Magyar Fórum, 1991. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)
1991-11-21 / 47. szám
8 Morvay László a látástanár Magyar rajztanítási módszer Japánban Hihető, hogy a főváros bizonyos kerületeiben tehetségesebb gyerekek születnek, mint a többiben? A művészeti szakközépiskolák tanulóinak 70-80 százaléka hosszú időn át a következő négy-I., II., V., XII. - kerületből adódott, vallja indulatosan Morvay László grafikus. Ezt cáfolandó alakította meg stúdióját és már az első szakköri foglalkozásokon észrevette, hogy Pesterzsébeten, a munkáskerületben sem kevesebb a tehetséges gyerek, csak addig nem törődtek velük, így jutottak el mostanra - nyugodtan állíthatjuk - a világhírnévhez, a szívós 17 évi munkálkodás, a bel- és külföldi kiállítások után. A legújabb bemutatkozásukra a Gaál Imre Galériában került sor, ahol a legfiatalabb „kiállító művész” két, azaz kettő esztendős volt. A látás tanára - Ön olyasmit vall a világ látásával kapcsolatban, mint ami a világ „meghallásával” összefüggően Kodály Zoltán hitvallása volt? - Ha túlzás is a megfogalmazás, nem alaptalan. Éppen ez volt a lényege annak, amit meghívott tanárként előadtam Tokióban s éppen az ottani Kodály Intézetben. Több száz rajztanár hallgatta meg előadásaimat, amelyeknek volt egy másik, csodaszámba menő része is. Ugyanis magam írtam a tankönyvet. -Még itthon? - Éppen ez az, Tokióban! Meghatároztuk az előadások vonulatát, én a szállodában megírtam a tankönyvet, persze rajzoltam is hozzá és így néhány nap alatt elkészültem, majd a könyv is rövidesen megjelent. Abból taníthattam. - Alkalmazza a módszert Pécsett, a Janus Pannonius Tudomány Egyetem Tanárképző Karán is, ahol előad? - Természetesen, de igazában a tizenhét éve megalakított Gaál Imre Stúdióban alkalmazom, ahol néhány évestől huszonhat évesig tanulnak rajzolni a gyerekek. - De nemcsak rajzolni, úgy tudom... - Igen, - szól közbe Morvay László és amíg a kiállítást körbejárjuk, nagy lendülettel magyarázza - egyedi személyiségjegyeket viselő, érző, gondolkodó, bátor és művelt s nem utolsó sorban határozott tartású embereket kívánok magam körül látni. Méghozzá alkotás közben! Mert semmi se hiábavaló, ha valakiből nem is lesz művész, látásmódjával meghatározhatja környezetét! Jönnek a japánok! - Gondolja, hogy meg kell tanulnunk látni? - Hiszem, tudom! Igaz, a zene fontosabbnak mondható, ám a látás is lényeges. Aki nem tudja mit lát, amikor néz, az nem tudja mit gondoljon a dologról, az nem veszi észre az összefüggéseket, valamint nem képes a csúnyát, a rombolót a széptől, az építőtől megkülönböztetni! Nem szólva arról, hogy a látvány hatása változtat rajtunk és visszahatva mi is változtatunk a látványon, a világon. -Japánban is erről beszélt? - Főképpen igen. Nemcsak kitűnő tolmácsom volt, az ottani Kodály Intézet vezetője, Hani Kyoko, aki sokáig élt hazánkban és kitűnően beszél magyarul, hanem értő közvetítő is, hiszen Kodály asszisztense volt. Azóta is egyre jönnek hozzánk japán tanárok és diákok rajztáborainkba tanulni. - Másutt is tartott előadásokat? - Igen, egyrészt sok kiállításunk volt Európában, de magam előadásokat tartottam Pennsylvania egyetemén, New Yorkban és Chicagóban is. ...hogy szebb legyen a világ! - Mi a tanár, a művész titka? - Ugyanaz! A szépségre való közösségi nevelés, az együttlét és alkotás közös élménye. Mindezek együttesen formálják a lelket, az embert. Aki ráébred tehetségére, az erősebb! - Hányan járnak a foglalkozásokra? - Általában évente húszhuszonöt állandó tagunk