Magyar Fórum, 1991. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)
1991-07-25 / 30. szám
1991. július 25. Magyar Föröm Várakozásra kényszerítve Napról napra nő az anarchia a rádióban és a televízióban. A helyzet tarthatatlan. Antall József miniszterelnök ezért javaslatot tett a médiák alelnökeinek kinevezésére. Mint ismeretes az Országgyűlés kulturális bizottsága támogatta a jelölteket. Ezzel szemben Göncz Árpád köztársasági elnök nem hagyta jóvá az alelnökjelöltek kinevezését. Patthelyzetben Peták István egyik alelnökjelöltje a Televíziónak. - Hogyan viseli a helyzetét? - Én egészen jól viselem el. Volt, aki azt mondta, hogy ránk nézve megalázó, kellemetlen, kínos ez a helyzet, ne haragudjunk, stb. Miután nem most kezdtük ezt a szakmát és hasonló „meccsekbe” nem először mentünk bele, hát edzettek vagyunk. Mi tudtuk, hogy ez az egész alelnökjelöltség nem lesz egy diadalmenet. Ezért voltam én magam is felkészülve a konfliktushelyzetre. Mondhatnám, nem ért váratlanul semmi. Az lett volna a váratlan, ha teljesen simán végigmegy a jelölés és a jóváhagyás. Más kérdés, ezen tűnődni lehet: vajon alelnökökkel lehet-e ezt az egész tv-ügyet most megoldani? Gondolok arra a patthelyzetre, ami létezik a Tv portáján belül, meg azon kívül, mármint a ház és a különböző hatalmi tényezők viszonyában. Jó lett volna, ha végbemegy ez az egész alelnök-jelölés, kinevezés. Na nem azért, mert magam is érintett vagyok benne, hanem mert - gondolom - ez segített volna a patthelyzet feloldásában. A továbblépésben. - Bármennyire is óvatosan, de rá kell mondanom, hogy én lehetetlen helyzetnek tartom azt, amelyben leledzik pillanatnyilag a Magyar Televízió. Vagy nevezzem ezt belső dinamikának? - Én ezt nem tartom lehetetlen helyzetnek, hanem éppenséggel szükségszerű állapotnak. - Értelmezni, magyarázni lehet az állapotot, de elfogadni is? - Én el is fogadom ezt a jelenlegi állapotot! Nem, nem ez a jó szó, hogy elfogadom, hiszen ha elfogadom, akkor elégedett is vagyok vele Én a folyamattal vagyok elégedett, ugyanis megindult egy átrendeződési folyamat, ami szerintem elodázhatatlan, kispórolhatatlan. A Tv-t nem lehetett nem átszervezni! Régi szervezeti formájában nem felelt meg a jelenlegi helyzetnek. Mindenképpen kívánt a Magyar Televízió egy megújítást, nemcsak tartalmi, nemcsak politikai szemléleti megújítást, hanem működésbelit is. Ez a folyamat a megoldatlanságok folyamatát is jelenti, és ennél a gondolatnál nevezhetem valóban elviselhetetlennek ezt az állapotot, melyből tovább kell lépni. Tehát: a patthelyzetet konzerválni nem lehet. És azt is meg kell fogalmazni, mit és hová lépjünk. Mintegy önálló életet és a médiatörvény, az alelnökök kinevezése vagy ki nem nevezése, csakhogy itt sorrendbeli kérdés lép elő, eldöntetlenül. Szerintem a kettőnek együtt kell élnie. - A szakmai megújítást hogyan nevezné meg közelebbről számomra? Léteznek, dolgoznak a házon belül dilettánsok is, de meddig? - Megpróbálok úgy válaszolni, hogy ne ismételjem önmagam, hiszen erről már többször beszéltem nyilvánosan is. A Magyar Televízió Európában különleges helyet foglal el. Valamikor filmgyári szakemberek hozták létre, azzal, hogy ez is amolyan filmgyár lesz majd. Dehát ez két különböző dolog. Ezt a filmgyári szervezetet, gondolkodásmódot szinte mai napig cipeli a Tv. Ez tarthatatlan. Más lényeges dolog: az előző politikai kurzusban nem voltak elérhetők a nyugati tv-források, pénzügyi és politikai okok miatt. Meg aztán ránk kényszerítettek egy szláv kulturális forrást, mely teljesen idegen volt tőlünk. A