Magyar Fórum, 2012. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
2012-01-05 / 1. szám
2012. január 5. Egyre gyakoribbak mostanság az ellenzéki aláírásgyűjtések. A magukat, de csakis magukat demokratáknak vallók ezzel a módszerrel is igyekeznek fölhívni önmagukra a figyelmet. Megvan a jól kiépített kapcsolatrendszerük ahhoz, hogy a határon túlra, de akár az óceánon túlra is eljusson az ő nagy sérelmük és tiltakozásuk híre. Amikor az Új Színház igazgatói pályázata ügyében meghozott döntés ellen aláírásgyűjtést kezdtek, olyasmit tettem, amire már nagyon régen nem volt példa. Vetettem egy pillantást az aláírók közzétett listájára. Azonnal láttam, hogy ismét csak „a kutya ugat, a karaván halad”. Már éppen abba akartam hagyni az unalmas olvasgatást, amikor egy évtizedek óta nem látott ismerős nevét pillantottam meg. Szende Iván volt ez az aláíró, aki hozzám hasonlóan kémelhárító volt, helyesebben a kémelhárítás volt a munkahelye egy időben, csak én korábban kezdtem és jóval később fejeztem be a kémek hajkurászását. Szende Iván hatalmas előnnyel indult a belügyi pályán. Apja, Szende Andor rendőr alezredes a budapesti életvédelmi alosztály vezetője volt, közismert és megbecsült kommunista káder, a Szabad Nép-es, majd Népszabadság-os Szabó László újságíró Kék Fény című televíziós műsorának vissza-visszatérő vendége. Az öreg Szende benyomta a fiát az állambiztonsági szolgálathoz, mert a kémeket üldözni mégiscsak újibb foglalkozás, mint többhetes, szétmállófélben lévő vízi hullákkal bíbelődni. „Nagyon kis halacska voltam a titkok tengerében” - írta jóval később önmagáról Szende Iván. Ez bizony valóban így volt. Túl kevés időt töltött el ahhoz a „titkok tengerében”, hogy akár csak a közepes méretű „halacska” szintjét is elérje. Különben sem nagyon volt tehetsége a konspiratív munkához. Rikítóan vörös haja is mintha tiltakozott volna a titokzatosság ellen. A szorgalma is hiányzott a munkához, s talán a tanuláshoz is. Arra azonban hamar rájött, hogy mi a követendő példa, ha egyáltalán karriert akar csinálni a szolgálatnál. Miként vezetői példaképei, ő is felismerte, hogy „a Párt és a KISZ győzelemre visz”, így hát habozás nélkül ezt az utat választotta. Bizony, nem nagyon törte magát a láthatatlanság homályában meghúzódó kémek után. Inkább a KISZ-ben jeleskedett nagy-nagy szorgalommal. Ezen túl még pártmunkát is vállalat. A budapesti állambiztonsági szolgálatnál ő lett a Szovjetunió című színes-képes propaganda-folyóirat terjesztője. A fizetéses napokon sorra járta az elvtársakat, összeszedte az előfizetési díjat és azt mindjárt tovább is küldte, hogy a következő Iván, az aláíró havi lapszám időben megérkezzék, amelyeket aztán szétosztott. Szende Iván szolgálati helyén a Szovjetunió című folyóiratra önkéntes alapon kötelező volt előfizetni. Ha netalán valaki vonakodni merészelt, azzal a párttitkár elbeszélgetett, amely után a megtévedt elvtárs biztosan előfizetett. Szerencsére azt senki sem ellenőrizte, hogy valaha, valaki elolvasta-e a lapot. Soha senki kézbe sem vette. Megérkezés, szétosztás után olvasatlanul ment a szemétbe. Történt egyszer, hogy a lelkes lapterjesztő Szende Iván ifjúkommunista elvtárs az összegyűjtött pénzt nem továbbította, így a folyóirat nem érkezett meg. Vizsgálódás kezdődött és kiderült, hogy a pénz eltűnt. Az elvesztés, ellopás esete nem jöhetett számításba, így