van, ahogy mondtam a legkisebbektől a huszonhat évesig. Ezért afféle sajátos család is a miénk. Gyakran valóban azt pótolja!... - Halkan veti közbe, széthullt családok gyerekeinek a lelkét erősítjük, így az elmúlt csaknem két évtized alatt kétszázötven-háromszáz fiatalember tanult, dolgozott azért, hogy számukra, de mindannyiunk számára is szebb legyen a világ! Még ebben a munkáskerületben is! Kiss Dénes TÓTH ORSOLYA RAJZA RÁDIÓ /fk Hallgattam előadásait a kecskeméti népzenei találkozókon. A gregorián énekekről beszélt olyan elevenen és érthetően, hogy egyformán élvezték a tudósok és parasztasszonyok. Amikor ő maga is élvezte a téma valamely ügyes fordulatát, föl-fölkacagott közben. Ma úgy mondanánk: lezser előadó volt - ám mindig pontosan, szigorúan fogalmazott. Rajeczky Benjámin zenetudós (magát elméleti muzsikusnak nevezte) már életében megtalálta az örök derűt, talán ifjú noviciusként a zirci apátságban, talán mint teológiai hallgató Innsbruckban, amikor a zene végtelen folyamát felfedezte („olyan volt, mint amikor vizek vesznek körül ”). Rajeczky Benjámin egy népdalt akar hallani. A népzene területén is tudós lévén, tudja, hogy Pásztón nem is egy változatát föl kell lelnie. Elkezdi hát: „Szagos a rozmaring földre hajlik az ága" abban a variációban, amiben itt nem ismerhetik. Az „adatközlő” asszony azonnal kijavítja: Nem így szól ez tanár úr!” A rádión át is hallható Rajeczky Benjámin kaján mosolya: „Hát akkor volna kedve elénekelni?” Az asszony túlságosan magasan kezdi, ezért a fölső regiszterekben nyaklik-csuklik a hangja. „Na, hogy jobban menjen”, a tanár megadja a kezdő hangot. Most már szépséges: „Szagos a rozmaring, földre hajlik az ága...” „Nem lehet ám mindjárt elsőre eltalálni” - szabadkozik megkönnyebbült nevetéssel az énekes. Na, most akkor ki tanult, kitől? A népzenekutatókból azért hiányzik a tudósok nagyképűsége, mert folyamatosan tanulnak, mert állandóan felfedeznek, s éppen ezért belátják, mennyivel „...földre hajlik az * Maga” szegényesebb volt a tudásuk addig, amíg nem találkoztak azzal az asszonnyal, aki - mondjuk - a „Szagos a rozmaring” ötödik változatát megtanítja velük. Nem csekély tanulság: tanítani csak akkor lehet eredményesen, ha magam is tanulok attól, akit tanítok. A „művelt réteg” felelőssége ma is óriási, Kodály Zoltán figyelmeztetése ma is érvényes, de a „lehajolni a néphez” attitűd, bármily nemes indíttatású is, a „nép” számára megalázó és éppen ezért semmiféle eredményre nem számíthat. Kodály a maga „adok és kapok” élményét elvi, tudományos (sőt, talán politikai) síkra emelte, amikor kijelentette: „Zenei köztudatunk akkor lesz, mikor az egyötödnyi kisebbség is magáévá teszi a négyötödnyi többség magyar zenei érzését... Ha nem áll erre az alapra, gyökértelenül hányódik az egyetemes kultúrában, vagy a nemzetközi félműveltségben. ” Az egyszerű átvétel azonban nem elég. „S eljön az idő, mikor a művelt réteg a néptől átvett hagyományt új, művészi formába öntve újra átadja a nemzeti közösségnek, a nemzetté vált népnek ” Hol van az a magyar politológus, aki ezt a fogalmat: nemzetté vált nép alaposan megvizsgálná, holott fontos eligazítást kaphatna Kodálynak nemcsak elméleti, de zeneszerzői, sőt, magatartásbeli „példái”-ból is! Rajeczky Benjámin Kodály Zoltán kedves - és méltó - munkatársa volt. Hosszú és gazdag életet élt. De a kilencvenediket - amely a rádiónak alkalmat adott az emlékezésre - nem érte meg. Pentaton gregoriánt énekel valahol! Kovács Júlia 1991. november 21. Magyar FöruM