Magyar Fórum, 2000. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

2000-01-06 / 1. szám

2000. január 6. Magyar FortiM Sok szekta valójában üzleti társaság Zárug Péter Farkas politológus, egyetemi tanársegéd vezetésével a múlt tavasz óta egyetemi hallga­tókból álló, értékrendben jobbol­dali, de pártoktól független parla­menti gyakornoki és szakértői cso­port működik a Magyar Igazság és Élet Pártjának országgyűlési frak­ciója mellett. Zárug Péter Farkas­sal, aki a parlament emberjogi, ki­sebbségi és vallásügyi bizottsága, valamint a külügyi bizottság mel­lett dolgozik MIÉP-es szakértő­ként, a legaktuálisabb problémák­ról beszélgettünk. - Mi foglalkoztat egy MIÉP-es par­lamenti szakértőt mostanában? - Az ősz folyamán az emberjogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság egyik ülése arra ösztönzött, hogy a bizottság MIÉP-es tagjával, ifj. He­gedűs Lóránt képviselővel együtt komolyabban kezdjünk foglalkoz­ni a hazai szektajelenségekkel. Azon az őszi ülésen ugyanis kide­rült, hogy a bizottság úgy kezeli a meglévő szektákat, mintha azok­kal nem lenne semmi gond. - Ön szerint mi a probléma a szek­tákkal? - Az Európa Tanács egyik aján­lása szerint Magyarország a szek­ták terjedése szempontjából kife­jezetten veszélyes területnek szá­mít. Ezt a Központi Statisztikai Hivatal adatai is alátámasztják. -Ez azt jelenti, hogy túl liberálisan kezelik hazánkban a szektákat? - Már a szekta elnevezés pontos definíciója is problémás. Amikor a rendszerváltozás idején a különfé­le szabadságjogokat törvénybe ik­tatták, akkor az eufórikus hangu­lat hatására a szükségesnél liberá­lisabb rendelkezések születtek. A kommunista elnyomás után a sza­bad állam teljes mértékben kinyi­totta kapuit a vallásszabadság előtt. Emiatt ma már közel három­száz egyház működik Magyaror­szágon, s ezek jelentős része való­jában szekta. A történelmi egyhá­zakon kívül is vannak olyan kisegyházak, amelyek a vallási tole­rancia alapján kiérdemlik az egyhá­zi megnevezést, de elképzelhetet­lennek tartom, hogy háromszáz, ér­demben legális tevékenységet foly­tató és a vallási türelemnek megfe­lelően tolerálandó egyház működ­ne ma Magyarországon. - Mit lehet tenni az egyházi álarc mögé bújt szekták ellen? - Nekünk, MIÉP-eseknek van erre koncepciónk, de a baj az, hogy a kormányzatnak egyelőre nincs. Úgy tűnik, mintha a kormány elodázná ezt a kérdést. Számunkra elsősorban a parlamenti fórum az a hely, ahol ösztönözni tudjuk a ha­talmat. - Melyek azok a konkrét elvárások, amelyekre a kormányt ösztönzik? - Ezek az elvárások két nagy terü­letre koncentrálódnak. Az egyik ilyen terület az egyházak taglétszá­mának megállapítása. A jelenlegi százfős alsó határ indokolatlanul ala­csony szám. A probléma ugyanis az, hogy lényegében üzleti tevékeny­séget folytató társaságok összeállnak, és egyházi szervezetként bejegyezte­tik magukat, a „cégvezető” előlép fő­pappá, s így a bevételek egyházi ado­mányokká válnak, miközben mil­­liárdokkal károsítják meg az állam­kasszát. Másfelől pedig ezek a szek­ták értelmetlenül bontják a társada­lom kötőszálait, s agymosást végez­nek. Ez a fajta manipuláció a bejegy­zett hazai kisegyházak többségénél valamilyen mértékben jelen van. Ezeknek a tevékenységeknek