Magyar Demokrata, 2002. október-december (6. évfolyam, 40-52. szám)
2002-12-05 / 49. szám
MŰHELY A terror filozófiája Válasz dr. Rashwan Mohamed írására Óriási visszhangra talált a lapunk 47. számában dr. Rashwan Mohamed tollából az iszlám és a terrorizmus kapcsolatáról szóló írás. Célunk az volt, hogy egy végletekig szélsőséges álláspont bemutatásával - a magyar sajtóban elsőként egészséges, érdemi vitát indítsunk el a „terrorizmus elleni háború” (burkolt) valódi célpontjáról, az iszlámról, hogy feltárjuk azt a törekvést, amely a világpolitika irányítóinak egy szűk, de annál befolyásosabb körét vezérli. Az alábbiakban egy református teológus iszlámról írt tanulmányát közöljük válaszul a Rashwan-cikkre. ADORJÁN IMRE Magyar Demokrata (6. évf. 47. sz. 2002. nov. 23. 36-37 old.) közli dr. Rashwan Mohamed cikkét: Miért van kudarcra ítélve a terrorizmus elleni harc? A szerző a lábjegyzet szerint filozófus. A fordítója - mert gondolom, hogy nem magyarul ír - nincs feltüntetve. (Rashwan Magyarországon él, és magyarul ír, ezért nincs fordító — a szerk.) A cikk számos, az iszlámmal kapcsolatos eszmei, történelmi tévedést tartalmaz, alapvető fogalmakat kever össze. Dr. Rashwan szerint a szept. 11. támadás „tünet” , a „jelenség” pedig „az a kriminális eszme, amit iszlámnak szokás nevezni”, magyarul: az iszlám bűnöző eszme. Mivel az iszlám a 7. századtól vallás, tehát bűnöző/bűnösök vallása. Ez pedig puszta rágalom, mert nem lehet kollektív bűnösnek kikiáltani egy vallási közösség egészét. A történelmi példák azt mutatják, hogy a „bűnöző vallások” kitalálása régi európai ötlet. A római keresztény egyház nevében, az úgynevezett „európai értékek” birtokosai igyekeztek tűzzel-vassal elpusztítani legtöbbször hamis vádak alapján a más közösséghez tartozókat. Vallási eretnekség címén irtottak bogumilokat, valdenseket, hugenottákat stb., és nem felejthetjük el a zsidók elleni, már a középkorban kezdődő nyugateurópai véres pogromokat sem. Az iszlám hódítók az iszlám vallás nevében, érdekében és terjesztése céljából egyetlen népet sem irtottak ki. Rettenetes Dr. Rashwan végkövetkeztetése: „Nem lehet megsemmisíteni a terrorizmust az iszlám megsemmisítése nélkül” bár azt is állítja: „gonosz emberek nincsenek, gonosz gondolatok vannak.” Különös logika egy filozófustól! Több kérdés vethető föl, pl. ezek szerint jó emberek sincsenek, csak jó gondolatok? A jó és rossz gondolatokat a „gondolatrendőrség” felderítése után a „gondolatbíróság” ítéli el vagy menti fel? A gonosz gondolatokat tartalmazó Koránt el kellene pusztítani, netán elégetni? Hol kell elkezdeni a „megsemmisítést”? A muzulmán anyáknál, akiknek az „anyatejét szopva szívják” (lásd alább!) magukba a kereszténygyűlöletet a csecsemők? Félre azonban a fércgondolatok keltette ironikus kérdésekkel, a továbbiakban méltatlan lenne az iszlám „fogadatlan prókátorához”! Vegyük sorba a Koránban és a történelemben található cáfolatokat. Filozófusunk szerint, nagy baj, hogy „a nyugati kultúra (...) nem képes megismerni és felismerni a muzulmán vallás alapfogalmait (...) az iszlám szerint igazi hívő az, aki karddal terjeszti az iszlámot, és nem gyakorol kegyelmet a hitetlenekkel szemben...