Páskándi Géza 1. Nemcsak az igaz, amit mondanak, hogy a hála nem politikai kategória, hanem az is: a hála nem művészettörténeti kategória. Erre kedvelt régi példám: bármely modern vagy más művészeti csoportosulás, úgynevezett „grupp” - a nagyjából azonos eszményű-ízlésű alkotók egybeverődése csak addig él, míg különkülön egyik sem tud érvényesülni, nemcsak, mert - teszem azt - a pálya elején állnak, hanem: a világ ízlése nem kedvez nekik Otthon-meleget csak egymástól kaphatnak De hogy valamelyikük megáll a saját lábán, mégpedig jól, már nem kívánja ballasztként hordani a kevésbé tehetséges egyedek, netán az antitalentumok, vagy a lustábbak gondját. Hiúsága sem akar osztozkodni többé. A legfanatikusabb csoporttagok-kik a legvégsőkig kitartanak - lesznek aztán előbbiek „ kiátkozói ”. Ők a „ csoportideológusok”. Mondanom sem kell: sem tehetségben, sem szorgalomban ezek nem versenyezhetnek a „szakadárokkal”, a „renegát” művészekkel, akiket egyre szélesebb kör fogad be. Ma is ugyanaz a helyzet. E „kitartók” szaporítják azok számát, akik más okokból ugyan, de a „háládatlanokat” átkozzák, s ez mindenképp kihat a társadalom közérzetére. A kor hangulatára. A vád és önvád lelkitusáit szüli. Nem igaz tehát az, hogy társadalmunk „rossz kedélye” főként anyagi okokra vezethető vissza. Ez csak az egyik fontos összetevő, de egész okcsoportról beszélhetünk De vajon az ellenkezőjét, például a háború utáni lelkes építőkedvet nem ugyanígy eltúlozták, általánosították Először is a vesztes országokban csakis azok lehettek lelkesek, már amennyire, akik a volt fennálló ellen igazolhatóan harcoltak, akiknek úgymond „földalatti peppinjük” volt. De akik a másik oldalon álltak - féltek, rettegtek sőt azok is, akiket belevittek a háborúba, s nem mertek ellenszegülni, mint ahogy nem is lehetett. Ez utóbbiak közül sokan igyekeztek együtt lelkesedni azokkal, akiknek említett „peppinjük” volt, és építésbe menekültek az „éber" szemek elől. Vagy igyekeztek megjátszani: a győztesek„sleppjéhez” tartoznak (Népek is voltak ilyenek,persze, politikai vezetésük által.) A bűnrészesség és a bűnellenesség arányainak hivatalos eldöntése sokáig taktikai okokból késett. Illetve egészen hamis volt. Ez a jövőt illetően bizonytalanságban tartotta az embereket. József Attila „fortélyos félelemről” ír szépen és igazat, de ugyanilyen joggal (pláne Trianon után) írhatna „fortélyos bűntudatról”, bűnrészesség-tudatról is, amely „igazgat, közigazgat”. Ami nem félelem, hanem sokkal inkább szorongás. Mi igazgatott, közigazgatott?A különböző rétegek bűntudata a háború, annak kimenetele a békeszerződések miatt, a friss hatalmasoknál pedig a Tanácsköztársaság és Sztálin okából, kinek szörnyűségeiről jobbára tudtak, legalább a középszintekig. ’56 is ilyen bűntudatforrás lett. Etikai választóvíz. Vagy később a cseh ’68. Nos, ilyen értelemben sem történt meg még ’56 igazi, valóban mélyreható elemzése, pedig még importáltak is szellemeket hozzá, így sorsos történelmi nagysága sem derülhet ki és nem hathat kovászként mindennapjaink testi-lelki kenyerében. A környező országok magyar és nem magyar „ötvenhatosairól” szintén nincs, nemcsak mély, de semmilyen analízis. Nincsen, mert nem 56-ról szólva az egész magyar évszázad, sőt az egész magyar történelem perspektíváit leszűkítik, elsősorban a szocialista, gazdaságira és még ma sem vagy nem mindig első helyen emlegetik 56 függetlenségi harc jellegét. Hogy mindenekelőtt szabadságharc volt! Már csak Szabad gondolatok Tolsztoj-illusztráció