Magyar Fórum, 1991. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)

1991-07-25 / 30. szám

1991. július 25. Magyar Föröm Várakozásra kényszerítve Napról napra nő az anarchia a rádióban és a televízióban. A helyzet tarthatatlan. Antall József miniszterelnök ezért ja­vaslatot tett a médiák alelnökeinek kinevezésére. Mint is­meretes az Országgyűlés kulturális bizottsága támogatta a jelölteket. Ezzel szemben Göncz Árpád köztársasági elnök nem hagyta jóvá az alelnökjelöltek kinevezését. Patthelyzetben Peták István egyik alelnökje­­löltje a Televíziónak. - Hogyan viseli a helyzetét? - Én egészen jól viselem el. Volt, aki azt mondta, hogy ránk nézve megalázó, kellemetlen, kí­nos ez a helyzet, ne haragud­junk, stb. Miután nem most kezdtük ezt a szakmát és hason­ló „meccsekbe” nem először mentünk bele, hát edzettek va­gyunk. Mi tudtuk, hogy ez az egész alelnökjelöltség nem lesz egy diadalmenet. Ezért voltam én magam is felkészülve a konf­liktushelyzetre. Mondhatnám, nem ért váratlanul semmi. Az lett volna a váratlan, ha teljesen simán végigmegy a jelölés és a jóváhagyás. Más kérdés, ezen tű­nődni lehet: vajon alelnökökkel lehet-e ezt az egész tv-ügyet most megoldani? Gondolok ar­ra a patthelyzetre, ami létezik a Tv portáján belül, meg azon kí­vül, mármint a ház és a különbö­ző hatalmi tényezők viszonyá­ban. Jó lett volna, ha végbemegy ez az egész alelnök-jelölés, kine­vezés. Na nem azért, mert ma­gam is érintett vagyok benne, hanem mert - gondolom - ez se­gített volna a patthelyzet felol­dásában. A továbblépésben. - Bármennyire is óvatosan, de rá kell mondanom, hogy én lehe­tetlen helyzetnek tartom azt, amelyben leledzik pillanatnyilag a Magyar Televízió. Vagy nevezzem ezt belső dinamikának? - Én ezt nem tartom lehetet­len helyzetnek, hanem éppen­séggel szükségszerű állapotnak. - Értelmezni, magyarázni le­het az állapotot, de elfogadni is? - Én el is fogadom ezt a jelen­legi állapotot! Nem, nem ez a jó szó, hogy elfogadom, hiszen ha elfogadom, akkor elégedett is va­gyok vele Én a folyamattal va­gyok elégedett, ugyanis megin­dult egy átrendeződési folyamat, ami szerintem elodázhatatlan, kispórolhatatlan. A Tv-t nem le­hetett nem átszervezni! Régi szervezeti formájában nem fe­lelt meg a jelenlegi helyzetnek. Mindenképpen kívánt a Magyar Televízió egy megújítást, nem­csak tartalmi, nemcsak politikai szemléleti megújítást, hanem működésbelit is. Ez a folyamat a megoldatlanságok folyamatát is jelenti, és ennél a gondolatnál nevezhetem valóban elviselhe­tetlennek ezt az állapotot, mely­ből tovább kell lépni. Tehát: a patthelyzetet konzerválni nem lehet. És azt is meg kell fogal­mazni, mit és hová lépjünk. Mintegy önálló életet és a mé­dia­­törvény, az alelnökök kine­vezése vagy ki nem nevezése, csakhogy itt sorrendbeli kérdés lép elő, eldöntetlenül. Szerintem a kettőnek együtt kell élnie. - A szakmai megújítást ho­gyan nevezné meg közelebbről számomra? Léteznek, dolgoznak a házon belül dilettánsok is, de meddig? - Megpróbálok úgy válaszol­ni, hogy ne ismételjem önma­gam, hiszen erről már többször beszéltem nyilvánosan is. A Ma­gyar Televízió Európában kü­lönleges helyet foglal el. Vala­mikor filmgyári szakemberek hozták létre, azzal, hogy ez is amolyan filmgyár lesz majd. De­h­át ez két különböző dolog. Ezt a filmgyári szervezetet, gondol­kodásmódot szinte mai napig ci­peli a Tv. Ez tarthatatlan. Más lényeges dolog: az előző politi­kai kurzusban nem voltak elér­hetők a nyugati tv-források, pénzügyi és politikai okok miatt. Meg aztán ránk kényszerítettek egy szláv kulturális forrást, mely teljesen idegen volt