a meg­tiltását a majdani törvénynek min­denféleképpen magába kell foglal­nia. Fontos kérdés az is, hogy milyen hatállyal lépne életbe ez a rendelke­zés. A mi véleményünk szerint, amennyiben megszületik, visszame­nőlegesen meg kell vizsgálni, mely csoportok érdemlik ki a kisegyházi megnevezést, és melyek mutatnak szekta jelenségeket. Ez utóbbiakat ugyanis, éppen a vallási tolerancia je­gyében, meg kellene szüntetni. Toroczkay Zárug Péter Farkas és ifj. Hegedűs Lóránt az emberjogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság ülésén Válasz a Jereváni Rádiónak A Népszabadság december 29-ei számának 4. oldalán „A koalíció kérdez és válaszol” címmel egy év végi, adatokat és abból levont kö­vetkeztetéseket tartalmazó írás je­lent meg az Országgyűlés 1999. évi munkájáról. Az írás kiemelten fog­lalkozik a frakciók állandó bizott­ságokban végzett munkájával, ez­zel kapcsolatos grafikát is közzé­tesz, s megállapítja: „Az évzáró statisztikából kiderül az is, hogy az Országgyűlés 22 ál­landó bizottságának ülésein azok tagjai átlagosan 87 százalékban je­lentek meg. A bizottsági ülésekről legtöbbször a MIÉP-es képviselők hiányoztak, és a Fidesz honatyái je­lentek meg a legnagyobb arány­ban.” Ha a fenti megállapítás kapcsán a Magyar Fórum olvasói feltennék a kérdést, hogy igaz-e a hír, akkor a válasz kapcsán az egykor jól ismert vicc jut eszembe a Jereváni Rádió­ról. A hallgatói kérdésre, hogy igaz­­e a hír, mely szerint Moszkvában Volga személygépkocsikat oszto­gatnak, a válasz: „A hír igaz, azon­ban nem Moszkvában, hanem Le­­ningrádban, nem Volga, hanem Zsiguli gépkocsikat, és nem oszto­gattak, hanem fosztogattak.” A mi esetünkben igaz, hogy az Országgyűlés főtitkársága által összeállított statisztikában szerepel a Népszabadságban közreadott grafikon, csak az nem a bizottsági üléseken való megjelenésre vonat­kozik, mivel a helyettesítéssel tör­ténő szavazatátadást - ami termé­szetesen egyben a képviselő távol­létét jelenti - is tartalmazza. A kép­viselők személyes megjelenésére vonatkozó adatokból kiderül, hogy a képviselők az állandó bizottságok ülésein nem 87, hanem csak 67 szá­zalékban jelentek meg, az ülésekről legtöbbször nem a MIÉP-es, ha­nem az MDF-es képviselők hiá­nyoztak, s a legnagyobb arányban nem a Fidesz, hanem éppen a MIÉP honatyái jelentek meg. Te­gyük hozzá: annak ellenére, hogy képviselőik a kis létszám miatt két­­két bizottság munkájában vesznek részt, s ezek alkalmanként azonos időszakban üléseznek. Természetesen mindez nem di­csőség, hanem kötelesség, éppen ezért sérelmezzük a hamis állításo­kat. A Népszabadságtól kért hely­reigazítást azonban, úgy tűnik, hiá­ba várjuk. Balczó Zoltán (MIÉP) frakcióvezető-helyettes Tízezrek a Parlamentben Főhajtás a Szent Korona előtt A legfrissebb felmérések sze­rint több tízezren tekintették meg a Nemzeti Múzeumból ünnepélyes keretek között a Parlamentbe szállított nemzeti ereklyéinket. A speciális vit­rinben kiállított Szent Koronát és a koronázási ékszereket fő­hajtással köszöntötték a vidé­kiek és a határon kívüli magya­rok is. Bizonyára az ingyenes utazási lehetőség is hozzájárult ahhoz, hogy a korona átszállítására és az új helyén történő kiállítására so­kan érkeztek vidékről és a fővá­rosból. A nyugat-dunántúli vé­gekről a Déli pályaudvarra érke­ző gyorsvonatról nemzetiszínű zászlót szorongató középkorú úriember szállt le január elsején a kora délutáni órákban. Poggyász, nagyobb úti csomag nem volt nála, csak a zászlót tar­totta kezében. Annyira termé­szetesnek tűnt a viselkedése itt, most, az új év első napján, hogy fel sem kellett tenni a kérdést: mi szél hozta ide.