Magyar Hang, 2020. március (3. évfolyam, 10-13. szám)

2020-03-13 / 11. szám

Magyar Hang 2020. MÁRCIUS 13-19 nyíre nehéz volt ráeszmélnem arra, hogy ez nagyon nincs rendben így. Visszatérő a no­vellákban, hogy a szereplő nem is érti, mi történik vele, azt, hogy megsértik a határa­it. És nem tudja, mennyire nem oké, hogy az utcán leteperi egy részeg kiskatona. Le­het, azért, mert éjszaka dolgoztam fiatalabb koromban, de nagyon sok ilyesmi megesett. És azt gyanítom, a legtöbb nő tapasztalt hasonló határsértéseket. Még ha az nem is úgy történt, hogy konkrétan maga alá gyűr­te valaki, lehúzta a nadrágját, és megpró­bálta magáévá tenni. Mindig azt gondoltam egyébként, milyen marha jó vagyok abban, hogy kidumáljam magam az ilyen szituáci­ókból. Hogy­­ ez is megesett - jön valaki a bicskájával, hajnali ötkor, Csepelen, se­hol senki, és én addig beszélek hozzá, amíg meg nem jelenik az első járókelő. Megtör­tént gyakran, hogy éjszaka mentem egye­dül haza, másztak volna rám, és ki kellett dumálnom magam. Nem voltam a női iro­dalomnak nagy híve, nem tekintettem ma­gamra feministaként. De azt gondolom, hogy a metoo mozgalom áttörése óriási do­log volt, számomra is megvilágosodás. - Feljelentést nem is akart vagy mert tenni ezek miatt? - Á, eszembe sem jutott. Teljesen biztos voltam benne, hogy kiröhögnének, ha oda­állítanék ezekkel. - Mit tekint amúgy női irodalomnak? - Úgy gondoltam, nincs egyféle női ál­láspont, női tekintet. Különböző női sorsok, stratégiák és fájdalmak vannak És nem biz­tos, hogy más nevében tudok beszélni. Most mégis arra jutottam, hogy vannak közös él­mények, vegyük ezeket a határsértéseket, a saját test tárgyiasítását. Voltak evésza­varaim is, igen, voltam anorexiás. Nem fo­galmazódott meg bennem úgy, hogy én egy szépségideálnak akarok megfelelni, de nyil­vánvalóan szerepet játszott benne. Bonyo­lult dolog, a családhoz és szeretethez való viszonyról is szól, nem egyszerűsíthető le annyira, hogy a szupermodellek csontsová­nyak, de nyilván van annak is szerepe benne.­­ És mi a helyzet a férfiak szerepével? Mi­lyen lenne egy ideális férfi ma? - Arra jutottam, hogy kicsit viktoriá­nus a gondolkodásom. Dolgoznak bennünk olyan atavisztikus vágyak, amelyeket kar­ban kell tartanunk. Ilyen vágy a nő részéről, hogy tetszeni akar, a férfiéról pedig, hogy hódítana, magáévá tenne másokat. És sem a nők, sem a férfiak nem tanulták meg eze­ket a vágyakat jól kezelni. A régi női-férfi szerepeket valamennyire felülírtuk, de nem alakult ki helyettük valami más, ezért sokkal bizonytalanabbak a férfiak is, mit csinálhat­nak, mit csináljanak. Nincsenek kialakult mintái annak, mi az elfogadható viselkedés. Volt egy elfogadható macsó viselkedés, ez különösen Magyarországon erősnek számí­tott, most viszont már átalakulóban a világ. Közben át tudom érezni, hogy a fiatal, fehér férfiak is tropára mentek, elvesztették a biz­tonságérzetüket. - Feministának miért nem mondaná magát? - Van olyan fajtája, a patriarchátust hangsúlyozó, amellyel egyáltalán nem tu­dok azonosulni, alapvető ellenségességet érzékelek nem csupán a rossz jelenségek­kel, de egyáltalán a férfiakkal szemben. Létezik egyfajta kettős beszéd is: egyszerre várjuk el, hogy kifizessék