Magyar Futár, 1858 (3. évfolyam, 185-287. szám)
1858-09-16 / 257. szám
Kolozsvár 35*. Csütörtök sept. 1 évre 3 pfttalMidi! FITU (Harmadévi folyam.) Megjelenik e lap hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Előfizethetni minden postahivatalnál bérmentes levélben vagy helyben a szerkesztői szálláson a kis Szamos mellett, az úgy nevezett Bayerkert 413 sz.alatt, egy évre 13. félévre «. negyedA tair(bi«?Nt*!( négyszer haHitbozott sorának ára 41 pengő krajcár s ezenkívül mindenkori beiktatásért 15 pkr. kincstári adó. Vidéki hirdetésekkel egyszersmind a díj is beküldendő. Ő cs. k. Apostoli Felsége a belügyministerhez következő legfelsőbb kéziratot méltóztatott kibocsátani: „Kedves báró Bach! Oly számos jatékonysági tények jönek tudomásomra, melyek fiam Rudolf koronaörökös-főherceg születése alkalmából birodalmam minden tartományaiban gyakoroltatnak, hogy valóban ösztönöztetve érzem magamat, ezért legforróbb elismerésemet kifejezni. ’ Megbízom önt, hogy azt közzé tegye, hozzácsatolván azt, hogy alattvalóim jótékonyságának ily nyilatkozatai Előttem az említett szerencsés esemény iránti örömteljes részvétnek legóhajtatosabb kifejezései.“ Laxenburg, sept. 3,, 1858. FERENC JÓZSEF, s. k. Egy kis alamizsnát a szegény nemzetnek, mig van mód és idő reá! II. Es erben sich Gesetz’ und Rechte Wie eine ew’ge Krankheit fort; Vernunft wird Unsinn, Wohlthat Plage; Weh dir, dass du ein Enkel bist! (Göthe.) Novus ab integro saeclorum nascitur ordo. (Virgil.) Tarkószeg, sept. 12. Ha a forradalom a nemesi kiváltságokkal együtt az ezek tenyésztő melegében kifejlődött és századok óta átöröklött indolentiát és munkairtótást is eltörölhette, helyökbe pedig az uj kor- és szükségekhez alkalmazott tudományt, ipar- és vállalkozási szellemet és munkaszenvedélyt teremtett volna, akkor én okot nemzeti alamizsna kérésére most nem találnék. De, fájdalom, a forradalom forgószele csak a régi rendet seperte el, nem ám a régi embert is. Ezt régi szokásaival, hajlamaival, nézeteivel földhöz csapta s ott hagyta, mint a halat a szárazon, vergődni és küzdeni az uj intézetekkel, melyek az ő eleme nem voltak. És most az ősi intézetek bus emlékezetével lelkében, kis birtokára szorítva, melyből az állam növekedő igényeinek is, az egyenlő jog szerint, eleget kell tenni, az uj atmosphaerában lélekzete megszakadt és tagjait dermedtség fogta el. A társaságban, amely ma már oeconomiai fogalommá vált, miszerint az emberek csak mint termesztők és fogyasztók jönek tekintetbe és a statistika számvetési játékainak jegyeiül szolgálnak, hol a súlyt az anyagi vagy szellemi érték és elvégre azoknak képviselője, a pénz, határozza meg — oly forma tőke-érték kezdett ő lenni, mint a forgásból kiment pénz. Ámde, az oeconomia törvénye szerint, az oly tőke, mely nem forog, önmagát emészti fel, — és a közép és kis birtokos, ki földbirtokán csak a régi, megszokott gazdaságát űzi és annak mindig szűkülő jövedelméből él, ma már azon hal, mely a szárazra esett, azon ember, ki a statistikában, mint producens, alig számit, az oeconomiai társaságban kevés súllyal bir és az ő kis birtoka oly tőke, mely a csupa örökösödési osztályok által is csak hamar elenyészik. Az elszegényedett magyar pedig Erdélyben a nemzetre nézve elszokott veszni és az őt környező román elemben olvad fel. E pedig — amit neki dicséretére lehet említeni— két kézzel ragadja meg az alkalmat kiemelkedni az alattvalóságból, melyre a históriai jog