt író), csodálatból (rituális japán pengével végrehajtott öngyilkosság) és irigységből álló érzés tapasztalható, hiszen e tette révén megvalósította a jobboldali aktivisták egyik legnépszerűbb eszményét, amit az issi hokotu” jelszó fogalmaz meg, vagyis a haza iránti hálából vállalt halált. Misima halála óta egyébként kapcsolatfelvételre és eszmecserékre került sor a japán jobb- és baloldal között. Szakítva a hagyományos hovatartozási sémákkal, ebben az optikában létezik egy Új Jobboldal (sin-ujoku) Japánban. Gyakran egy-egy folyóirat körül koncentrálódó kis csoportokról van szó, amelyekben burzsoá- és kapitalistaellenes témákat fejtenek ki, sokszor ugyanolyan hangnemben, mint ahogyan azt az új baloldal (sinszajoku) teszi, és amelyek a Keidanren (a japán GYOSZ) vezetősége elleni támadásokban kulminálnak. A japán Új Jobboldal a környezetvédelem területén is látványos kezdeményezésekkel állt elő, nevezetesen fellép az egész Japánban folyó esztelen gátépítés ellen és a Jaltában, valamint Potsdamban született világrend ellen. Egyes téziseik radikalizmusa Misima hatását tükrözi, és különösképpen azoknak a kimondottan forradalmi elveknek a befolyását, amit a kínai filozófus és tábornok, Wang Jangming egyik maximája kristályosít ki, és amit, miután Misima felfedezte, a haladó értelmiségiek szószátyár pacifizmusának ellenszerévé tett, s amely így hangzik: ,,A tett megismerés. A megismerés tett. Nincs megismerés tett nélkül.” A Tate-no-kai egyébként, Misima politikai testamentumának megfelelően, röviddel alapítójának halála után feloszlott. Azok a tagjai, akik részt vettek az 1970. november 25-ei lázadásban (amit valaki teljes joggal szellemi államcsínyként határozott meg), és akiket letartóztatásukat és hosszas vallatásukat követően rövid börtönbüntetésre ítéltek, többé sohasem jelentek meg a nyilvánosság előtt. Ugyanezt a sorsot választotta a Tate-no-kai tagjainak a többsége is, akik szinte valamennyien felhagytak a politikai tevékenységgel. Évente egyszer összegyűlnek, hogy megemlékezzenek halottaikról, köztük Misima Jukióról, és csoportjuk vezetőjéről, a Misimával együtt ugyancsak az öngyilkosságot választó Morita Maszakacuról. Egyesületük a Vihar Társasága (Nonake-no-kai) nevet vette fel. Legutóbb pedig a Jamanasi prefektúrában, a Jamanaka-tó partján megalapították a Misima Jukio Bungaku-kant, a teljes egészében az írónak szentelt múzeumot, amely nemcsak a Misima család tulajdonában lévő könyveket és kéziratokat tartalmazza, hanem kutatómunkákat is patronál és felügyeli a még kiadatlan kéziratok megjelentetését. Sok japán szemében Misima persze tehetséges regényíró, de ugyanakkor vitatott személyiség is egyben. Bizonyos exhibicionista és nárcisztikus pózai ugyanis némiképpen zavarba ejtőek. Mindazonáltal olyan szerző ő, akinek az írásai egészen rendkívüli elemzőkészségről tesznek tanúbizonyságot, végkövetkeztetéseik tekintetében pedig prófétikusak. A háború utáni kulturális életben játszott szerepének az újrafelfedezése immáron javában folyik, amit az a tény erősít meg, hogy a japán társadalom manapság radikális változásokat él át, ahogyan egyes elméletek szerint minden harminc évben. Az új évezred fogja megadni a választ arra, hogy így lesz-e most is, vagy sem. * * * P. S.: A halott oroszlánról szóló legutóbbi eszmefuttatásom a jelek szerint igencsak felszította annak a belvárosi vadásztársaságnak a vadászszenvedélyét, amely az egyik kereskedelmi televízióban sajtóklubnak álcázva folytat „politikailag korrekt” fejvadászatot. A kézcsókos fővadász