Magyar Fórum, 2006. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
2006-03-16 / 11. szám
2006. március 16. Magyar FortiM 15 Magyar Út Körök - Magyar Út Körök - Magyar Út Körök „Négy-öt magyar összehajol” Féloldalas magyar lét Negyvennyolc szabadságharcának - miképpen az összes magyar szabadságharcnak - mára két, egymástól jól elkülönülő üzenete maradt: egy heroikus és egy cinikus. A heroikus arról mesél, hogy igenis lehetséges kivívni a győzelmet, megvalósítani a nemzeti önrendelkezést, legyőzni a magyarság vérét szívó erőket. A cinikus viszont azonnal kontráz, és emlékeztet rá, hogy mindez csak rövidke intermezzo lehetett, hamvába holt áldozat, mert a világ hatalmasságai kegyetlenül eltipornak minden nemzeti mozgolódást. Saját ellenségünket, a Habsburgot ki tudtuk szorítani az országból, de Paskievics tengernyi orosz armadája ellen mit sem tehettünk. Ugyanez történt a Rákóczi-szabadságharc esetében is: győztünk, de Bécs politikacsinálói ellenünk uszították összes szomszédunkat, szerbet, horvátot, tótot, így aztán a sok lúd disznót győzhetett. Ugyanez történt ötvenhatban: a megszálló megfutamodott és soha sem tért volna vissza, ha az USA és a dicső európai Nyugat cinkos hunyorgással nem adja a tudtára: siess vissza, nyugodtan eltiporhatod őket, mi nem nézünk addig oda, egy kicsit majd csacsenolunk, de amúgy minket nem érdekel a dolog. Ez a kettősség azt jelenti, hogy miképpen más-más, egymással valójában összeegyeztethetetlen üzenetet hordoz Tarpa és Majtény, 1956. október 23. és november 4., azonképpen jelent mást 1848. és 1849. Nagyapáink korában még 48-on volt a hangsúly, aztán ahogy távolodtunk a XIX. századtól, egyre inkább a depresszió és a lemondás lett úrrá a nemzeten - az I. világháború, majd Trianon ebbe nagyon besegített -, és lassan 49-re, Világosra és Aradra tolódott át a nemzeti emlékezet súlypontja. Egyre többet beszéltünk a megtorlásról, és hagytuk, hogy fakuljanak-kopjanak emlékeinkben a dicső tettek, amik a megtorlást kiváltották. Ez a féloldalas magyar lét jól nyomon követhető 1848 utóéletében. Szokás utalni Széchenyi és Kossuth nagy ellentétére, na és arra, hogy Deák meg mindkettővel szemben képviselte a maga kiegyezéses útját. Tény, hogy Széchenyi szemében Kossuth mindvégig „modortalan felforgató” maradt csupán, miközben őt Kossuth soha nem tekintette igazi reformernek. Adódik a vulgáris következtetés, lám, a nemzet három vezető személyisége háromfelé megy, egységnek nyoma sincs. Pedig ez - ha így volt is - mellékszála a főeseménynek, annak, hogy 1848 tavaszán lángra lobbant és győzött a forradalom. Valódi forradalom volt, valódi győzelemmel! Mert a forradalom ebben hasonlít a vulkánra: az sem méricskéli, hogy a hegy lábánál lévő településeken milyen ideológiai egység vagy széthúzás mutatható ki - ha eljön az idő, a lávafolyam elindul. Örök törvény ez, így lenne most is, ha lenne forradalom. Másképpen fogalmazva ugyanezt: ma nem azért nincs forradalom, mert hiányzik a nemzeti egyetértés - ennek hiányától még vidáman lenne, ha lenne -, hanem azért, mert most nem forradalmas időket mutat a naptár. Viszont annál inkább indokolt, hogy emlékezzünk azokra az időkre, amelyek forradalmasak voltak. Kell, hogy legalább az emlékeinkben éljen a tetté lett igazság megvalósult csodája, azon napok mámorító boldogsága, melyeken a nemzeti álom nem különböztethető meg a nemzeti realitástól. Ha valaki 1848 valóságos jelentőségét ismerni akarja, tudnia kell, hogy nem ’49- ben, nem Világoson és nem Aradon sikerült eltaposnia a lángot I. Ferenc Józsefnek, hanem 1867-ben, a kiegyezéssel. ’48 bevégzése nem ’49-ben, hanem ’67-ben történt. Kossuth talán sok mindenben tévedett, de ebben igaza volt: a kiegyezéssel elkezdődött hazánkban a máig kitartó alkukorszak, a