Magyar Fórum, 2005. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
2005-03-24 / 12. szám
2005. március 24. Magyar FőriíM A Magyar Út szél kíván lenni felemelkedésünk vitorlájában És száját nem nyitotta szóra Itt járt nálunk Ukrajna miniszterelnöke. Én már előre dideregtem, vajon milyen szellemességgel lepi meg a vendéget és bennünket, meg a világot ez a mi hercig főminiszterünk? Vajon kell-e majd bocsánatot kérnie ismét valami ízléstelensége miatt a nevünkben? Mert ő kegyelme a mi főnk, ő a mi didergésünk és főfájásunk, ő fáj helyettünk Brüsszelben és a show-műsorokban, szelleme a mai Magyarország szellemi szegénysége lenne, ha valaki komolyan venné ezt a sehol soha meg nem választott, csak úgy kiötölt minisztertől. Ezúttal megúsztuk talán - ki tudja, miket tárgyaltak négyszemközt, valamint azt sem tudjuk, egyáltalán milyen nyelven értekezik Gyurcsányunk ilyenkor. Viszont vártuk, de nagyon, hogy szólal-e az Ukrajnához tapasztott kárpátaljai magyar százezrekről? Megemlítse az oktatás, a magyar kulturális hagyományrendszer szinte teljes kiirtását, a nyelvhasználat sorompóit? Azt elharsogták a találkozó után, elharsogták kelettől nyugatig, hogy - mondta ezt a mi miniszterelnökünk -: „Ukrajnának már van egy szavazata az Európai Unióban”. Hogy a szemünkön csordult végig a szégyen, gondolván arra, milyen lyukas gatyával oldalogtunk be és milyen mezőgazdasággal, iparral mi magunk is oda. És arra is gondoltunk, hallván a Kegyelmes Úr nagylelkűségét, milyen sorsot szánt és szán mai nap is ez a kormány (fő) a magyar gazdaságnak, a magyar értelmiségnek az unió lyukas esernyője alatt, ahol számunkra csak a lyuk jutott. Gangos-gőgös kismiska volt ismét, egy koldus ország fejeként. És meg nem szólalt a kárpátaljai százezrek ügyében-érdekében! Száját nem nyitotta szóra, mert neki az a magyar történelmi föld semmit - semmi eladhatót - nem jelent. Mennyire szeretném, ha egy ottani magyar fiatal levizsgáztathatná őkérmét magyar történelemből, honfoglalásból! És látnánk, ahogy nyögdécsel ostobán, válaszokat keresve a semmiből, és szabadkozna, hogy ő a rendszerváltással, a Kádár-rendszer megdöntésével volt elfoglalva annak idején, KISZ-titkárként, amikor tanulni illett volna, olvasni... Nem szólalt. Fullajtársát, szálláscsinálóját, a harcedzett Eörsi Mátyás képviselőt (mert ő is bennünket képvisel itthon is, a Dél-szigeteken is) Kolozsváron a magyarok nem engedték szóhoz jutni, mert ő volt egyik élharcosa a kettős állampolgárság megtagadásának, a kirekesztett magyar milliók kirekesztésének és megtagadásának... Istenem, Thököly Imre, Zrínyi Ilona, ha lezuhogna most Kárpátaljáról, s fülön csípné ezt a gárdát...! Hogy jajongnának, hogy futnának, ha tudnának Brüsszelbe, Hágába, árulók poklába segedelemért, de hogy! Czegő Zoltán 15 Magyar Út Körök - Magyar Út Körök - Magyar Út Körök „Négy-öt magyar összehajol” Kiáltsatok nemet rájuk! Nekem, a magyarnak, akinek 1956 októberében a Szabad Kossuth Rádió főbemondója bevallotta az éteren át, hogy „Hazudtunk nappal, hazudtunk éjjel, hazudtunk minden hullámhosszon” - egy mondatos tömörségben fogalmazva meg a kommunista tömegtájékoztatás ars poeticáját -, nagyon ismerősen hangzott a holland Pieter Bőévé summás összefoglalása politikai múltjáról: „Minden hazugság volt”. Tudni kell, hogy Bőévé úr a világ talán legszabadabb, de feltétlenül legliberálisabb államában, Hollandiában első számú vezetője volt a Marxista-Leninista Pártnak, amely tizenhárom éven át, 1969 és 1982 között fejtett ki leplezetlen maoista propagandát a csendes és jómódú királyságban. Ez persze még önmagában nem feltétlenül lett volna hazugság, ez csupán butaság, az viszont megdöbbentő, amit az expártelnök elárult pártjáról: a kislétszámú maoista pártot a holland Biztonsági Szolgálat nem egyszerűen csak megfigyelte ottani III/III-asok, beépített téglák által, hanem maga a hivatal hozta létre, ők alapították és működtették. Nyilván azért, hogy a hidegháborús hangulatban a maoista veszély