vezényletével tessék-lássék be is indult a „felhajtás” (ezúttal nyilván volt engedélye, vagy legalábbis úgy gondolja, hogy április óta négyévnyi korlátlan vadászidény nyílt meg számára). Nem túl sportszerű viszont az érvek Mausere helyett a feljelentgetés Uzijával lövöldözni, bár ez kétségtelenül növeli a találati arányt. Ami pedig az inkriminált passzusokat illeti: 1. Hősiesen harcolt-e a Hitlerjugend? A Hitlerjugend akkortól vett részt harci cselekményekben, amikor a háború Németország szempontjából honvédő háborúvá vált. Katonai értékéről, hadi tetteiről történelmi szakkönyvek egész sora mond ítéletet, természetesen szerzőik személyes beállítottságát tükrözve. A hősiesség mindazonáltal független az ideológiától, s hogy ennek a Führer nevét viselő szervezet ifjai a harcok során a tanújelét adták, az tagadhatatlan tény - akár tetszik egyeseknek, akár nem. 2. Hordáknak lehet-e titulálni a központi hatalmakat és szövetségeseiket megszálló győztes haderőket? Azt a szoldateszkát, amelynek a katonái civilek millióit űzték el otthonukból, további millióit kényszermunkára hurcolták, lányok és asszonyok százezreit megerőszakolták és nemi betegségekkel fertőzték meg, mellesleg pedig zabráltak és pusztítottak, (többek között) Hamburgot, Drezdát és Nürnberget lebombázták és szinte a földdel tették egyenlővé, az egyetlen abszolút tömegpusztító fegyver bevetésével megsemmisítették Hirosimát és Nagaszakit, egymillió német hadifoglyot az éhhalálba küldtek a fogolytáboraikban (forrás: James Bacque, Other losses), elfogott japán katonákat tarkón lőttek, fejüket levágták, viszkiben pácolták és szuvenir gyanánt árulták (forrás: Charles A. Lindbergh, Journal de guerre), a legyőzőnek múzeumait kifosztották és az állami aranyvagyont szállító vonatot is meglovasították? (Sorry és szvinyítve, ha ezzel netán érzékenységet sértek.) 3. Eredetiek vagy rekonstruáltak a koncentrációs táborokban jelenleg mutogatott gázkamrák? Aki veszi magának a fáradságot és utánanéz a dolognak, meggyőződhet róla, hogy a visszavonuló német csapatok felrobbantották a koncentrációs táborok berendezéseit, így azokat később újra fel kellett építeni. Ezt nemcsak a revizionista történészek állítják, hanem jobbára a jelenlegi tábori fenntartó-apparátus tagjai is elismerik. 4. Kényszerrel csikarták-e ki a holokauszt megtörténtére vonatkozó vallomásokat a volt lágerőrszemélyzet tagjaiból? A Simpson és Van Roden bírók által vezetett amerikai vizsgálóbizottság 1948-ban megállapította, hogy a Birodalom területén levő gázkamrákra vonatkozó vallomásokhoz válogatott kínzások révén jutottak hozzá (forrás: The Progressive, 1949. február). Manapság tehát már csak hat lengyelországi tábor tekintetében beszélnek elgázosításról. Ugyancsak megkínozták Hösst, az auschwitzi táborparancsnokot, az SS és a Wehrmacht elfogott parancsnokainak többségét, de még Julius Streichen, a Der Stürmer alapítóját is. Végül pedig a Népszabadságban deliráló S. L. cikkére reagálva: az Auschwitzban elhaltak számát nem én valószínűsítem 1,1 millió főben, hanem Francziszek Piper, az auschwitzi múzeum történeti osztályának az igazgatója (miközben Raul Hilberg 1 millió 250 ezer, Gerald Reitlinger pedig 850 ezer áldozatról beszél). Ennyit tehát a tényekről, amelyeket persze lehet vitatni, de attól azok még tények maradnak... Amiben viszont valóban korrigálnom kell önmagamat az az, hogy természetesen nem VII. János pápa tiltotta el a híveket az Ószövetség olvasásától, hanem VII. Pius, ami persze nem változtatja meg az eltiltás tényét. ■