Magyar Fórum, 2006. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

2006-03-16 / 11. szám

2006. március 16. Magyar FortiM 15 Magyar Út Körök - Magyar Út Körök - Magyar Út Körök „Négy-öt magyar összehajol” Féloldalas magyar lét Negyvennyolc szabadságharcának - mi­képpen az összes magyar szabadságharc­nak - mára két, egymástól jól elkülönülő üzenete maradt: egy heroikus és egy cini­kus. A heroikus arról mesél, hogy igenis lehetséges kivívni a győzelmet, megvalósí­tani a nemzeti önrendelkezést, legyőzni a magyarság vérét szívó erőket. A cinikus viszont azonnal kontráz, és emlékeztet rá, hogy mindez csak rövidke intermezzo le­hetett, hamvába holt áldozat, mert a világ hatalmasságai kegyetlenül eltipornak min­den nemzeti mozgolódást. Saját ellensé­günket, a Habsburgot ki tudtuk szorítani az országból, de Paskievics tengernyi orosz armadája ellen mit sem tehettünk. Ugyan­ez történt a Rákóczi-szabadságharc eseté­ben is: győztünk, de Bécs politikacsinálói ellenünk uszították összes szomszédun­kat, szerbet, horvátot, tótot, így aztán a sok lúd disznót győzhetett. Ugyanez történt ötvenhatban: a megszálló megfutamodott és soha sem tért volna vissza, ha az USA és a dicső európai Nyugat cinkos hunyorgás­­sal nem adja a tudtára: siess vissza, nyu­godtan eltiporhatod őket, mi nem nézünk addig oda, egy kicsit majd csacsenolunk, de amúgy minket nem érdekel a dolog. Ez a kettősség azt jelenti, hogy mikép­pen más-más, egymással valójában össze­egyeztethetetlen üzenetet hordoz Tarpa és Majtény, 1956. október 23. és november 4., azonképpen jelent mást 1848. és 1849. Nagyapáink korában még 48-on volt a hang­súly, aztán ahogy távolodtunk a XIX. szá­zadtól, egyre inkább a depresszió és a le­mondás lett úrrá a nemzeten - az I. világ­háború, majd Trianon ebbe nagyon besegí­tett -, és lassan 49-re, Világosra és Aradra tolódott át a nemzeti emlékezet súlypontja. Egyre többet beszéltünk a megtorlásról, és hagytuk, hogy fakuljanak-kopjanak emlé­keinkben a dicső tettek, amik a megtorlást kiváltották. Ez a féloldalas magyar lét jól nyomon követhető 1848 utóéletében. Szokás utalni Széchenyi és Kossuth nagy ellentétére, na és arra, hogy Deák meg mindkettővel szemben képviselte a maga kiegyezéses útját. Tény, hogy Széchenyi szemében Kossuth mindvégig „modorta­­lan felforgató” maradt csupán, miközben őt Kossuth soha nem tekintette igazi re­formernek. Adódik a vulgáris következte­tés, lám, a nemzet három vezető személyi­sége háromfelé megy, egységnek nyoma sincs. Pedig ez - ha így volt is - mellékszála a főeseménynek, annak, hogy 1848 tava­szán lángra lobbant és győzött a forrada­lom. Valódi forradalom volt, valódi győze­lemmel! Mert a forradalom ebben hason­lít a vulkánra: az sem méricskéli, hogy a hegy lábánál lévő településeken milyen ideológiai egység vagy széthúzás mutatha­tó ki - ha eljön az idő, a lávafolyam elindul. Örök törvény ez, így lenne most is, ha len­ne forradalom. Másképpen fogalmazva ugyanezt: ma nem azért nincs forradalom, mert hiányzik a nemzeti egyetértés - en­nek hiányától még vidáman lenne, ha len­ne -, hanem azért, mert most nem forra­dalmas időket mutat a naptár. Viszont an­nál inkább indokolt, hogy emlékezzünk azokra az időkre, amelyek forradalmasak voltak. Kell, hogy legalább az emlékeink­ben éljen a tetté lett igazság megvalósult csodája, azon napok mámorító boldogsá­ga, melyeken a nemzeti álom nem külön­böztethető meg a nemzeti realitástól. Ha valaki 1848 valóságos jelentőségét is­merni akarja, tudnia kell, hogy nem ’49- ben, nem Világoson és nem Aradon sike­rült eltaposnia a lángot I. Ferenc József­nek, hanem 1867-ben, a kiegyezéssel. ’48 bevégzése nem ’49-ben, hanem ’67-ben történt. Kossuth talán sok mindenben té­vedett, de ebben igaza volt: a kiegyezéssel elkezdődött hazánkban a máig kitartó al­ku­korszak, a