Magyar Demokrata, 2004. április-június (8. évfolyam, 13-25. szám)
2004-06-24 / 25. szám
- Édesapja is sportolt? - Édesapám körülbelül ekkor lett a Fradi úszó- és vízilabdacsapatának az intézője, pénztárosa, szertárosa és a serdülők vízilabdaedzője. Hosszú évekig végezte ezt a munkát, majdnem haláláig, fizetés nélkül. Akkor még más világ volt Akkor még az úszónadrág is kincsnek számított, emlékszem, édesanyám otthon, a Népszínház utcában a varrógépével varrta a gyerekeidnek az úszónadrágokat az egész csapatnak. Édesapám talán még nagyobb fradista volt mint én. Mindig bérlete volt a pályára, azt is megvette, hogy ezzel is segítsen a csapaton. Nekem is a szívem csücske ez az egyesület nagyon sok ajánlatom volt máshonnan is, főleg, mikor olimpiai bajnok lettem 16 évesen Helsinkiben. Három-négyszeres fizetéssel hívtak máshova, de én mindig maradtam a Fradiban. Hát így indult az életem. Közben zongorázni is tanultam hat-hét évig, még a Zeneakadémiára is bejutottam, de időben nem lehetett összeegyeztetni a sporttal, ezért abbahagytam - a sport fontosabb volt - Úszott is? - Egyszerre úsztam és vízilabdáztam. Rengeteg úszóversenyen indultam, nem is tudnám megmondani, hányan, több számban is, gyorsban, mellen, háton - elég jól úsztam már gyerekkoromban is. Ez később sokat segített a vízilabdában. Tizenöt évesen kerültem be a Fradi nagycsapatába, és tizenhat voltam, amikor Rajki Béla szövetségi kapitány betett az olimpiai keretbe, így juthattam ki arra az olimpiára, ami a magyar sport történetének mindeddig legsikeresebb olimpiája volt 16 aranyérmet nyertünk. Az, hogy ilyen fiatal fejjel olimpiai bajnok lehettem, életem legnagyobb élménye. Olyan emberek között mozoghattam, mint Papp Laci, Puskás Öcsi, Kocsis Sanyiék, Gyarmati Dezső, úgyhogy az olimpiai csapat felének kezit csókolommal köszöntem. Csak amikor olimpiai bajnokok lettünk, akkor mondták, hogy mától kezdve tegezhetem őket Utána még sokáig úsztam is, mindig úgy volt, hogy amikor úszó- és vízilabdamérkőzés is volt valamilyen nemzetközi versenyen, akkor először az úszásban indultam, aztán újra beugrottam a medencébe a vízilabdacsapattal. A két sport párhuzamosan fűtött körülbelül 24 éves koromig, utána már csak a vízilabda maradt, de elég sokáig csináltam, mert még 1970- ben is játszottam, akkor voltam 35 éves. - A Helsinkit követő olimpián is, sőt a ’64- esen is aranyérmet szerzett a csapattal. Hogyan élte meg, hogy országos hírű lett, különösen azok között a viszonyok között, amikor csak művészeti vagy sporttelesítménnyel lehetett kiemelkedni? - Rendkívül népszerűek voltunk, főleg, amikor a legnagyobb ellenfelünket az oroszokat megvertük, minden ember megszorongatta a kezünket az utcán. Az én esetemben ehhez még hozzájött a Fradi-népszerűségem. Akkor egy fiatalnak csábító dolog volt sportolni, hiszen külföldre nem lehetett utazni, a hatvanas évek vége felé már lehetett ugyan, de akkor is csak háromévenként De a sok jó között volt egy nagyon rossz is, az, hogy nem volt meghatározva, mit kapnak az olimpiai bajnokok, a világcsúcstartók a teljesítményükért Pénzt senki sem kaphatott érte, mert hivatalosan amatörizmus volt a sportban, ami persze álamatörizmus volt ezt mindenki tudta. Úgyhogy a kiutazó csapatok tagjainak azt mondták, próbáljátok meg export-import tevékenységgel megoldani az anyagi gondjaitokat ha van tőkétek. Vigyétek ki az országból, ami kint eladható és csempésszétek be, ami itt eladható, így keressetek egy kis pénzt de ha lebuktok, le lesztek csukva. Ezt nem hivatalosan mondták, csak úgy megsúgták. A tisztességes az, ami most van, ami külföldön régen is volt, hogy megmondják, bizonyos teljesítményért mi jár, akkor mindenki tudja magát mihez tartani, és nem kell hogy főjön a feje, hogyan keressen egy ids pénzt és mi lesz vele, ha abbahagyja a sportolást Borzasztó dolog volt hogy külföldön a meccsek előtt, 5-6 órás edzés után az ember még rohangált a városban, hogy hol tudná eladni, amit kivitt ezüstöt aranyat bármit és hol lehetne helyette venni olyasmit ami itthon eladható: orkánkabátot nejlonharisnyát órát aztán azt itthon megint eladni. Ez rettenetes dolog volt fizikailag is, lelkileg is, hiszen rengeteget kellett rohangálni. Az ember nem tudott lélekben úgy készülni a mérkőzésre, ahogy kellett volna, nem is volt tisztességes dolog, de hát így lehetett egy kis pénzt keresni, legalábbis, aldnek volt tőkéje, mert akinek nem volt az még ezt sem tudta csinálni. Ez olyan kegyetlen többletmunka volt hogy ezért tulajdonképpen járt volna még egy érem. Az ember ott volt Velencében