tőlünk. A politikai változások nyomán a tv munkakörülményei is megvál­toztak, hozzáférhetővé váltak a nyugati források. Az országban rengeteg videó-­műhely alakult, onnan szintén vásárolhatunk. Megszűnt az eddigi önellátó tv­­állapota. Na, Murphy törvénye szerint az önellátó szervezet rendkívül földuzzasztotta a lét­számot, a belső rostálás sem mű­ködött úgy, ahogy kellett volna. Igen, a dilettánsokra gondolok, jelen vannak. De ahhoz is idő kell, amíg ezt megoldjuk. Hoz­zunk be fiatalokat? Tinikkel nem tudjuk megoldani az élet­bevágó kérdéseket. - Mennyiben döntő a politi­kum az átrendezési folyamatban? A Tv politikai objektivitására, pártatlanságára gondolok. - Ila támadják, jogosan tá­madják a Tv-t. Viszont el kell mondanunk, hogy a 40 éves be­idegződés reflexei tovább mű­ködnek még, nem állt át teljesen a szakma. Nekünk nem az a fel­adatunk, hogy „őfelsége” ellen­zéke legyünk, inkább az, hogy „őfelsége” és az ő ellenzékének tükrévé váljunk Nem, nem va­gyunk objektívek, hiszen az ob­jektivitás nem elhatározás kér­dése, nem annyit jelent, hogy holnap reggeltől igenis objektív vagyok. A kérdés az, hogy a je­lenlegi szakembergárdában meg van-e a tisztességes szándék ob­­jektívnek lenni.­­ Ehhez valóban erkölcsi alap szükséges.­­ A szakmai hozzáértés belé­pő a szakmában. És a politikai, erkölcsi tartás, az objektivitás erkölcsi igénye - hát az szintén belépő értékű! Nagyon hangsú­lyozom a morális tisztességet a politikában is. - Megnyugodtak-e én magam, megnyugodjék-e a néző, az olva­só, hogy Önt nem lepte meg a köz­­társasági elnök döntése? - Meg kell mondanom, hogy mi tudtuk, az elnök úr nem fogja aláírni a kinevezésünket, de itt nemcsak a mi személyünkről van szó, ha­nem a Magyar Televízió intéz­ményéről. És sajnos egyéb poli­tikai megfontolásokról. (A helyzet talán nem drámai, de egyelőre kilátástalan...) Czegő Hallgatni? Nézni? Vagy már egyiket sem? Kanyó Ferenc felvétele (C. Z.) ÍGY LÁTJA EGY EMIGRÁNS... ... aki kényszerből hagyta el Magyarországot, gondjai zöme megoldó­dott választott hazájában, Ausztráliában. De nem történt meg vele a legrosszabb, ami hazáját szerető emberrel megeshet: nem lett számára közömbös soha ez a kis haza. Most, hogy újra lát bennünket, értünk do­log aggodalmas­kodásával, tettvágyával nekünk akar segíteni. Nyugta­lanítja a közöny, a patópálság továbbélése, az érthetetlen, nemzetrontó beidegződések zavartalan folytatása,­­ az önmagunknak ártó közöny. Nemzetével, nemzeti kormányával, annak demokratikus, hazafias tö­rekvéseivel egyetértő, azért tenni kész honfitársunkról van szó, aki kü­lönben az „ötödik kontinensen ”, Ausztráliában írja és szerkeszti az ot­tani magyarság egyetlen hetilapját, a „MAGYAR ÉLET”-et. A­z élet természetes rendjének kialakulását Magyarországon a há­ború utáni külső erők akadályozták. Hozhatott volna a sors olyan csillagállást a magyar népnek 1945-ben, ami akár felszabadu­lást is jelentett volna. Ha létezett volna egy előrelátó és részrehaj­lástól mentes nagyhatalmi rendező akarat, amely érdekeltként a tar­tós békében megnyugtatóan rendezett és véglegesített volna min­denféle határkérdést,­­ bölcsességgel, vagy népszavazással. Egyúttal támogatást nyújtott volna az érintett országoknak demokratikus par­lamenti, alkotmányos életük további építésére, egymás közti kapcso­lataik, általában viszonyaik rendezésére. A felszabadítók jogos elé­gedettséggel azután őszinte búcsúztatással elköszönhettek volna. Amikor 1948-ban a magyar nép ellenségeinek a bűnszövetkezete az én életemet is veszélyeztette, politikai emigráns lettem. Nehéz lélekkel szántam el magam, mert