politikai változások nyomán a tv munkakörülményei is megváltoztak, hozzáférhetővé váltak a nyugati források. Az országban rengeteg videó-műhely alakult, onnan szintén vásárolhatunk. Megszűnt az eddigi önellátó tvállapota. Na, Murphy törvénye szerint az önellátó szervezet rendkívül földuzzasztotta a létszámot, a belső rostálás sem működött úgy, ahogy kellett volna. Igen, a dilettánsokra gondolok, jelen vannak. De ahhoz is idő kell, amíg ezt megoldjuk. Hozzunk be fiatalokat? Tinikkel nem tudjuk megoldani az életbevágó kérdéseket. - Mennyiben döntő a politikum az átrendezési folyamatban? A Tv politikai objektivitására, pártatlanságára gondolok. - Ila támadják, jogosan támadják a Tv-t. Viszont el kell mondanunk, hogy a 40 éves beidegződés reflexei tovább működnek még, nem állt át teljesen a szakma. Nekünk nem az a feladatunk, hogy „őfelsége” ellenzéke legyünk, inkább az, hogy „őfelsége” és az ő ellenzékének tükrévé váljunk Nem, nem vagyunk objektívek, hiszen az objektivitás nem elhatározás kérdése, nem annyit jelent, hogy holnap reggeltől igenis objektív vagyok. A kérdés az, hogy a jelenlegi szakembergárdában meg van-e a tisztességes szándék objektívnek lenni. Ehhez valóban erkölcsi alap szükséges. A szakmai hozzáértés belépő a szakmában. És a politikai, erkölcsi tartás, az objektivitás erkölcsi igénye - hát az szintén belépő értékű! Nagyon hangsúlyozom a morális tisztességet a politikában is. - Megnyugodtak-e én magam, megnyugodjék-e a néző, az olvasó, hogy Önt nem lepte meg a köztársasági elnök döntése? - Meg kell mondanom, hogy mi tudtuk, az elnök úr nem fogja aláírni a kinevezésünket, de itt nemcsak a mi személyünkről van szó, hanem a Magyar Televízió intézményéről. És sajnos egyéb politikai megfontolásokról. (A helyzet talán nem drámai, de egyelőre kilátástalan...) Czegő Hallgatni? Nézni? Vagy már egyiket sem? Kanyó Ferenc felvétele (C. Z.) ÍGY LÁTJA EGY EMIGRÁNS... ... aki kényszerből hagyta el Magyarországot, gondjai zöme megoldódott választott hazájában, Ausztráliában. De nem történt meg vele a legrosszabb, ami hazáját szerető emberrel megeshet: nem lett számára közömbös soha ez a kis haza. Most, hogy újra lát bennünket, értünk dolog aggodalmaskodásával, tettvágyával nekünk akar segíteni. Nyugtalanítja a közöny, a patópálság továbbélése, az érthetetlen, nemzetrontó beidegződések zavartalan folytatása, az önmagunknak ártó közöny. Nemzetével, nemzeti kormányával, annak demokratikus, hazafias törekvéseivel egyetértő, azért tenni kész honfitársunkról van szó, aki különben az „ötödik kontinensen ”, Ausztráliában írja és szerkeszti az ottani magyarság egyetlen hetilapját, a „MAGYAR ÉLET”-et. Az élet természetes rendjének kialakulását Magyarországon a háború utáni külső erők akadályozták. Hozhatott volna a sors olyan csillagállást a magyar népnek 1945-ben, ami akár felszabadulást is jelentett volna. Ha létezett volna egy előrelátó és részrehajlástól mentes nagyhatalmi rendező akarat, amely érdekeltként a tartós békében megnyugtatóan rendezett és véglegesített volna mindenféle határkérdést, bölcsességgel, vagy népszavazással. Egyúttal támogatást nyújtott volna az érintett országoknak demokratikus parlamenti, alkotmányos életük további építésére, egymás közti kapcsolataik, általában viszonyaik rendezésére. A felszabadítók jogos elégedettséggel azután őszinte búcsúztatással elköszönhettek volna. Amikor 1948-ban a magyar nép ellenségeinek a bűnszövetkezete az én életemet is veszélyeztette, politikai emigráns lettem. Nehéz lélekkel szántam el magam, mert érzéseimet (amit