­­ Mikor megtudtam, hogy új, méltó, az egész nemzet számára megfelelő és elfogadható helyre köl­töztetik ezeréves államiságunk leg­fontosabb jelképeit, húsz éve el­hunyt nagyapám képe villant fel előttem. Ez a kis köpcös, sváb ember még a nevét is úgy magyarosította, hogy a sokak által használt Gott­lieb névből az írásmód se emlékez­tessen a német gyökerekre. Gottleb Istvánnak hívták a XIX. század utolsó évében született nagyszülő­met, aki volt igazgató-tanítóként az elnyomás negyven évében is haza­szeretetre, a totális diktatúrával va­ló szembenállásra tanított engem. Gyerekkoromban sokat mesélt ne­kem koronás királyokról, és szájtát­­va hallgattam azokat a történeteit, amelyek az utolsó királyunk védel­méről, a húszas évek forrongó ese­ményeiről szóltak. Megnézem és kö­szöntöm a Szent Koronát, visszate­kintek a tovatűnt évszázadokra, és összekapcsolom a szeretteimre való visszaemlékezéssel. A 2-es villamos csak a Kossuth térig járt a nevezetes napon. A szervezők szándékának megfe­lelően a tömeg inkább a Parla­ment előtt várta a korona érke­zését, s nem a gyors gyaloglást választotta a Nemzeti Múzeum­tól. Az emberek fázósan húzták össze magukon a kabátjukat, szemlátomást dideregtek a jég­gé borított területen. Egy har­minc év körüli férfi viszont ki­zárta felöltőjét, s talán öltözeté­vel is jelezte a múlt és jelen vál­lalható összekapcsolását. Fekete bőrnadrágját ezüst veretes hon­foglalás kori motívumokkal dí­szített öv tartotta, cigarettáját szintén ezüstözött tarsoly rejtet­te. Hosszú haját kétoldali copf­ba rendezte, fejét prémes süveg védte a hideg ellen. -Miért kéne mindenben követni a nyugati divatot? Jó, vannak olyan ruhadarabok, amelyeket az ember szívesen felvesz, de miért ne viselhet­nénk olyan kiegészítőket, amelyek a mindennapunkban is jelezhetik ezeréves hovatartozásunkat? János tíz éve él Magyarorszá­gon, ahogy megfogalmazta: a szegénység hajtotta el Székely­földről. A szakmáját tekintve műbútorasztalos férfi az ottani fafaragók ősi mesterségét foly­tatja az anyaországban, s az itt keresett pénzével segíti a Hargi­ta megyében maradt idős szüleit. Beszédében már vegyült a buda­pesti szleng az ízes székely sza­vakkal. A férfi most a Madarasi Hargita követeként köszöntötte a Szent Koronát. - Mit jelent nekem ez a nap? A visszavágyódást a szülőföldre, hi­szen úgy tudom, hogy a Szent Koro­na Erdély földjét is megjárta egyko­ron. Ez a nemzeti kincs, úgy tűnik, soha többé nem láthatja Erdély szent hegyeit. Ha hazamegyek, gon­dolatban vihetem magammal, s me­sélhetek erről a csodás ünnepségről az otthonmaradottaknak. Ez az ünnep talán jelent valami reményt, ha nem is térhetünk vissza a Szent Korona oltalmába, de talán egyszer hegyeink és völgyeink között kiter­jeszthetjük önállóságunkat. (gki) Ünneplő sokaság várja a Szent Koronát a Kossuth téren

Next