a kávénkat meg felsegítsék a kabátunkat, viszont szeret­nénk egy másfajta női szerepet is kialakí­tani. Én a hagyományosabb aszimmetriákat tudom értékelni, nagyon jólesik például, ha kinyitják előttem az ajtót. És akkor mi ott lejátszottuk ezt a táncot, részesei lettünk egy kulturális rítusnak. MAGAZIN 19 A szabadságért sétáltunk azokon a fekete betűs ünnepeken Torkos Matild A budapesti március 15-ei ellenzéki megmozdulások­­ról először valamikor a 70-es években hallottam. Egy egyetemi hallgató a szomszéd falu református temp­lomának restaurálásán dolgozott, róla mondták azt, hogy egy március 15-ei tüntetésen való részvétele miatt rúgták ki az egyetemről. Aztán amikor a Debreceni Református Kollé­giumba jártam, talán másodikos lehettem, amikor március 15-e egy hosszú hétvégére esett, és úgy volt, hogy hazautazhatunk a szüleinkhez. Csakhogy kiderült, sokan a fővárosba készülnek, csatlakozni akarnak a tüntetőkhöz, ami akkoriban már megszo­kott eseménynek számított ezen a napon. A tanárok értesültek a diákok tervéről, és zárlatot rendeltek el a kollégiumban. Senki sem mehetett haza. A kollégium diákserege úgy demonstrált, hogy nem mentünk reggelizni, csak a fiúk egy csoportja ment le a menzára, ahol némán álltak egy ideig, majd távoztak. Hét­főn, az első tanítási napon pedig minden óra tíz-tizenöt perccel később kezdődött, mert a tantestület tanácskozott. Végül olyan döntés született, hogy ha kiszivárog a kollégium falai közül, mit terveztek a diákok, akkor a névsor szerint haladva minden tize­dik tanulót kirúgnak. Nem szivárgott ki semmi. Főiskolára Budapesten jártam, nem tudom, mikor kezdtem részt venni a március 15-ei tüntetéseken, de amint értesül­tem róla, hogy a Petőfi-szobornál van a gyülekezési pont, attól kezdve igyekeztem mindig ott lenni. Nyilvánvaló volt mind­annyiunk számára, miért vagyunk ott: a szabadságért, levert forradalmunk emlékéért, a sajtószabadságért, azért, hogy egyre langyosabb, mégiscsak diktatórikus rendszerünk meg­változtatásának reménye fennmaradjon. 1986-ban is a Petőfi-szobortól indultunk, a Magyar Tu­dományos Akadémia erkélyén - munkanap lévén - mindig álltak néhányan a munkatársak közül, volt, aki integetett is nekünk. Kossuth-nótákat énekeltünk, és a francia himnuszt is, a La Marseillaise-t. Amikor már elég nagy tömeg vett részt ezeken a tüntetéseken, mindig elcsodálkoztam, hogy a Kos­suth tér virágágyásain is úgy haladtunk át, hogy nem okoztak kárt a növényekben. Ez engem nagy elégedettséggel töltött el. Aztán a Batthyány-örökmécses következett, majd átmen­tünk a Margit hídon a Bem-szoborhoz, és a Batthyány téren ért véget a séta. A 80-as évek közepe után már szónokok is akadtak. A demokratikus ellenzék tagjaival - akik tevékeny­ségéről a Szabad Európa Rádió akkoriban már rendszeresen beszámolt - itt lehetett találkozni. Később sokan azért helyez­tük bizalmunkat az SZDSZ-be, mert e párt vezetőit ismertük a március 15-ei tüntetésekről. Egy lányt 1986-ban mindjárt a tüntetés elején kiemeltek a sorból. A Kossuth téren barátunk, férjem kaposvári középis­kolás osztálytársa, Szalai József hívta fel erre a figyelmet, kérve, hogy mindenki próbálja ellenőrizni, társai, akikkel együtt jött, megvannak-e. Józsi