Magyar Fórum, 2006. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
2006-03-03 / 9. szám
2006.március 2. Alapítva: 1993 E heti kérdésünk: a XX. és XXI. század fordulójának Nyugat-Európájában lehet-e olyat (viccet, butaságot, tényállítást, feltételezést, véleményt, sértést, valós, netán téves következtetést) mondani, amiért 16 év elteltével letartóztatják, majd 3 évi börtönre ítélik az elkövetőt? Mint David Irving kényszerűen hosszúra nyúló bécsi tartózkodása mutatja, lehet, ami egyebek mellett azért is képtelenség, mert még Orwell igazán klasszikusnak - és a bécsi esetig - fokozhatatlannak számító diktatúravíziójában, az 1984-ben is, a „gondolatbűnt” elkövető Winston Smith-t azonnal és késedelem nélkül kapja el a hatóság, hogy aztán elkezdődjék kálváriája. A regénybeli Nagy Testvér láthatóan primitívebb hatékonyságú diktatúrát képviselt, mint a II. világháborút követően Európában kialakult polgári demokráciák: ő még azonnal lecsapott, mert nem tudott az egérlyuk előtt mozdulatlanul leső macska kitartó nyugalmával várni, várni, várni a napra, amikor beérik a bosszú ideje. Ma ez az utóbbi módszer a menő (legprofibb képviselője a Los Angeles-i Simon Wiesenthal Központ), minek következtében a nyugdíjára váró bácsika sohasem tudhatja, hogy a postás helyett nem rendőr jön-e érte, hogy egy ötven évvel ezelőtt, az egyetemi menzán elejtett - egy zsidó évfolyamtársát diffamáló vagy annak vélt - mondatáért kiszabják rá a törvényes büntetést. Merthogy az ilyen típusú bűncselekmények soha nem évülnek el! A gyilkosság igen, ez nem! Az angol történész, David Irving még 1989-ben tartott egy előadást Ausztriában, amikor is kételyének adott hangot a világháború hatmillió zsidó áldozatával kapcsolatosan elterjedt, hivatalosan elfogadott és tanított bizonyos tények valóságtartalmát illetően. Ez 1989-ben, Ausztriában még nem vonhatott fejére büntetést. Viszont illetékes helyeken jól feljegyezték a dolgot, mert tudták, hogy az idő nekik dolgozik. Amikor aztán - egy újabb meghívásnak eleget téve - a gyanútlan történész 2005 novemberében újból Ausztriába érkezett, letartóztatták és vád alá helyezték a 16 évvel korábbi kijelentések miatt. Mert 2005-ben már lehetséges volt vádat emelni ott, ahol 1989-ben még nem. Maga az eljárás erősen emlékeztet a a bolsi törvénytisztelet logikájára: türelmesen kivárják, amíg a kiskorú vádlott be nem tölti tizennyolcadik életévét, és akkor halálra ítélik a korábban elkövetett cselekmények alapján. Mégis téved, aki azt hiszi, hogy ennek az alaposan előkészített szorgoskodásnak Irving megbüntetése a célja. Vele törődnek a legkevésbé a per előkészítői: nem miatta, hanem általa történik most valami Bécsben, mégpedig egy - az európai értelmiségnek címzett - erődemonstráció. Az egész bécsi eljárás célja a megfélemlítés: őt ítélik el, de közben felénk is sandítanak, hogy „az asszonynak mondom, hogy az anyós hallja” logika alapján értsünk a dologból: ma Irving, holnap akárki más, aki kiáll a sorból! Irvingnek az a bűne, hogy kételkedik, s mert a kételkedést mindig gondolkodás szüli, valójában az vele a baj, hogy gondolkodni merészel, s következtetéseit másokkal is megosztja a bitang. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy szaktudományának karaktere jelentősen átalakult az elmúlt néhány évtizedben: a kutakodás, a következtetéslevonás, az adatoláson és dokumentumokon alapuló deduktív múltrekonstruálás már nem divat a korszerű történészetben, helyette a kinyilatkoztatások, a dogmák ismeretére és tiszteletben tartására került a hangsúly. A leggyakoribb szemrehányás, ami az Irvinghez hasonlóan gondolkodó történészt (pl. Padányi Viktort) érheti, hogy alaposan elmélyedve a számokban, kétségbe vonják a hatmilliós veszteséget. E kételkedésnek könyvtárnyi irodalma van, ezúttal mellőzném az ismertebb érveket. Azt viszont nem értem, hogy az a világközvéleménynek titulált globalista média, amely bámulatos uniszónóban rikácsolja szét öt kontinens minden nyelvén, hogy micsoda gyalázatos