egy hatos tornán, és közben a piacon rohangált csuromvizesre izzasztva magát hogy hol tudja a farmernadrágot olcsóbban megvenni. Aztán idegileg is őrlődött az ember, hogy hogyan jut át a vámokon. Mondhatjuk, hogy mindent elért, ami csak létezik a sportágában? - Gyarmati Dezsővel ketten elmondhatjuk magunkról, hogy a világon csak mi vagyunk háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázók. Ő szövetségi kapitány is volt annak a nagyon híres 1976 os montreali olimpiai bajnok együttesnek, a Szívós-Faragó-Csapó-Molnár-Sárossi-féle csapatnak a kapitánya, én pedig az edzője voltam. Kilenc évig csodálatos diadalút volt a közös munkánk. Olimpiai bajnokság, világbajnokság, világkupa, Európa-bajnokság - ez volt a második csodálatos korszaka sportpályafutásomnak. Külön ajándék az élettől, hogy miután az aktív sportolást befejeztem, még egy ilyen csapatnak lehettem az edzője. Mellette az Olimpiai Bizottság elnökségi tagja voltam, a Fradi elnökségi tagja, úgyhogy elég sokat mozogtam a sportban. Most, amikor meghirdették, hogy lehet jelentkezni a nemzet sportolója címre, amellyel tizenkét embert tiszteltek meg, ezeket mind be kellett írni, meg a kitüntetéseimet, de hát tudjuk, milyen a politikai helyzet Gyarmati Dezsőt akit a munkássága, szövetségi kapitányi eredményei elém sorolnak, nem lehetett kihagyni, ő megkapta ezt a címet én nem. Hiába rangsorolt ötödik-hatodik helyre mindenféle grémium, lehetett tudni, hogy Gyurcsány egy nagy színes filctollal ki fogja húzni a nevemet Annyian soha nem szólítottak meg az utcán, mint akkor. A kitüntetéseimet azért nem tudják elvenni, szerencsére és azt sem, hogy a világ halhatatlanjai között Amerikában ott van a betonban a kéz- és lábnyomom, azt onnan nem lehet kiverni. -Milyennek látna a magyar sport helyzetét? - Még vannak sikereink, és úgy érzem, ez a folyamat el fog tartani Athénig. Ez azoknak a műhelyeknek köszönhető, amelyek az egyes sportágakban még képesek színvonalas munkát végezni, utánpótlást nevelni és felszínre hozni a tehetségeket De az a véleményem - ne legyen igazam -, hogy ez a folyamat az athéni olimpia után össze fog omlani. A pénz ugyanis elfogyott, azt elköltötte a kormány, ezért nem lesz az élsport támogatására. Szakosztályok fognak megszűnni, ott van például a Vasas vízilabdacsapata, meg kell nézni, igen magas költségvetéssel nem tudott nyerni, második lett és már szétment az egész, és vége. Maradt az egyetlen Honvéd és egy felerősödött Eger, de a többi csapat és őközöttük hatnyolc-tízgólos különbség van. Csakhogy ha egy országban egy sportágon belül nincs kellően erős bajnokság, hanem csak egy vagy két erős csapat van, akkor a fejlődés nagyon nehéz, szinte csodaszámba menne. Hiába vannak tehetségek, ki fognak menni külföldre, és akkor már nehéz őket összehozni. - Miért kezdett politizálni? - Az én esetem a politikával eléggé egyszerű, de különleges is. Aktívan soha nem politizáltam. Ha jól belegondolok, azzal kezdődött, hogy tizenkét évvel ezelőtt Ausztráliában rábeszéltem Puskás Öcsi barátomat, hogy jöjjön haza Budapestre. Haza is jött, hála Istennek. Ő a legismertebb magyar, ha bárhová megy az ember a világon és azt mondja, Puskás, akkor már beugrik, hogy Magyarország. Orbán miniszterelnök úrnak, aki tudjuk, szereti a labdarúgást, Puskás Öcsi igencsak közel áll a szívéhez. Amikor kint volt a 2000es olimpián Sydneyben - Öcsi akkor már nagyon rosszul volt -, minden másnap érdeklődött a hogyléte felől és ahol csak tudott, segített rajta, így emberileg is kicsit jobban megismertem Ő. Én a politikának azzal a részével, hogy ki hogyan politizál, melyik párt mennyit tesz el, vagy nem tesz el, nem foglalkozom. Engem az ember érdekel a politikában is. Ha ránézek egy politikusra, amikor beszél, érzem, hogy hihetek-e neki vagy nem. Nekem jobb- és baloldalon is elég sok barátom van, úgyhogy meglehetősen sokat, sőt túl sokat tudok mindkét oldalon bizonyos dolgokról, amik nekem vagy tetszenek, vagy nem, de baloldalon sokkal több minden van, ami nem tetszik. Ők is tudják, hogy tudok ezekről a dolgokról, hiszen az uszoda olyan, mint egy zuhanyhíradó. A Kossuth téri beszéd után rendkívül sokan szemrehányást tettek nekem, hogy hogy ülhettem én föl oda, fasiszták közé - ezek a megjegyzések nagyon zavartak. Az egyik legjobb barátom Amerikában él, Demján Árpád vízilabdázó, a republikánus párt színeiben szenátor. Megkérdeztem tőle akkor, hogy nálatok ez hogy megy. Azt mondta, hogy a kampány alatt balhézunk, kiabálunk, de utána leülünk közösen egy vendéglőben, nagyokat röhögünk és jókat eszünk. "