egy új magyar feltámadásba fektettünk mi, akkori fiatalok), még nem altatta el a politikai helyzet felmérésének realitása. A sajgó önvádat azzal altattam el, hogy majd külföldön szolgáljuk ügyünket, hogy felvilágosítjuk a művelt Nyugatot arról, hogy valójában mi is folyik Magyarországon. Hamarosan rájöttem azonban arra, hogy nem a Nyugatot kell felvilágosítani! Ellenkezőleg, a magyarokat, honfitársaimat kell ráébresztenem arra, hogy annak a rossznak, ami a népünket nyomorgatja, nem ellentéte, nem ellensége a Nyugat, és onnante számítsanak felszabadításra, még szimpátiára se! Ötvenhat novemberében lettem hitelképes politikai kommentátor. A tájékoztatásban találtam meg életem célját, és abban, hogy az a mikrotársadalom, ami választott hazámban, Ausztráliában kialakult, olyan újságot vegyen kézbe hetenként, ami saját érzelmeit és világlátását tükrözi. Itt azt kérdezhetik tőlem, mit látok, mit tapasztalok Magyarországon? Elsősorban is hiányolom a változás élményének általános megnyilatkozását. Nem látom, hogy felméri-e ez a társadalom, hogy most olyan lehetőségekre nyílik mód és alkalom, ami talán évszázadok óta nem volt. Hiányolom az 1946-47-ben tapasztalt gazdasági és politikai újrakezdés hangulatát, pedig akkor még túlzott derűlátás kellett a Vörös Hadsereg és a Szovjetunió szerepének megítéléséhez. Nem mondhatom azt, hogy a fentiek tekintetében nem jól tájékoztatják a magyar közvéleményt, de nem látom azt, hogy gondoskodás történne intézményesen az adott politikai és gazdasági lehetőségek kihasználására. Idevezető utam rokonlátogatás miatt megszakítottam Vancouverben. Talán véletlen hozta, olyanokkal találkoztam, akik komolyan foglalkoztak azzal, hogy ki kell építeni a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat az anyaország és a külföldi magyarok között. Egyikük állását is feladva Magyarországra jött több hónapos tartózkodásra, hogy a megalakult kereskedelmi kamarában ismertesse Magyarországról a terveket. Illetékes és legilletékesebb körök és személyek ígéreteivel tért haza, vélve, hogy eredményesen. Keserűen panaszolta később, hogy minden erőfeszítés hiábavaló, Magyarországon csak ígéreteket kaptak, de a levelekre sem válaszolnak. Megbízásokat én is hoztam magammal, nem kevesebbet, mint a nemzeti emigráció együttműködési készségének felajánlását a magyarság jó hírnevének külföldi terjesztésére. Valójában már korábban is léptünk ebben az irányban, ígéretet is kaptunk, de még keresik azt a személyt, akinek az időzsákjába még ez is belefér! Szabjuk át a közmondást: a legjobb bornak is kell reklám. Talán érthetőbb lenne, ha valaki tanulmány tárgyává tenné, hogy mit érne az országnak, ha külföldre küldhetné sokezernyi gyermekét, akik ott egyetemi tanárokká, sikeres üzletemberekké stb. válnának. Keleti szomszédunk ontotta az angol nyelvű propagandát, ott nyüzsögnek ma is titkos ügynökeik, kereskedelmi utazóik. Soha ennyi potenciális nagykövete nem kallódott el ennek az országnak, mint ezekben az években! Úgy illeti mondani, hogy hazajöttem. Az után bejelentkeztem, mint idegen állampolgár. Tartózkodási okmányomon (50 dollárért!)90 napos határidő áll, ezen túl nincs jogom tartózkodni ebben az országban. Utána hazamenek. Azután elgondolkozom: soha nem vágytam elhagyni szülőhazámat. Amikor a bitorló rendszer életveszélyes fenyegetése miatt életveszélyes módon emigrációba szöktem, idegennek nyilvánítottak. Nem is vártam mást azoktól. De igenis vártam, és várt a félmilliónyi honfitársam, hogy a magyar nép által megválasztott kormány ne azonosítsa magát a