ember ez az Irving, mert kételkedni merészel, minden visszhang nélkül vett tudomásul egy csöndben végrehajtott táblacserét. Tudni kell, hogy egészen 1989-ig - véletlenül ez Irving osztrák földön megtartott ama előadásának éve is - az emlékhellyé alakított Auschwitz-Birkenau egykori táborának főbejáratánál az volt márványba vésve, hogy 4 millió zsidó életét vette ott el a dühöngő fajgyűlölet. Aztán egyszer csak kicserélődött a tábla, úgy hogy a Miami Herald 1990. július 7-i számában egy gyufaskatulya méretű, varsói keltezésű tudósítás meg is jelenhetett a dologról: az új tábla már 1,1 millió áldozatról ad hírt. A legújabb hivatalosan emlegetett szám pedig 960 ezer izraelita áldozatról tud. Vagyis: az Irving előadása és perbe fogása között eltelt időben még „hivatalosan” is 3 millióval csökkent az Auschwitzhoz köthető áldozatszám. Mindez arra enged következtetni, hogy valami valóban nincsen rendben ezen számok körül, hiszen 1989-ben maguk az emlékhely fenntartói is kételkedtek saját feliratuk valóságtartalmában, ezért cserélték le a táblát. Valamit viszont nem tudok elhallgatni: ez az elegáns, néma táblacsere az 1945 utáni Európa legnagyobb erkölcsi skandaluma kellett volna hogy legyen! De persze nem lett, annak ellenére, hogy nem kevesebbet ismer el, mint - elképzelni is borzongató - 3 millió halott hiányát ott, ahol eddig államfők és százezres tömegek emlékeztek rájuk. Más fogalmazásban: 3 millió ember életének állítólagos kioltására való állandó hivatkozást - méghozzá minden alap nélkül. Miért azt a történészt állítják Bécsben bíróság elé, aki ebben a nagyon is kaotikus, hitelesen fel nem tárt helyzetben kételkedik a számok realitásában, miért nem azokat, akik felelősek azért, hogy négy évtizeden át hazug adatokkal etették a világot Auschwitzcal kapcsolatosan? Ugyancsak logikusan adódik a másik kérdés: ha nem ott, akkor hol és kik ölték meg azt a bizonyos 3 milliót? Persze ki tudja, az is lehet, hogy 2006- ban már az is büntethető, ha valaki még emlékezni mer az 1989-es tábla feliratára. Merthogy dinamikusan fejlődnek a dolgok: táblát cserélni szabad, de a cserét kommentálni nem. Önök is észrevették, hogy a világ egyre abszurdabban hasonlít Orwell regényének világára, ahol a Nagy Testvér szigorú tekintetétől követve a Győzelem-tömbben élő boldog emberek főzik a Győzelem-kávét, ahol szorgosan dolgozik a Szeretet-minisztérium, a Bőség-minisztérium, a Külső és a Belső Párt, a Gondolatrendőrség, és ahol szabad idejében az átlagember lelkesen tanulja az újbeszédet, készülődik a Gyűlölet Hetére vagy a Két Perc Gyűlölet aktuális átélésére. Ha pedig véletlenül unatkozik, elmehet a Közösségi Központba, ahol garantálják, hogy nem kell gondolkoznia, mert„a tudatlanság erő”. (Igaz, nem a tudatlannak, hanem azoknak, akik tudatlanságban tartják.) David Irving meghurcolása szembesített egy szomorú ténnyel: amikor 1989- ben - lám, megint ez az esztendő köszön vissza - kézbe vehettem, és elolvastam az 1984 első magyar fordítását, meg voltam győződve róla, hogy az egy örökre elbukott, vesztes kornak, a sztálinizmuson alapuló kommunista-szocialista-marxista világrendnek a káprázatosan tökéletes, művészi grandiozitású pamfletje. Tévedtem. Az orwelli világ valójában most kezdődik, és nem a múltat, sajnos a jövőnket idézi meg. A Nagy Testvér nem a hátunk mögött van, hanem előttünk. Aki nem hiszi, figyelje Irving perét, és el fogja hinni. Szőcs Zoltán „Négy-öt magyar Irving, Smith, Orwell és mi Egy kislány fekszik ágyán, a sarokban. Ebéd után van, alszik. Hatéves. A lurkók ebben a korban már igencsak nem szeretnek aludni délben. Mintagyerekkel lenne dolgunk? Jó gyermek ugyan, de nem azért fekszik. Nemigen tehet mást: süket és vak, születésétől fogva. Napjait intézetben tölti, az ország déli végén, egy megyeszékhelyen. Háromévesen került be. Akkor még járni sem tudott, a gondozónők tanították meg. Hagyományos módon nem ment, azaz szembefordulva, két kezénél húzva, hanem csak úgy, hogy a felnőtt elébe állt, mint