szalay lajos rajza TV/10 ? Kétszáz éve született nemzeti drámánk, a Bánk bán írója, Katvnn Józsefi a tévé, kétségtelen megünnepelte az eseményt. A maga módján, tegyük hozzá: november tizedikén, este fél tizenegykor hallhattunk a Beke József féle Bánk bán-szótárról. Nagyszerű időpont, populáris műsor. Hétfőn, tizenegyedikén színházi közvetítéssel körözött a tévé a téma körül, Dürrenmatt A nagy Romulusát mutatták be, illetve közvetítették Kaposvárról. Szép volt, érdekes volt, jó előadás volt, így hát csak mellékesen jegyzem meg, hogy épp ezekben a napokban vendégszerepelt a kolozsvári magyar színház társulata Budapesten, s mutatták be a Nemzeti Színházban a Bánk bánt! Minő véletlen, mondhatnánk, ha nem lehetett volna tudni a kolozsváriak érkezéséről, de lehetett, ha túl sokat nem is. Bizonyos szakmai körökben bizonyos szakembereknek azonban alighanem az a dolguk, hogy az ilyen érkezések tévés hasznát lefölözzék, például a vendégszereplés egyenes adású közvetítésével. Volt már példa arra a rugalmas magyar televízió történetében, hogy egy-két héttel valamely esemény előtt kellett döntenie a sugárzás mikéntjéről, ez aligha lett volna emberpróbáló aktus. A Bánk bánt ma, és hosszú évek óta nem láthatjuk hazai színpadokon. Generációk nőnek fel úgy, hogy legjelesebb nemzeti drámánkat nem ismerik, egyszermásszor Erkel operáját láthatják csak, ha épp előveszi valamelyik teátrum. Így jártunk hát a Katona évfordulóval: nagy kérdés, hogy járunk a hajdani legvidámabb barakk vezéreivel. Elindult a kettesen a Kővári Péter és Hankiss Ágnes szerkesztette tizennégy részes sorozat: A legvidámabb barakk. Úgy hittem korábban, gyötrelmes utazás lesz ez, fájdalmas visszatekintés, és most nem a barakklakók nyilatkoznak arról, valóban vidám és gulyásszagú élet volt-e az eltelt Utazás a barakk körül jónéhány, hanem a kápók, a barakkfelügyelők: ez minimálisan egy másik nézőpontot feltételez meg. Úgy gondoltam, pokolbéli utazás lesz némely egykori pártvezér, hadfi számára: szembe kell nézni, s hozzá nyilvánosság előtt a múlttal, meg kell magyarázni a bizonyítványt, el kell számolni a valamikori döntésekkel. Sajnos, már a sorozat beharangozó jegyzetéből kiderült, hogy az igazi nagyhalak nem vállalják ezt az utazást. Nem vállalta Aczél György, a kor leghírhedtebb kultúrpolitikusa, akinek neve egészen egyszerűen összeforrt a korszak művelődéstörténetével: a kultúrpolitika szócsinálmányt kiejteni sem Lehet úgy, hogy Aczél neve rögtön eszünkbe ne jutna. Végigcelebrálta az elmúlt évtizedeket, sátáni megoldásainak eredményeképpen a húzd meg-ereszd meg taktika alighanem szabadalmazható magyar találmányként vonulhatna be a szocializmus évtizedeinek kultúrtörténetébe, s most Aczél nem vállalja a nyilvánosságot. Mint ahogy nem vállalja Marosán György sem, aki pár éve még büszkén nyilatkozta: ha rá hallgatnak ötvenhatban, s már a legelső napon lőnek az egyetemistákra, nem lett volna akkora cirkusz az egészből. S akik vállalták? Az eddigi két rész tanúsága szerint mint a ma született bárány valamennyi. Gáspár Sándor, Kállai Gyula, Czinege Lajos: pénz, hatalom és fegyver volt a kezükben, pénzzel, hatalommal és fegyverrel úgy éltek vissza, ahogyan akartak! Mindannyian élvezik a jól megérdemelt nyugdíj-adta biztonság előnyeit, s a jelek szerint mindanynyian úgy vélik, a hit mindenre mentség. Gyötrelem, megrendültség, kétely, lelkiismeret? Derűsek és kiegyensúlyozottak. Várjuk a képernyőre a többieket is. Úgy tetszik, békés találkozás lesz. Cs. Nagy Ibolya