bolsevisták határozatával Ide vonatkozik ám ez a trianoni határok mögötti idegenné kirekesztett magyarokra is! Ne csak a keletnémetek esetében vegyük észre az alkalmat és az idő parancsát. Európa a „határok nélküli Európa” akar lenni, lépjünk egyet ennek is elébe. Ne tudjon aludni törvényhozó ebben a hazában addig, amíg nem rendezi ötmillió kirekesztett magyar kapcsolatát szülőnemzetéhez. Kirekesztettségünk csak jogi állapot, minden más vonatkozásban itthon érzem magam Magyarországon. Mindenütt szeretettel fogadnak, amit természetesnek veszek, hiszen nem a magyar nép, nem a magyar haza tagadott meg minket. A másik tapasztalatom az, hogy félévszázad idő és félvilág távolság ellenére, akikkel csak találkoztam, annyira egyetértünk, annyira hajszálra egyezik a felfogásunk a magyarság és a világ fő kérdéseiben, mintha egy iskolateremben töltöttük volna el ezt a keserves hosszú fél évszázadot. További tapasztalatom az, hogy nagy az érdeklődés a nemzeti emigráció sorsa, élete és munkássága iránt.lyan igény ez, amit egészen a mai napig nem elégítettek ki, írásainkat, szellemi termékeinket, évtizedeken keresztül vadászták a postán, a határbelépőkön, rólunk: „rosszat, vagy semmit” volt a jelszó. Veszélyesek voltunk, mert szerettük a hazánkat, fajtánkat, megtartottuk hitünket, hagyományainkat, ápoltuk történelmünket, hirdettük igazunkat. Nem szűntünk meg leleplezni a bolsevista gonoszságot, hirdettük ötvenhat történelem szerepét. Eddig hallgattak rólunk, most azt írják, hogy megszűnt az emigráció. Mi azt mondjuk, nem szűnt meg, mi több, tevékenységünk, feladatunk megsokasodott. Negyvenhárom év nagyon nagy idő volt, amikor a magyar nép sorsáról érkező rossz híreket kellett elviselni, de nagyon kevés idő volt arra, hogy elfelejtsük az Üllői úti fákat, a Maros-menti fenyveserdőt és mindazt, ami fontos nekünk. Csapó Endre : Az utolérhetetlen Bányai Az alelnökjelöltek nem nyilatkoznak. Nézik a nagypolitika csatáját, miközben ők, mint valódi szakemberek - reméljük átmenetilegvárakoznak. Chrudinák Alajos és Király Edit vár - reméljük nem fogy el a türelmük -s ha eldől a sorsuk ígérik, nyilatkoznak lapunknak. Sediánszky János külföldön tartózkodott, őt ezért nem szólaltathattuk meg. Bányai Gábort egy hétig tartó tucatnyi telefonhívás után sem lehetett utolérne. Titkárnője közölte: éppen tárgyal, éppen házon kívül van. Egy miniszterrel sokkal könyebb beszélni, mint Bányai úrral. Ebben az áldatlan helyzetben az olvasó a vesztes. Mert ő nem a csatára, hanem arra lenne kiváncsi: vajon az alerökje,H.,«?k ki tudnák-e a holtpontról mozdítani a felborult szekeret? Erre pedig ők tudnak válaszolni. Velük együtt várjuk a mielőbbi döntést, mert minden időhúzás, mesterséges halogatás a Magyar Rádió és Televízió talpraállítását gátolja. F. Á. 3 Nem vagyok csüggeteg Két napi keresés után sem voltam képes megismerni Rózsa T. Endrét „Kiadtam magam”, kiadtam a lapomat is, annak (s magamnak) abbéli szándékát, hogy megtudhassuk és közreadhassuk Rózsa T. Endre véleményét a Magyar Rádió alelnökévé történt jelölése ügyében. H Hogyan képzeli el a Magyar Rádió jövőjét? Milyennek látja jelenlét? Meggyőződésem, hogy vesztes vagyok, híjával egy ismeretségnek, az olvasó pedig mai napig sem tudja meg tőlünk, hogyan is látja a szerkesztő, az alelnökjelölt a rádió sorsát. Ma, péntek délben harmadik napja, hogy ott hever a Magyar Fórum telefonszáma az asztalán... Én nem vagyok csüggeteg. Tudom, a miniszterelnök nem akárkit javasolt a rádió alelnökének. Bízom, nem dobja el a Magyar Fórum telefonszámát Rózsa T. Endre.