mozdony a kocsi elé, és a gyermek kezét csípőjére szorította, hogy megérezhesse a mozgás ritmusát. És sikerült! Járni tehát megtanult úgy-ahogy, de másra nincs lehetősége. A törvény heti háromszor harminc perc kötelező fejlesztést ír elő, amit meg is kap, még többet is, mert a katolikus szervezet fenntartotta intézmény a tőle telhető maximális áldozattal ápolja a gyermeket. Csakhogy a törvényes fejlesztési idő semmire sem elég. Ráadásul idén a Gyurcsány-kormány csökkentette a sérültek gondozására fordítható pénzt. Az intézetek ott tartanak, hogy hamarosan a fűtés is gond lesz, nemhogy még uszodába hordják a rászorultakat. Minderről a kislány mit sem tud. Ő nem képes kapcsolatba lépni a világgal. Nem lát és nem hall belőle semmit. Kifejezni sem tudja önmagát, hiszen beszélni sem tanult meg. Ki mondja meg, mikor mit érez? Nem tudjuk, mi jár a fejében. Van-e ott valami egyáltalán? Milyen képzetei lehetnek, milyen fogalmai? Csak a taktilis inger áll rendelkezésére, tétova tapogatódzás matrac és fal szűk körében, a kanál érintése etetéskor, egy-egy simogatás. De már szobatisztaságra nevelni nem lehet, mert az szociális képesség, s ahhoz meg kellene értetni vele, hogyan kell szabályozni és végezni a dolgát. Bizonytalan térképzet, és a két etetés közötti idő homályos dimenziójában telik élete. De jóakaratú emberek, barátaim! Ne hagyjuk! Még csak hatéves! Most menne iskolába. Lehetne még segíteni rajta, kiszabadítani a sötét és szótalan, gondolattalan semmi, az embertelen lét fogságából! A gyermeki elme csodálatosan rugalmas. Fejleszthető, akármekkora is a lemaradása. Hisz majmokat is megtanítanak jelekkel kommunikálni, sőt bonyolult, feltételes mondatokat kirakni absztrakt jelekkel (kör, négyzet, háromszög). Nincs szörnyűbb számkivetettség, mint kirekesztve lenni a világból. Ha belegondolunk, a gulág is társasutazásnak számít e kisgyermek életéhez képest. A kislány mellé ébredéstől elalvásig folyamatosan fejlesztő szakember kellene. Kreatív gyógypedagógus, aki azért kapja fizetését, hogy a gyermeket kapcsolatba hozza a világgal. A módszert magának kell kitalálnia a tanult elemekből, tapasztalataiból. Bal kezébe kell adni a tárgyakat, jobbját végighúzni a Braille-írás megfelelő jelén. Szem-orr-fül, tányér-kés-villa. Aztán üvegtányér, porcelántányér. Szemüveg. Az absztrahálás beindul. Üveg, fa, fém. Puha, kemény. Jöhet a kilincs, a lépcső, a fű, a virágillat. Az igék: ül, áll, fekszik. Üt, dobot üt, asztalra üt. Fáj. Ütő. A víz folyik, a tea folyik. A folyó sok víz folyik. Pár év után Braille-írógépen szóba tudna állni a világgal. Van-e valaki, aki megadja neki ezt a lehetőséget? Az embert emberre szellemi képességei teszik. Elvont gondolkodásra állat nem képes. A fogalomalkotás a beszéd alapja és gyökere. Az emberi tudat (latinul conscientia, együtt tudás) csodás képességünk: nemcsak végbemennek bennünk a folyamatok, de egyúttal tudunk is róluk, azaz magunktól elválasztva szemléljük. Szétbontjuk és összerakjuk a képzelet, az intuíció, érzetek és gondolatok információit. Ezáltal kulturális képességeket gyakorlunk, nem anyagi értékeket teremtünk és minősítünk. Megkülönböztetünk jót és rosszat, vagyis erkölcsünk van, és hitünk az anyag feletti létben. Ez az emberi élet legójátéka. Ki adja a kislány kezébe? Mostanában sokan forgatják XVI. Benedek pápa első enciklikáját a szeretet formáiról, Eroszról, Philiáról, Agapéról, és cselekvő erejükről. A keresztény lét kezdetén nem egy nagy eszme áll, hanem találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki új horizontot ad életünknek. Vagyis egy tett, egy jócselekedet. A cselekvő szeretet. A Szentatya nem írta oda, alkalmasint mégis ennek a kislánynak ajánlotta művét, aki testét Erosznak köszönheti, életét viszont az Agapétól, az amor benevolentiae-től, az ajándékozó szeretettől reméli kiteljesedni. Ismerjük Jézus szavát, amit egynek tesztek a legkisebbek közül, velem teszitek. Szóljon, aki segíteni tud. Vasvári Erika Süketen és vakon Magyar FérfiM 15