már csak egy verzió maradt: Szende Iván személyes felelőssége. A legvadabb öreg bolsik, többségükben hatelemisek, de 1945 óta párttagok, akik igen büszkék voltak arra, hogy még madzagos puskával kezdték az államvédelmi szolgálatot, mint minden ügyet, ezt is azonnal igyekeztek politikai síkra terelni. Államellenes, a Szovjetunió című lap elleni, a szovjet-magyar barátság elleni szabotáló cselekményről handabandáztak. A józanabbul gondolkodók visszafogottabbak voltak. Ők még emlékeztek arra, hogy a háború utáni zűrzavarban mennyi köztörvényes bűnözőből besurranó tolvajból, csalóból, sikkasztóból, betörőből lett kommunista párttag, sőt párttitkár is, akik hangoskodva verték a mellüket, hogy ők megjárták Horthy börtöneit. Ha egy ilyen ügy napvilágra került, a kommunista pártvezetés elintézte azzal, hogy „egy kis lopás nem számít”. Szende Iván esetében is ez a „nem számít” álláspont győzedelmeskedett: az ügyet elsimították, de fegyelmi hatáskörbe utalták, és ennek során úgy rúgták ki a belügyből, hogy a lába sem érte a földet. Még sokan emlékeznek erre a történetre, annak idején megfelelően dokumentálták is, éppen ezért meglepő Szende Iván írásba foglalt visszaemlékezése a történtekre. Ezt írja: „Az állambiztonsági szolgálattól saját kérelmemre szereltem le. Óriási ribillió támadt, amikor benyújtottam a kérelmemet. Olyan ritka volt az ilyen, mint a fehér holló. Ritkán teljesítették. Nehezen sikerült, de elengedtek.” A lényeget illetően az idézetből jószerivel csak az „óriási ribillió” igaz. Ha nincs ez a hazugság, szóba se hoztam volna a történetet. A kirúgás után Szende Iván tengett-lengett. Minden bizonynyal kereste önmagát. A nagy ténfergés végállomása Izrael lett. Azt nem tudni, hogy ott megtalálta-e önmagát, de a rendszerváltozás után visszatért Magyarországra. Néhány év múlva megjelent egy könyve„Ügynök” voltam Magyarországon címmel. Az előbbi idézet hamissága távol tartott attól, hogy kezembe vegyem Szende Iván önvallomását. Az interneten az elmúlt években mindenféle kósza hírek keringtek Szende Ivánról - ezek vagy igazak, vagy nem. Az viszont tény, hogy egy ideig vezető beosztásban, kommunikációs menedzserként dolgozott a szoros izraeli kapcsolódású In-Kal Security Kft-nél. Később még inkább az újságírás, a média felé mozdult, ahol a hitelesség, az igazmondás fokozott követelmény. A Szovjetunió című lap egykori terjesztőjéből a Hekus Magazin főszerkesztője, a Diplomata Magazin főszerkesztő-helyettese lett. Ahogy egy helyen írja: „öreg róka” a szakmában. Mindehhez még hozzátehetjük, hogy tapasztalt tiltakozó aláíró is, hiszen az említett nem az egyetlen eset, amikor hasonló társaságban találkozhatunk a nevével. Bálint László EMBERFOGÁS Otcsenás Péter egy ismerős sugallat kényszerének engedve látogatott el Rákosfalvára, ahol órák hosszat csatangolt, dacolva a heves szélrohamokkal. Járta az utcákat, a tereket, mint egy naiv kamasz, aki azt képzeli, hogy elegendő felkeresnie Rákosfalvát, Jezovics szülőföldjét, a viszontlátás reményében. Mintha rózsafüzért imádkozna, úgy mormolta magában atyai jóbarátjának verssorait: A megszokott / kis utcák is kiszélesednek / és mindenben a nap lobog. / Nem ünnep ez. Oly néma minden / ahogy az álomban szokás. / Ez a mi újjászületésünk, / egy mindig új feltámadás. Ha a hideg, nyirkos idő néha bekergette valamelyik sarki talponállóba egy-egy