becstelen, gerinctelen, ha­zugságokra épülő, kompromisszumok egér­útjain surranó, nyílt és titkos paktumokon alapuló megalkuvások ideje. A néhai Ká­dár János, aki a néhai Aczél György szerint „a kompromisszumok robotosa volt”, ered­ményesen és otthonosan tudott mozogni az alku dagonyájában. Igaz, Antallnak sem sok skrupulusa adódott: az SZDSZ-szel kötött sokkoló paktumot tanítani kellene az alku-tanszékeken. Mondottuk, most nincsenek forradalmi idők, és úgy tűnik, ebből szükségszerűen adódik, hogy alku­idők vannak. Én sem gondolom, hogy léteznének olyan magyar tömegek, amelyek azt tervezik, hogy kivo­nulnak az utcára, elfoglalnak állami intéz­ményeket, felgyújtanak felgyújtani valót, összetörnek összetörni valót, s ha kell, lő­nek, illetve lelövetnek mások által. Nem, ez ma nem népszerű alternatíva senki sze­mében. Csakhogy van - sok átka és hátrá­nya mellett - a demokráciának egy elvitat­­hatatlanul páratlan szolgáltatása: négy­évente, a parlamenti választásokon min­den ricsaj, tűz és lövöldözés nélkül lehet forradalmat csinálni, a hatalmasokat elűz­ni, az arra méltóakat hatalomba helyezni. Csak komolyan kell venni a szavazást, és el kell hinni, hogy valóban lehet ráhatásunk a jövőre, ha a szavazófülke magányában merjük vállalni önmagunkat és barátain­kat, valamint a minket összefogó politikai keretet, a MIÉP-et. Igaza van, százszor is igaza van Kossuth­nak, amikor az 1848. november 9-i dátum­mal, a Honvédelmi Bizottmány nevében ki­adott jelentésében ezt állapítja meg: „.. .van a nemzetnek becsületében egy morális erő, melyet fenn kell tartani minden áron, mert az fejlesztheti ki a materiális erőnek kétsze­­resítését és sokszorosítását is, ha szükséges. Amely nemzet ezen kincset nem őrizte meg, annak alig lehet jövendője.” Befejezésül egy kérdés, amelyet nem ün­neprontásnak szánok, pusztán informá­lódni szeretnék: hogyan is állunk most ez­zel a morális erővel? Szőcs Zoltán Alapítva: 1993 Díszcigány, díszgój, díszzsidó Ledíszzsidózta Pásztor Tibor , az MSZP V. kerületi képviselője Deutsch-Für Ta­mást, a Fidesz és az Országgyűlés alelnö­­két. Még a visszaléptetése sem garancia ar­ra, hogy kijelentése nem tudatos és meg­fontolt volt. Sőt, nagy a valószínűsége, hogy abba a „trendibe” illeszkedik, amely egyre nagyobb gyakorisággal, kiszámítottan veri le a magyar társadalom torkán a kettős mércét, a „nekünk szabad” mindenható neoliberális „alapelvét”, amelynek méltó előfutára volt a pártállami ideológia „pár­tosság” néven elhíresült tétele. Még az is ezt erősíti, hogy Hiller István pártelnök majmot csinált magából a közmédiumok­ban a nyilvánosság előtt, mikor papagáj­ként (nagy az Úristennek az ő állatkertje!) minden kérdésre konokul csak ezt ismé­telgette: „ez egy meggondolatlan és rossz mondat”. Hátha megérte nekik? Hátha „egyeztettek,, előtte, és a megfelelő körök­ből éppen erre kaptak utasítást? Mert ne hagyjuk ki az Úristen állatkertjéből a ra­vaszdi rókát sem! Amelyik talán még ve­szélyesebb a veszett rókánál. Rendkívül tanulságos és továbbgondo­lásra méltó azonban az, amit a Hír tv Lap­zártájában hallhattunk, a Magyar Nemze­­tes és Magyar Hírlapos újságíró menet­­rendszerű eszmecseréjében. Utóbbi, az ügyeletes bizonyítványmagyarázó azzal állt elő - Kállai Katalin MSZP-s országos elnökségi tag és Teleki László romaügyi államtitkár nyomán -, hogy Orbán Viktor is mondott ilyet a Lungo Drom nagygyű­lésén: „nem díszcigányok kellenek a par­lamentbe, hanem a cigányság érdekeinek valódi képviselői”. Többről szól ez, mint amit az ellenvetés tartalmazott: „egyik tej, másik kakaó”. Alapvetően egészséges, faji előítéletek­től (rasszizmustól) mentes közéletet felté­telezve (tegyünk úgy, mintha így volna?) érthető, logikus és helyes a Fidesz alel­nökének fölháborodása: senkinek ne tart­sák számon a származását, és főleg