„s minderre a „muzulmán biblia, a Korán” tanítja a híveit. Ezzel szemben mi is olvasható a Koránban? Először is, megkülönbözteti az „írás birtokosait” (ahl al-kitab), akikkel Allah „megállapodást kötött” (Korán, 3. szúra 187. vers) ők a keresztények és a zsidók. Igaz, hogy a Korán szerint harcolni kell „azok ellen, azok között, akiknek az írás adatott,” és ezt a harcot addig kell folytatni, amíg meg nem adják a „ jótettért járó adót”. Ebből világos, hogy az ,igaz hit” nevében fegyverrel kell hódítani, de nem ölni, hiszen a halott nem fizet adót! A Koránban a zsidók és keresztények „igazi vallásra” térítésének módja a keresztény misszió elvével szó szerint egyező, ugyanis nem más az, mint az igehirdetés. „Mondd azoknak, akik írást kaptak, és a pogányoknak: »Muzulmánok lesztek?« Ha muzulmánok lesznek, akkor az igaz úton vezéreltetnek, ám ha elfordulnak, akkor a te feladatod (csupán) az igehirdetés...” (Korán, 3. szúra 19. vers). Az iszlám eszmei (teológiai) téren teszi lehetetlenné azt, amit a cikk írója állít, hogy „az antiszemitizmus és keresztényellenesség alap-állásfoglalás a muzulmán vallásban”, hiszen pontosan ők, a Korán szerint, az „írás birtokosai”! Ők azok, akik „között akadnak olyanok, akik hisznek Allahban... akik alázatosak Allah iránt...Nekik meglesz a fizetségük Állatinál.” (Korán, 3. szúra, 199. vers). A Korán különböző szúráiban 35 (!) vers szól hosszabban vagy rövidebben az írás birtokosairól, de sohasem gyűlölettel. Az iszlám teológia alapvetően nem „antiszemita és keresztényellenes”. A mai iszlám hívő a nyugati, újabban gyakran „zsidó-keresztény” kultúrának nevezett keresztény vallás eszméjétől és gyakorlatától egyre távolodó szekularizált, az individuum szabadságát a közösséggel szemben is többre tartó liberális eszmerendszert, amely erőszakosan, de lopakodva is az iszlám egységes rendje ellen tör, elveti, védekezik ellene, ha jobban tetszik, szellemi eszközökkel támadja. Hogy jobban érthető legyen, az iszlámban nincs elkülönítve a vallási és világi vezetés, ezért a vallásjog a törvénykezés alapja, ez a sokat támadott, szigorú „saria”. Az iszlám nem ismeri a „reformáció” fogalmát. A vallási, erkölcsi és jogi előírások, de az egész Allah által teremtett világ minden szellemi és fizikai, anyagi törvényét a Korán foglalja magába. Ezek emberi vélemények, korok, áramlatok alapján nem változtathatóak. A hitelveket az állam irányításában is alkalmazni kell. Az iszlám államok alkotmánya erre épül. Az iszlám igazhívő boldogan vállalja, hogy sahit, azaz hitvalló mártír legyen a világon a teremtő Allah törvényeinek maradéktalan érvényesüléséért. Ezzel szemben, az EU tervezett „alkotmányából” a franciák töröltették a vallásra való utalást. Az iszlám hívő elszernyed, ha azt hallja, hogy az ENSZ egyneműek frigyét akarja lehetővé tenni, vagy hogy az USA- ban zsidó rabbi előtt már köttetett ilyen házasság, és Európában két keresztény felekezet férfi lelkésze él évek óta boldog házasságban, melyet nyilvánosan hirdetnek, s vallási elöljáróik mindezt szó nélkül hagyják. Számtalan hasonló „botránykövet” lehetne példának hozni, de tegyük hozzá, a példákban említett személyeket az ószövetségi zsidók megkövezték volna, az inkvizíció megégette volna, a protestáns gyülekezetek pedig kizárták volna. Ma mindezek elnézően hallgatnak. 36 Demokrata 2002/49