felesre, az elhunyt költő újfent szólt hozzá, de másképpen, olyankor évekkel korábbi beszélgetéseik foszlányai merültek felszínre tudatából. „Szeretetre méltó ember vagy, különösen akkor, ha kicsit iszol, és eltűnik az a szorongástöredék is az arcodról: olyankor vagy önmagad, Péterkém. De nagyon vigyázz, nem szabad túlzásba vinni!” Mikor a télikabátja zsebébe nyúlt, hogy kifizesse a karcsú cehhet, olyan érzése támadt, mintha görcsös ujjak markolnák meg az alkarját. Még hátra is pillantott, hátha valaki szót akar váltani vele egy potya féldeci reményében, de rá kellett jönnie, hogy csak a képzelete lépett működésbe. Holott egészen belezsibbadt a karja a szorításba, mint amikor türelmetlenül sürgetik az embert, hogy induljon már és ne húzza az időt feleslegesen, és hallotta költő barátja jellegzetesen kesernyés, kissé érdes hangját, ahogy halkan mondja, szinte súgja: „Ifjú szívedben élek tovább!” Ahogyan azt ajánlásként bele is írta egyik Péternek ajándékozott verseskötetébe. Az utcán körülnézett, és újabb verssorok jutottak eszébe: Ezer emberrel / ezer sorban / vagyok megkötve / nagy napokban, / görnyedő háttal, / feszes kötéssel, / munkában növő/ emberiséggel, / rangom: a nép / és tisztem a beszéd, / ülni emberek / ünnepét, / roskadni le, / haladni föl, / nem hagyni / végezetlenül / semmilyen/ munkát, / utcakövekben / növekedni / s az emberekben, / amíg nem lesznek / mind teli. /Egy dolgom van: /segíteni. Sohasem szégyellte bevallani, hogy mennyire hiányzik neki Jezovics, aki azért lett költő, mert embernek nem vált be. A szómágus, aki nem egyszer figyelmeztette, hogy a nő nem tudja, mit akar, de azt mindenáron keresztülviszi. Az ezerarcú virtuóz, akinek tekintete a lélek mélyére szúrt. Egyik alkalommal azt mondta a hírlapírónak: „Még fel kell vinnem magammal téged a hegytetőre, úgy, ahogyan Ábrahám tette Izsákkal.” Otcsenás Péter tüstént emlékeztette a költőt arra, hogy Izsáknak végül az Isten megkegyelmezett, mire Jezovics így folytatta: „Na jó, jó, most megint jössz a buta közbeszólásaiddal, mintha nem értenéd, miről beszélek neked.” Dehogynem értette. Néha úgy érezte, csak ő érti és senki más. Mintha ő lenne a fiú, akire a költő várt. Különösen azóta volt ezzel így, hogy Jezovics is távozott a mennyei Mandzsúriába... Otcsenás Péter sokszor idézte meg őt, a maga különös módján: olvasta verseit, hallgatta magnetofonról a hangját, nézte a költőről készült portréfilmeket. Rengeteg mindenről kellett volna még beszélniük. Annyi minden történt, amivel kapcsolatban szerette volna kikérni a véleményét. Nagyon boldog lett volna, ha csak egy-egy pillanatra belenézhet szemének hiteles tükrébe. A hírlapíró nem lehetett eléggé hálás az Istennek, amiért találkozott Jezoviccsal, aki kitüntette barátságával és szellemi gondviselésével, lényével megérintette, és ráébresztette ember mivoltának lényegére: arra, hogy szeretet nélkül nemhogy írni, de még élni sem szabad. Noha a költő elment, versei, regényei, színdarabjai mindenkiben felidézik a repülés, a szárnyalás boldogságát, aki veszi a fáradságot és „megtanul Jezovicsul”. A költő hite szerint az Isten - akárcsak egy ihletett drámaíró - képes egy szempillantás alatt átrendezni teremtményei sorsát azzal, hogy enged társakra lelni másokban. Mi nagyképűen hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a véletlen játéka volt. Holott rajtunk