századok előtt ítélte volt s uraságra törekvését a hivatalok és iskolák statistikája elég nyilván bizonyítja. A mi politikai esésünk az ő újjászületése volt, és jövendőbeli eredményre nézve a két fél psychologiai állapotja közt roppant a különbség: az, ami a hanyatlás és emelkedés közt. Nem azt akarom ezekkel demonstrálni, hogy elenyészünk minden nyom nélkül, mint a bolygó tűsz, — mert hiszen azon „nagy magyarországi teeleink is, kiket most déli finneknek nevez a tudós világ — a vogulok és mordvinok, cseremisszek és wotjákok — kik az északi germánfalu, városokat és erősségeket épitő varságok előtt nagy részét bírták Oroszországnak, ma is léteznek a Volga partjain szétszórt kis falukban, melyek a szomszéd oroszokétól egészen elütnek és a rendetlen, de gyümölcsösökbe rejtett székely falukhoz mindenben hasonlítanak s ezek régi alkotmányához hasonló polgári szerkezetüket mai napig is megőrizték és ma is berkekben imádják isteneket és ménlovat áldoznak neki, — hogy mint egy 2000 év előtti korszaknak csudálatos maradványai a touristák bámulását vonják magukra s a philologusok tanulmányainak megbecsülhetetlen tárgyaiul szolgáljanak. De éppen az a borzasztó sejtelmem, hogy mi erdélyi közép és kis birtokosok, ebben a gőz- és villámgyorsasági időben, ha elég korán le nem vetkezzük a feudális embert és fel nem öltjük az új oeconomiai embert, nem sokára oly ritkaságokká válunk, mint volgamelléki távol rokonaink. Most már 50 év is elég ily perspectivának valósítására, mert dűlt síkon vagyunk, melyen annál sebesebb a haladás, minél inkább közeledünk a mélységhez. Ott fognak összetalálkozni fiaink s mint megannyi dán Ranudo di Colibrados, ősük köpenyében, melynek háta elől és nyilása hátul lesz fordítva, hogy a meztelenség elől takarva legyen, a kiáltó szükségek alkalmatlan emlékeztetéseit a pipa melancholikus füstgomolyaival ütögetve, időtöltés kedvéért kölcsönösen fogják egymásnak elbeszélgetni, hogyan jutott A-nak is B-nek is s nekik is birtokuk lassanként leik és Náthán 33 vagy 99 évre szóló s egyszerre lefizetett haszonbéres birtokába, melyet azonban felbontani soha sem lehet, vagy más régen megvetett osztály sorsosa valóságos tulajdoni birtokába, minden pénz nélkül, csupán egy kis darab, félig-meddig nyomtatott papirért, — és unalmukban elővesznek egy régi M. Futárt — mert akkor fris nem fog létezni, talán még Közlöny sem, hacsak minden pártfogó legalább tíz példányt nem járat magának — és olvasni fogják, hogy csak 50 évvel előbb, mindez éppen úgy meg volt mondva benne egy feketén látó falusi nemes atyjok fia által, sőt eszükbe jutván, hogy még 50 évvel előbb egy Berzsenyi nevű magyar poéta ugyan azt a „hajdan erős magyar“-t szivreható versekben énekelte volt el, — egy iskolai classikus visszaemlékezéssel igy sóhajtanak fel: sic fata tulere! — Hát nagy uraink ? kérdi a nyájas olvasó. — Ők már többé nem laknak falun, a rongyosság, koldus atyafiság és műveletlen proletarius nép között. Elmenekültek, ki Kolozsvárra, ki Bécsbe, ki Párisba vagy Nápolyba. A gazdagnak nincs távolság többé, csak a földhözragadtnak, — és a kinek pénze van, mindenütt otthon van s oda megy, ahol legtöbb érvet nyújtanak érette. A házasságok — mint most indultak Magyarországon — a német, cseh és orosz aristocratiával hozták szoros viszonyokba és cosmopolitává tették. A kastélyokat többnyire rutul megviselte az idő, mert haszonbérlő lakik bennök, kinek azok fentartása éppen oly kevéssé