hollandiai realitására bizonyítékkal szolgáljanak. Ez 13 éven át sikerült is nekik. A birka hollandok elhitték, hogy Amersfort ősi parkjaiban, Appeldorn hivalkodó villáiban, az utrechti csatornák sétányain vagy Hága néptelen, ódon utcáin potenciális maoisták járnak, és keresik az alkalmat a hatalom megragadására. Elismerem, ez már bohózat így utólag, de 1969 és 1982 között mindenkit átvertek a politika illúziócsinálói, és senki sem nevetett, de nyilván sokan féltették a jövőta maoistáktól. Pedig a gátlástalan hazudozóktól kellett volna félniük. Aztán van itt egy másik sajtóhír is, amely ugyancsak a déjá vu érzést váltja ki a jámbor olvasóból. „Nem akkor, nem ott és nem úgy fogták el Szaddám Huszeint, ahogyan azt az utólag fabrikált hivatalos beszámoló állítja” - nyilatkozta Nádim Abu Rabeh amerikai őrmester, akitől azt is megtudhatta a világ, hogy szó sem volt földbe ásott sárveremből előhúzott Szaddámról, egy házban találtak rá, és csak heves lövöldözés után tette le pisztolyát, miután testőrei mind életüket vesztették védelmében. A volt elnököt gyávának beállító történetet „egy katonai filmes csoport forgatta le, egy nappal az események után”. Hogy mire emlékeztet ez engem olyan nagyon? Természetesen arra, hogy a második világháború után, a ’40-es évek második felében hogyan találták és építették ki Auschwitz gázkamráinak mítoszát - szintén az amerikaiak. Számtalanszor és nagyon meggyőzően bizonyították már e téma kiválóságai (Robert Faurisson, Roger Garaudy, Ernst Zündel, Fred Leuchter, Jean Gabriel Cohn-Bendit, Michel de Bollard, Martin Broszat stb.), hogy soha, egyetlen foglyot nem gázosítottak el a németek, és az ezzel kapcsolatos jegyzőkönyvek „vallomásai” kínvallatások útján aláíratott kitalációk. (Olyan esetekről is tudunk, amikor az aláírást követően az aláíró rejtélyes baleset áldozata lett.) Egy biztos: a győztes USA stílusa mit sem változott a legyőzöttel szemben, sőt. Ezek mintha nem kikupálódnának az idő haladtával, de egyre inkább bunkósodnak, züllenek, és úgy gondolják, hogy a győztesnek alapjoga a legyőzött diszkreditálása, erkölcsi és emberi lejáratása, bármi áron, ha kell gátlástalan hazudozással, manipulációval, olcsó szcenáriók által való történelemhamisítással. Egy szóval kifejezve: hazudozással. A Havi Magyar Fórum utolsó számában Dr. Jaszovszky László írt egy figyelemre méltó esszét a rendszerváltásról. Ebből idézek: ,A kommunizmus azért bukott meg Magyarországon és a többi közép-kelet-európai országban, mert már sok-sok éven át senki sem hitt benne, még a párttagok sem, és nem hittek benne a Szovjet-Orosz Birodalom vezetői sem A rendszerváltozás időszerűvé vált, mert az emberek elkezdtek nemcsak másképp érezni, hanem másképp gondolkodni. Olyanynyira, hogy felismerték, a kommunizmus által hirdetett „haladás” eszméje elavult eszme.” Fontos mondatok ezek, mert magukban rejtik annak okát, hogy a Gyurcsány-féle politikusok miért rettegnek zsigerileg attól, hogy az istenadta nép gondolkozni kezdjen. Ha valakik, hát ők tudják, miféle változásokat jelent, miféle radikális rendszercserét ránt magával, ha a tömeg már nem hisz a deklarált igazságban, ha felismeri a rendszer hazug mivoltát. Ne feledjük, a pápai proletár fiúból az csinált milliárdost, minisztert, majd kormányfőt, hogy a nép gondolkozott, és hazugnak találta a kommunizmust. Pontosan Gyurcsány, valamint elv- és sorsbarátai rá a bizonyíték, hogy a gondolkodó nép csodákra képes, és amint felrepítette őket fejedelmi jókedvében, ugyanúgy visszapottyanthatja a sárba, ha megint hazugságot érez. Ezért van az, hogy a rendszerváltás kormányai számára első számú célkitűzés a gondolkozás megbénítása. Ők ugyanis sokkal inkább tisztában vannak vele, mint mi, akikről szól a történet, hogy ami 1789-ben a felszedett utcakőből emelt barikád, ami 1848-ban a rézágyú, ami 1956-ban a Molotov-koktél volt, az ma, a XXI. század legelején a gondolkodás lett. Ugyanis ma az győz az elbutult tömegek felett, aki hihetőbben hazudik. De