keresztül nyilvánult meg az Isten által kigondolt drámai fordulat, mely egész életünket megváltoztatta. Borbély László író Sokan ismerünk majd magunkra Jezovics hőseiben, és ha kellőképpen figyelünk, meghalljuk a költő hangját is a mondatok és a verssorok mögött, hiszen nem hagyott el bennünket örökre, elbújt a teremtményei lelkében, és onnét pillant ránk - akár az Isten. Mialatt Otcsenás Péter magányos sétáját folytatta, immáron a templomkert irányába, mégis egy cseppnyi boldogság járta át szívét, mert belátta, hogy akit az ember igazán szeret, azt sohasem veszítheti el örökre, mert a lélek színpadán mindig vele marad. Magyar FérfiM 3 csapat elárulta magát és nyíltan szembefordult a nemzettel. Ez nem tesz lehetővé semmilyen elnézést még győztes helyzetben. Le kell teríteni őket. Nem fizikailag, természetesen, hanem politikailag, és minden jogtalanul birtokolt intézményüktől meg kell fosztani őket. A parlamentből való kiesésükkel nem sokat kell törődni, ha valaki valamilyen rosszul felfogott érdekből, humanizmusból nem nyúl a hónuk alá, amúgy is kiejtik magukat. A következő országgyűlésnek újra kétharmados magyar többségűnek kellene lennie. Erre van esély az egyes vidéki centrumokban elkövetett rosszízű összefonódások és zavarok ellenére. A tömegnek azonban mozognia kell. A kétharmadot létrehozó tömegnek meg kell tanulnia követelni. A tömeg az utcán nem tűrheti el, hogy a Magyar Nemzeti Bank a magyarellenesség fellegvára és anyagi bázisa maradjon. A tömeg nem tűrheti, hogy az idegen bankok és a bankszövetség elszabotálja a kormánnyal megkötött egyezséget és már most elkezdje az átállást. A tömeg semmilyen átállást nem tűrhet el és ki kell vetnie magából a megalkuvásra mindig készeket, a nemzeti mivoltukat már csárdáslépésekkel megtagadókat. A kormány szívós küzdelmét csak ez az állandóan követelő és támogató keresztény magyar tömeg alapozhatja meg. Ellenségeinknek éppen magyaságunk és kereszténységünk megsemmisítése a célja, tehát tétlennek maradni felelőtlenség és bűn. A politikai eszközökkel küzdő kormánytól nem várható el, hogy az öntudatos tömeg helyett cselekedjék. Most magyar és keresztény kötelesség a kemény kiállás. Ide pedig semmilyen szabadkőműves háttérhatalmi hivatalnok kormány ne jöjjön a magyar kultúrát megsemmisítendő! Görög- és Olaszországban ez már megtörtént. Ezeknek kétségtelenül a gazdasági válság sajátos megoldása a feladatuk, de eközben rátelepednek két ősi kultúrára, és a világkormány sötét céljaira sajátítják ki ezeket. Az Akropolisz, Hellász kultúrája csak addig hatóerő az emberiség számára, amíg az, ami. Ha rátelepedett a háttérhatalom és kilúgozta, bemázolta és gazdasági ürügyekkel bekebelezte, akkor már nem Akropolisz. És már nem áll útjában az egyenlősítésnek, az eltömegesítésnek és a plázasivárságnak. Az üzletnek és a pénzhatalomnak. A római kultúrával, amely az olasz világban éli tovább életét, kétezer éve ugyanez a helyzet. A magyar kultúrával most ugyanez a helyzet. Útban van az alkotmány? Igen. De elsősorban a magyar kultúra, az ezeréves vagy inkább több ezer éves magyar kultúra van útban, a spekuláns világhatalom azt akarja megsemmisíteni. Hogyan maradhatna hát szótlan, tétlen a magyar keresztény tömeg? Várhat mindent a kormánytól? Ez most korparancs, ki hat a gátakra, a haza veszélyben, hordozzuk körül a véres kardot! Senki ne maradjon tétlen!