érzéseimet (amit egy új magyar feltámadás­ba fektettünk mi, akkori fiatalok), még nem altatta el a politikai hely­zet felmérésének realitása. A sajgó önvádat azzal altattam el, hogy majd külföldön szolgáljuk ügyünket, hogy felvilágosítjuk a művelt Nyugatot arról, hogy valójában mi is folyik Magyarországon. Hamarosan rájöttem azonban arra, hogy nem a Nyugatot kell fel­világosítani! Ellenkezőleg, a magyarokat, honfitársaimat kell ráéb­resztenem arra, hogy annak a rossznak, ami a népünket nyomorgatja, nem ellentéte, nem ellensége a Nyugat, és onnan­­te számítsanak fel­szabadításra, még szimpátiára se! Ötvenhat novemberében lettem hitelképes politikai kommentátor. A tájékoztatásban találtam meg életem célját, és abban, hogy az a mikrotársadalom, ami választott hazámban, Ausztráliában kialakult, olyan újságot vegyen kézbe hetenként, ami saját érzelmeit és világlá­tását tükrözi. Itt azt kérdezhetik tőlem, mit látok, mit tapasztalok Magyarorszá­gon? Elsősorban is hiányolom a változás élményének általános megnyi­latkozását. Nem látom, hogy felméri-e ez a társadalom, hogy most olyan lehetőségekre nyílik mód és alkalom, ami talán évszázadok óta nem volt. Hiányolom az 1946-47-ben tapasztalt gazdasági és politi­kai újrakezdés hangulatát, pedig akkor még túlzott derűlátás kellett a Vörös Hadse­reg és a Szovjetunió szerepének megítéléséhez. N­em mondhatom azt, hogy a fentiek tekintetében nem jól tájé­koztatják a magyar közvéleményt, de nem látom azt, hogy gon­doskodás történne intézményesen az adott politikai és gazdasági le­hetőségek kihasználására. Idevezető utam rokonlátogatás miatt megszakítottam Vancou­verben. Talán véletlen hozta, olyanokkal találkoztam, akik komolyan foglalkoztak azzal, hogy ki kell építeni a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat az anyaország és a külföldi magyarok között. Egyikük állását is feladva Magyarországra jött több hónapos tar­tózkodásra, hogy a megalakult kereskedelmi kamarában ismertesse Magyarországról a terveket. Illetékes és legilletékesebb körök és sze­mélyek ígéreteivel tért haza, vélve, hogy eredményesen. Keserűen panaszolta később, hogy minden erőfeszítés hiábavaló, Magyarországon csak ígéreteket kaptak, de a levelekre sem válaszol­nak. M­egbízásokat én is hoztam magammal, nem kevesebbet, mint a nemzeti emigráció együttműködési készségének felajánlását a magyarság jó hírnevének külföldi terjesztésére. Valójában már ko­rábban is léptünk ebben az irányban, ígéretet is kaptunk, de még keresik azt a személyt, akinek az időzsákjába még ez is belefér! Szab­juk át a közmondást: a legjobb bornak is kell reklám. Talán érthetőbb lenne, ha valaki tanulmány tárgyává tenné, hogy mit érne az országnak, ha külföldre küldhetné sokezernyi gyermekét, akik ott egyetemi tanárokká, sikeres üzletemberekké stb. válnának. Keleti szomszédunk ontotta az angol nyelvű propagandát, ott nyü­zsögnek ma is titkos ügynökeik, kereskedelmi utazóik. Soha ennyi potenciális nagykövete nem kallódott el ennek az ország­nak, mint ezekben az években! Úgy illeti mondani, hogy hazajöttem. Az­ után bejelentkeztem, mint idegen állampolgár. Tartózkodási okmányo­mon (50 dollárért!)90 napos határidő áll, ezen túl nincs jogom tartózkod­ni ebben az országban. Utána hazamenek. Azután elgondolkozom: soha nem vágytam elhagyni szülőhazá­mat. Amikor a bitorló rendszer életveszélyes fenyegetése miatt élet­­veszélyes módon emigrációba szöktem, idegennek nyilvánítottak. Nem is vártam mást azoktól. De igenis vártam, és várt a félmilliónyi honfitársam, hogy a magyar nép által megválasztott kormány ne azo­nosítsa magát a