ne hasz­nálhassák negatív kategóriaként a poli­tikai ellenfél megbélyegzésére! Csakhogy amikor egy országban etnikai alapon, faji érdekképviselettel és identitástudattal szerveződnek és működnek pártok, akkor csak némi (megjátszott) naivitással lehet ettől eltekinteni. Itt van pl. a deklaráltan zsidó identitástudatú kormánypárt, az SZDSZ, melynek egyik fő jellemzője a ma­gyar őslakosság gyűlölete. Talán nincsen is másik ország, amelynek (neo)liberális pártja ennyire szembehelyezkedne a több­ségi nemzet akaratával. Nem is akármilyen hatékonysággal. (Még mindig „bűnös nemzet” vagyunk?) Az ő politikáját és az anyaországa (Izrael) politikáját bírálók bármikor megkaphatják (időnként meg is kapják), hogy antiszemiták, ami a bűnök bűne persze. Fordítva nem, sőt! Büszkén lehet hirdetni: „mi sokkal jobban gyűlö­lünk titeket, mint ti minket” (á la Kornis Mihály). Aminek a második fele ugyan nem igaz, de a tudatipar, a médiokrácia korában legfeljebb annál rosszabb a té­nyeknek. Egyébként számos tény mutat abba az irányba, hogy ne csodálkozzunk, ha mindenki antiszemitának fog számí­tani, aki nem az SZDSZ-re, illetve nem valamelyik balliberális pártra szavaz. Az első ilyen tények egyike volt, amikor a Lakiteleken formálódó MDF-et kizárólag a maga értékválasztásáért kiáltották ki an­tiszemitának külföldön a Szabad Kezde­ményezések Hálózata néven ismert alter­natív szervezet prominensei (a későbbi SZDSZ kemény mag). Nincs garancia arra sem, hogy abban az országban, amely meg­élte már az „aki nem velünk, az ellenünk” diktatúráját (melyet éppen a kommuniz­musban felülreprezentált és máig is men­tegetett, zsidó identitástudattól nem ép­pen mentes bolsevisták gyakoroltak), nem térhet vissza még egyszer egy ilyen szlogen alapján álló rend­szer. Netán az „aki nem filosze­mita, az antiszemita” formájában. Ebben a kontextusban pon­tosan megvolt a maga értelme és funkciója a „díszzsidó” ki­fejezésnek. Mint az „áruló” emögé gondolt szinonimájá­nak. Micsoda dolog az, hogy valaki zsidó származása és identitástudata ellenére nem egy balliberális pártban poli­tizál? (Tekintsünk most el at­tól, hogy ez a tény a kétpárt­­rendszer esetleges nagykoalí­cióba torkolása esetén az egy­mással való „szóértés’* egyik legfőbb biztosítéka lehet.) Mint ahogy megvan a maga jól körülhatárolható szemantikai tartománya a „díszgoj” kife­jezésnek is. Különösen azóta, mióta az SZDSZ deklarálta, hogy a zsidó identitású párt élére most a politikai hasznos­ság érdekében egy nem zsidó származású pártelnök (Pető Iván helyett Kuncze Gábor) kíván­tatik. A zsidó származás számon tartását kiküszöbölő magyar közélet nagyobb di­csőségére. Akik viszont minden negatív történelmi tapasztalat ellenére is megszállottan hisz­nek a népek, fajok, etnikumok, vallások egyenrangúságában és barátságában, azok­ban az is fölmerülhet, hogy az SZDSZ zsi­dó identitású politikusai ugyanúgy „dísz­zsidók” a maguk fajtájához, etnikumához, vallásához, a zsidóság egészéhez képest (gondoljunk a szívünkhöz közel álló béke­szerető, mélyen vallásos zsidóságra!) akár­csak Izrael tömeggyilkos kormánya (vesd össze az orosz nép és bolsevik diktatúrát gyakorló vezetői viszonyával), vagy ami­lyenek a parlamentbe kerülő, saját fajtájuk érdekeit eláruló díszcigányok. Ideje volna már ezekről nyíltan, tettetés, álságosság, inszinuációk nélkül beszélni. Különben a demokráciának álcázott, ha­zugsággal kikövezett (vagy inkább kiká­­tyúzott) diktatúra teljesedik ki. Amelynek útjain időnként mindenféle csapdák és taposóaknák vannak elhelyezve, így aztán végképp ellehetetlenül a közlekedés (mely tudvalevőleg az emberi érintkezést is je­lenti). Csak cikcakkban lehet haladni, görnyedten botorkálni, csapdákat, kátyú­kat, taposóaknákat kerülgetni. Kiss István A „kettes számú díszzsidó”. De ki az egyes számú?

Next