jövedelmezne, mint az azokat kerülő urnák. A birtok azonban terjedelemben nőtt: az apró birtokok belé olvadtak; a kis birtokosok eltűntek; csak nagy urak és napszámosok maradtak. A gazdálkodás egyszerű és a legnyereségesebb : kevés kézi munka, sok termény. A legelőket pompás csordák borítják és a végtelen kaszálókon roppant irodájok emelkednek; szántó kevés van, gabona csak a cseléd számára terem; a népesség csekély és szűk helyen megtermeszti a mindennapi málét. Hogy lehetne kívánni a nagy földesurtól, hogy ily idegenszerű, tőle oly mély távolban álló környezetben éljen!?—És városaink? Ezekben megszaporodtak a foltozó mesteremberek és a szatócsok. A nagyobb kereskedést és kézműipart más fejlettebb tartományok gyáripara, a vasutak és telegráfok tették feleslegessé; a közép nemesség még élhető része ide vonult, hogy egymás közelében inkább otthon érezze magát. —■ Ezek körvonalai a nem messzi perspectivának, a mint sejtelmem elembe rajzolta. Színezni az elevenségig nem akarom, mert már régóta cseng fülembe az optimisták ellenvetése, hogy mindaz, amit mondok, puszta feketevérű ábránd rémképe, melynek legtalálóbb ellentéte azon valódi körülményben fekszik, hogy az ország minden magyar fő és algymnasiumait évenként növekedő számban töltik meg éppen az érdeklett osztály gyermekei, kiknek intelligenciája gondoskodni fog ama képzelt aggály teljes jövő elhárításáról. De éppen ez az a forrás, amiből az én aggodalmaim nagy része ered s amiről közelebbi alkalommal fogom előadni nézeteimet. Harkályi Titus: Székely-Udvarhely, sept. 4. A nemzet szivében fogamzott és a megmérhetlen heszeretet oltárán gondosan ápolgatott kívánat teljesült Megszületett a honatyának — meg, népének öröme. — A boldogító hir a birodalmi székvárosból villanyúton jött, hogy felvillanyozzon minden kebelt. Megérkezése szülőanyja lett a várva várt országos örömünnepnek, amelyet 23-kán a tarackok dörgései tudatának városunkkal. 24-kén a tiszta verőfényes nyári napnak kora reggelétől örömteljes várakozásban hullámzott a népség, várva az időt, hogy betölt öröme feletti háláját mihamarább leróhassa a Mindenható színe előtt, ami rég. 9 órakor meg is történt. Oly jól illett az orgona lágy hangja s a nép buzgó fohásza közé a ropogó mozsarak csattanós dörgése ! A nemes város — amint tudom — ez örvendetes ünnepély emlékére, 100 pftot adott a szegények felsegéllésére oly formán, hogy annak évi kamatjában a kath. és rét.szegények egyaránt részesittessenek. 24-kén megérkezett az iskolatanácsos anga, és 25-kén megtartotta az érettségi vizsgálatott az arra jelentkező 7 ifjuval. Kezdete reg. 8 órakor volt és tartott V21-ig, megint 3-tól ’/^-ig, mikor is gyertyát kellett gyújtania; s ez igen is jól vette ki magát, hisz úgy is arról adtak számot, mit életekben legtöbbnyire gyertya világnál tanultak; de még jobban az, hogy a sötétben világító gyertyafény, tökéletes jelképe volt az ifjak kötudomány ismeretének ; egynek reménye meghiúsult ugyan, mint azon szegény szentkirályi gazdának, kiknek aug. 30-kán est. 9 órakor, minden épületeik és abba rakott őszgabonáik elégett, kik közül — fájdalom! egy sem volt biztosítva. — Itt is mint amabban, csak szorgalom és kitartó munkásság segíthet. Azonban, hol egy helyt elsikamlik a remény várt valósulása, más helyen ki szokta pótolni csalékonyságát, így, akik remélték a botosutca kiköveztetését, nem csalatkoztak meg, mert már 1/3-áa be is van végezve. Bárcsak valakinek