becstelen, gerinctelen, hazugságokra épülő, kompromisszumok egérútjain surranó, nyílt és titkos paktumokon alapuló megalkuvások ideje. A néhai Kádár János, aki a néhai Aczél György szerint „a kompromisszumok robotosa volt”, eredményesen és otthonosan tudott mozogni az alku dagonyájában. Igaz, Antallnak sem sok skrupulusa adódott: az SZDSZ-szel kötött sokkoló paktumot tanítani kellene az alku-tanszékeken. Mondottuk, most nincsenek forradalmi idők, és úgy tűnik, ebből szükségszerűen adódik, hogy alkuidők vannak. Én sem gondolom, hogy léteznének olyan magyar tömegek, amelyek azt tervezik, hogy kivonulnak az utcára, elfoglalnak állami intézményeket, felgyújtanak felgyújtani valót, összetörnek összetörni valót, s ha kell, lőnek, illetve lelövetnek mások által. Nem, ez ma nem népszerű alternatíva senki szemében. Csakhogy van - sok átka és hátránya mellett - a demokráciának egy elvitathatatlanul páratlan szolgáltatása: négyévente, a parlamenti választásokon minden ricsaj, tűz és lövöldözés nélkül lehet forradalmat csinálni, a hatalmasokat elűzni, az arra méltóakat hatalomba helyezni. Csak komolyan kell venni a szavazást, és el kell hinni, hogy valóban lehet ráhatásunk a jövőre, ha a szavazófülke magányában merjük vállalni önmagunkat és barátainkat, valamint a minket összefogó politikai keretet, a MIÉP-et. Igaza van, százszor is igaza van Kossuthnak, amikor az 1848. november 9-i dátummal, a Honvédelmi Bizottmány nevében kiadott jelentésében ezt állapítja meg: „.. .van a nemzetnek becsületében egy morális erő, melyet fenn kell tartani minden áron, mert az fejlesztheti ki a materiális erőnek kétszeresítését és sokszorosítását is, ha szükséges. Amely nemzet ezen kincset nem őrizte meg, annak alig lehet jövendője.” Befejezésül egy kérdés, amelyet nem ünneprontásnak szánok, pusztán informálódni szeretnék: hogyan is állunk most ezzel a morális erővel? Szőcs Zoltán Alapítva: 1993 Díszcigány, díszgój, díszzsidó Ledíszzsidózta Pásztor Tibor , az MSZP V. kerületi képviselője Deutsch-Für Tamást, a Fidesz és az Országgyűlés alelnökét. Még a visszaléptetése sem garancia arra, hogy kijelentése nem tudatos és megfontolt volt. Sőt, nagy a valószínűsége, hogy abba a „trendibe” illeszkedik, amely egyre nagyobb gyakorisággal, kiszámítottan veri le a magyar társadalom torkán a kettős mércét, a „nekünk szabad” mindenható neoliberális „alapelvét”, amelynek méltó előfutára volt a pártállami ideológia „pártosság” néven elhíresült tétele. Még az is ezt erősíti, hogy Hiller István pártelnök majmot csinált magából a közmédiumokban a nyilvánosság előtt, mikor papagájként (nagy az Úristennek az ő állatkertje!) minden kérdésre konokul csak ezt ismételgette: „ez egy meggondolatlan és rossz mondat”. Hátha megérte nekik? Hátha „egyeztettek,, előtte, és a megfelelő körökből éppen erre kaptak utasítást? Mert ne hagyjuk ki az Úristen állatkertjéből a ravaszdi rókát sem! Amelyik talán még veszélyesebb a veszett rókánál. Rendkívül tanulságos és továbbgondolásra méltó azonban az, amit a Hír tv Lapzártájában hallhattunk, a Magyar Nemzetes és Magyar Hírlapos újságíró menetrendszerű eszmecseréjében. Utóbbi, az ügyeletes bizonyítványmagyarázó azzal állt elő - Kállai Katalin MSZP-s országos elnökségi tag és Teleki László romaügyi államtitkár nyomán -, hogy Orbán Viktor is mondott ilyet a Lungo Drom nagygyűlésén: „nem díszcigányok kellenek a parlamentbe, hanem a cigányság érdekeinek valódi képviselői”. Többről szól ez, mint amit az ellenvetés tartalmazott: „egyik tej, másik kakaó”. Alapvetően egészséges, faji előítéletektől (rasszizmustól) mentes közéletet feltételezve (tegyünk úgy, mintha így volna?) érthető, logikus és helyes a Fidesz alelnökének fölháborodása: senkinek ne tartsák számon a származását, és főleg ne