bolsevisták határozatával Ide vonatkozik ám ez a trianoni határok mögötti idegenné kire­kesztett magyarokra is! Ne csak a keletnémetek esetében vegyük ész­re az alkalmat és az idő parancsát. Európa a „határok nélküli Euró­pa” akar lenni, lépjünk egyet ennek is elébe. Ne tudjon aludni törvény­hozó ebben a hazában addig, amíg nem rendezi ötmillió kirekesztett magyar kapcsolatát szülőnemzetéhez. K­irekesztettségünk csak jogi állapot, minden más vonatkozásban itthon érzem magam Magyarországon. Mindenütt szeretettel fo­gadnak, amit természetesnek veszek, hiszen nem a magyar nép, nem a magyar haza tagadott meg minket. A másik tapasztalatom az, hogy félévszázad idő és félvilág távol­ság ellenére, akikkel csak találkoztam, annyira egyetértünk, annyira hajszálra egyezik a felfogásunk a magyarság és a világ fő kérdéseiben, mintha egy iskolateremben töltöttük volna el ezt a keserves hosszú fél évszázadot. További tapasztalatom az, hogy nagy az érdeklődés a nemzeti emigráció sorsa, élete és munkássága iránt.­lyan igény ez, amit egészen a mai napig nem elégítettek ki, írá­sainkat, szellemi termékeinket, évtizedeken keresztül vadászták a postán, a határbelépőkön, rólunk: „rosszat, vagy semmit” volt a jelszó. Veszélyesek voltunk, mert szerettük a hazánkat, fajtánkat, megtartottuk hitünket, hagyományainkat, ápoltuk történelmünket, hirdettük igazunkat. Nem szűntünk meg leleplezni a bolsevista go­noszságot, hirdettük ötvenhat történelem­ szerepét. Eddig hallgattak rólunk, most azt írják, hogy megszűnt az emigráció. Mi azt mondjuk, nem szűnt meg, mi több, tevékenységünk, feladatunk megsokasodott. N­egyvenhárom év nagyon nagy idő volt, amikor a magyar nép sor­sáról érkező rossz híreket kellett elviselni, de nagyon kevés idő volt arra, hogy elfelejtsük az Üllői úti fákat, a Maros-menti feny­veserdőt és mindazt, ami fontos nekünk. Csapó Endre : Az utolérhetetlen Bányai Az alelnökjelöltek nem nyilatkoznak. Nézik a nagypolitika csatá­ját, miközben ők, mint valódi szakemberek - reméljük átmenetileg­­várakoznak. Chrudinák Alajos és Király Edit vár - reméljük nem fogy el a türelmük -s ha eldől a sorsuk ígérik, nyilatkoznak lapunknak. Sediánszky János külföldön tartózkodott, őt ezért nem szólaltat­hattuk meg. Bányai Gábort egy hétig tartó tucatnyi telefonhívás után sem lehe­tett utolérne. Titkárnője közölte: éppen tárgyal, éppen házon kívül van. Egy miniszterrel sokkal könyebb beszélni, mint Bányai úrral. Ebben az áldatlan helyzetben­­ az olvasó a vesztes. Mert ő nem a csa­tára, hanem arra lenne kiváncsi: vajon az ale­r­ökje,H.,«?k ki tudnák-e a holtpontról mozdítani a felborult szekeret? Erre pedig ők tudnak válaszolni. Velük együtt várjuk a mielőbbi döntést, mert minden időhúzás, mesterséges halogatás a Magyar Rádió és Televízió talpraállítását gátolja. F. Á. 3 Nem vagyok csüggeteg Két napi keresés után sem voltam képes megismerni Rózsa T. Endrét „Kiadtam magam”, kiadtam a lapo­mat is, annak (s magamnak) abbéli szándékát, hogy megtudhassuk és közreadhassuk Rózsa T. Endre véle­ményét a Magyar Rádió alelnökévé történt jelölése ügyében. H Hogyan képzeli el a Magyar Rá­dió jövőjét? Milyennek látja jelen­­lét? Meggyőződésem, hogy vesztes vagyok, híjával egy ismeretségnek, az olvasó pedig mai napig sem tudja meg tőlünk, hogyan is látja a szer­kesztő, az alelnökjelölt a rádió sor­sát. Ma, péntek délben harmadik napja, hogy ott hever a Magyar Fó­rum telefonszáma az asztalán... Én nem vagyok csüggeteg. Tu­dom, a miniszterelnök nem akárkit javasolt a rádió alelnökének. Bízom, nem dobja el a Magyar Fórum tele­fonszámát Rózsa T. Endre.

Next