ha a tömeg nem elbutult, veszélyben a Gyurcsányok győzelme. Nekik létfeltétel, hogy mi ne gondolkozzunk. Történelmet építő nagy titkok felfedője alános evangélium, ha van merszünk elhinni a két évezrede íródott, de időtlen idők tapasztalataira alapozott üzenetet a kimondott ige, és az általa megteremtődő valóság, a „kiáltó szó” és a csend kapcsolatáról. Úgy tűnik, hogy a Bibliának, mint oly sok klasszikus műnek koronként, századonként más-más fejezeteire helyeződik a hangsúly, ezért javaslom, hogy ma, 2005- ben olvassátok a negyedik evangéliumot, a Jánosét, aki arra tanít titeket, hogy - bár felfogni nem tudjátok - mérhetetlenül hatékony, égi fegyver birtokosai vagytok, a gondolkodás képessége által. Hogy a globalizmus, Bush, Soros, Gyurcsány maga az ördög, azt érzitek ugyan, de ez kevés. Merjétek kimondani, merjétek elhinni, legyetek képesek érvekkel támasztani alá, hogy mindez így van. Gondolkozzatok róluk, következtessétek ki, lássátok meg a szarvukat és a patájukat, és a leleplezést követően úgy fog kámforrá válni a hatalmuk, mint hajnali köd a nyári tájon, mintha nem is lett volna soha. Higgyetek nekem: nálatok az erő, ők csak addig vannak, amíg engeditek. Kiáltsatok nemet rájuk! Szőcs Zoltán Alapítva: 1993 Budapesti iskola Megváltoztathatatlannak tűnt a kádári „örökbéke”. Az értelmiség legjava boldogan bújt az Aczél elvtárs által tervezett igába, jobb zabért, kijárásért a Lajtán túlra. Az ’56-osesemények következményeit nagyjából elrendezettnek tudták, elkezdődött a „vidám barakk” mítosz megteremtése a „munkásosztály élcsapatának” vezetésével. A közép-európai abszurdot csak bonyolította a ’73-as olajrobbanás - bár az elvtársak hazugságkórusa harsogta, hogy csak a nyomorult imperialistákra lesz romboló hatással -, és az ebből adódó lassú szocialista döglődés. Ám a csendesnek csicsázott felszín alatt történtek a dolgok. A magyar film ebből a heroikus munkából alaposan kivette a részét. (A teljesség igénye nélkül: Huszárik, Sára, Gaál, Jancsó, stb.). A létező hazugság társadalmi léggömbjei sorozatban pukkadtak ki, ezt az elnyomottság állapotából kikecmergő szociológiai műhelyek pontosan rögzítették. (Kihagyhatatlan a magyar szociológia „fenegyereke” Zsille Zoltán.) A filmalkotók tudatosan szakítottak a lírai, mesterien fotografált dokumentumetűdök készítésével, ám ehhez szükséges volt a Balázs Béla Stúdió léte, a francia új hullám és a cseh film hatása is. A hetvenes évek a magyar dokumentumfilm nagy évtizede volt. A Budapesti Iskola első jelentős alkotása Dárday István és Szalai Györgyi Jutalomutazás (1974) című filmjéhez köthető, lezárulása az alkotópáros Átváltoztatásokkal című művéhez (1983). A Budapesti Iskola a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesülete (MADE) által megrendezett fesztiválnak köszönhetően a sikeresnek nem igazán mondható „rendszerváltás” előtti amorf (alaktalan) idők alkotásai voltak láthatóak az Odeon moziban március 16-20. között. A fesztivállal egy időben megjelent „Budapesti Iskola magyar dokumentum játékfilmek 1973-1984 című könyv.” Vetítésre került a fesztivál nyitónapján a Jutalomutazás című film, a többi napon látható volt többek között a Két elhatározás (Gyöngyössy Imre- Kabay Barna), a Koportos (Gyarmathy Lívia), a Békeidő (Vitézy László), a Ne sápadj (Gulyás-testvérek), a Szabadgyalog (Tarr Béla), a Rontás és reménység (Moldován Domonkos), a Fotográfia (Zolnay Pál), a Fagyöngyök (Ember Judit), a Cséplő Gyuri (Schiffer Pál). Jó volt újból látni ezeket az alkotásokat. Az új - semmivel sem jobb - helyzetben is lebilincsesők voltak az időtálló alkotások. Lumiére vonata már rég a peronhoz ért, hogy megszokjuk, miszerint a filmábrázolás alapja a valóság, mely a filmvásznon megjelenik. Ennek a valóságnak a legkitűnőbb mesterei kerültek ki a Budapesti Iskolából, akik tisztában vannak a paradoxonnal, hogy néha az igazság nem hasonlít az igazságra. Ez Magyarországra jelenleg is igaz, csak filmjeinkben nem látható. Ki tudja okát? Sz. Zs.