használhassák negatív kategóriaként a politikai ellenfél megbélyegzésére! Csakhogy amikor egy országban etnikai alapon, faji érdekképviselettel és identitástudattal szerveződnek és működnek pártok, akkor csak némi (megjátszott) naivitással lehet ettől eltekinteni. Itt van pl. a deklaráltan zsidó identitástudatú kormánypárt, az SZDSZ, melynek egyik fő jellemzője a magyar őslakosság gyűlölete. Talán nincsen is másik ország, amelynek (neo)liberális pártja ennyire szembehelyezkedne a többségi nemzet akaratával. Nem is akármilyen hatékonysággal. (Még mindig „bűnös nemzet” vagyunk?) Az ő politikáját és az anyaországa (Izrael) politikáját bírálók bármikor megkaphatják (időnként meg is kapják), hogy antiszemiták, ami a bűnök bűne persze. Fordítva nem, sőt! Büszkén lehet hirdetni: „mi sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket” (á la Kornis Mihály). Aminek a második fele ugyan nem igaz, de a tudatipar, a médiokrácia korában legfeljebb annál rosszabb a tényeknek. Egyébként számos tény mutat abba az irányba, hogy ne csodálkozzunk, ha mindenki antiszemitának fog számítani, aki nem az SZDSZ-re, illetve nem valamelyik balliberális pártra szavaz. Az első ilyen tények egyike volt, amikor a Lakiteleken formálódó MDF-et kizárólag a maga értékválasztásáért kiáltották ki antiszemitának külföldön a Szabad Kezdeményezések Hálózata néven ismert alternatív szervezet prominensei (a későbbi SZDSZ kemény mag). Nincs garancia arra sem, hogy abban az országban, amely megélte már az „aki nem velünk, az ellenünk” diktatúráját (melyet éppen a kommunizmusban felülreprezentált és máig is mentegetett, zsidó identitástudattól nem éppen mentes bolsevisták gyakoroltak), nem térhet vissza még egyszer egy ilyen szlogen alapján álló rendszer. Netán az „aki nem filoszemita, az antiszemita” formájában. Ebben a kontextusban pontosan megvolt a maga értelme és funkciója a „díszzsidó” kifejezésnek. Mint az „áruló” emögé gondolt szinonimájának. Micsoda dolog az, hogy valaki zsidó származása és identitástudata ellenére nem egy balliberális pártban politizál? (Tekintsünk most el attól, hogy ez a tény a kétpártrendszer esetleges nagykoalícióba torkolása esetén az egymással való „szóértés’* egyik legfőbb biztosítéka lehet.) Mint ahogy megvan a maga jól körülhatárolható szemantikai tartománya a „díszgoj” kifejezésnek is. Különösen azóta, mióta az SZDSZ deklarálta, hogy a zsidó identitású párt élére most a politikai hasznosság érdekében egy nem zsidó származású pártelnök (Pető Iván helyett Kuncze Gábor) kívántatik. A zsidó származás számon tartását kiküszöbölő magyar közélet nagyobb dicsőségére. Akik viszont minden negatív történelmi tapasztalat ellenére is megszállottan hisznek a népek, fajok, etnikumok, vallások egyenrangúságában és barátságában, azokban az is fölmerülhet, hogy az SZDSZ zsidó identitású politikusai ugyanúgy „díszzsidók” a maguk fajtájához, etnikumához, vallásához, a zsidóság egészéhez képest (gondoljunk a szívünkhöz közel álló békeszerető, mélyen vallásos zsidóságra!) akárcsak Izrael tömeggyilkos kormánya (vesd össze az orosz nép és bolsevik diktatúrát gyakorló vezetői viszonyával), vagy amilyenek a parlamentbe kerülő, saját fajtájuk érdekeit eláruló díszcigányok. Ideje volna már ezekről nyíltan, tettetés, álságosság, inszinuációk nélkül beszélni. Különben a demokráciának álcázott, hazugsággal kikövezett (vagy inkább kikátyúzott) diktatúra teljesedik ki. Amelynek útjain időnként mindenféle csapdák és taposóaknák vannak elhelyezve, így aztán végképp ellehetetlenül a közlekedés (mely tudvalevőleg az emberi érintkezést is jelenti). Csak cikcakkban lehet haladni, görnyedten botorkálni, csapdákat, kátyúkat, taposóaknákat kerülgetni. Kiss István A „kettes számú díszzsidó”. De ki az egyes számú?