nyakában egy feltűnően hosszú zöld sál volt, amelyet a felszólalása után levettem a nyakából, és egy reklámszatyorba rejtettem, hogy ne lehessen később beazono­sítani. A Batthyány-örökmécsesnél egy sarkon vártam a tár­saimra, amikor odalépett hozzám egy férfi (utóbb kiderült, hogy a KISZ KB-nál dolgozott), és nekem szegezte a kérdést: „Miért hagyod, hogy provokáljon a barátod?” Utána hazasiettem, a Pöttyös utcánál laktunk akkor, a fél­éves fiunkra a férjem vigyázott, míg én tüntetni voltam. Nem sokkal később jött Józsi barátunk felesége, Kata, keresve a párját. Aggódott, mert hallott a rendőrségi intézkedésekről. Mondtam, hogy körülbelül most érkeztek a Batthyány térre, induljunk együtt. Józsi tényleg hajlamos volt arra, hogy ma­gára húzza a rendőri intézkedést. Mire a Batthyány térre értünk, már kiderült, hogy egy böl­csészhallgató lányt vittek el, Diószegi Olgát. A Duna-part felőli HÉV- és metrófeljárónál a tüntetők egy csoportja Olga sza­badon bocsátását követelte. Józsi vigyorogva fogadott min­ket, meghirdettem Olgáért az ülősztrájkot, de a fiatalok azt mondták, hideg a beton, erre mondtam, hogy jó, akkor legyen guggolósztrájk. Bírtam Józsi fanyar humorát. A fiatalok inkább csak állva tüntettek, nem hallgattak Józsira. De a mögöttünk jövő idősebbek azt mondták, azt nem lehet. Miért ne lehetne? Itt a zászló, a többiek ezt követik Egyszer csak a rendőrök hirtelen sokan lettek, körbefogták a tüntetőket, igazoltatták a fiatalokat, mégpedig úgy, hogy aki odaadta a személyi igazolványát, annak már nem adták visz­­sza. Engem is igazoltatni akartak, de megtagadtam az igazol­ványom átadását. Néhány rendőr körbefogott, egy fotós pedig fotózta a jelenetet, amint ott állok a 45 kilómmal a rendőrök gyűrűjében. Erre inkább a fotós lett érdekes a rendőröknek, akit megfogtak, és betuszkoltak a rendőrautóba. A tüntetők egy ré­sze körbeállta a kocsit, hogy ne tudjon elindulni a fotóssal; egy másik csoport, akiktől már elvették a személyit, eközben engem behúzott maguk közé. Az igazoltatások megkezdésekor Demsz­ky Gábor is ott volt még velünk, de ő időben távozott, mint utóbb elmondta, azért, mert akkor rendőri felügyelet (ref) alatt állt. A következő évben egy ideig a menet elején sétáltam egy ismerősöm, Jakab Lajos mellett. Lajos az egyik szamizdatot előállító csoport, a Katalizátor Iroda munkáját segítette abban az időben, amelynek egyik alapítója főiskolai tankörtársam, Laczik Erika volt. Ott volt még Bogád Zoltán (Zutyu) is, kisgye­rek még, körülbelül tizenkét éves lehetett. Zutyut, mint ké­sőbb megtudtam, az ’56-os elítélt, Krassó György pátyolgatta abban az időben. Krassót egyébként nem ezekről a tüntetések­ről ismertem, emlékeim szerint nem nagyon vett részt raj­tuk, hiszen ő komoly rendőrségi ellenőrzés alatt állt ezekben az években. Egyszer tiltakoztunk írásban is az ellene elrendelt rendőrségi felügyelet miatt. A másik nagy öreg Pákh Tibor volt, akivel ha nem találkoztunk a tüntetésen, tudtuk, hogy már hajnalban bevitték a rendőrök. A lánchídi csatából kimaradtam, a nyolc hónapos gyere­kemhez igyekeztem haza. 1987-ben tehát a menet elejére kerültem valahogy, és ha már Lajosék vitték a zászlót, gondoltam, legyen ez most egy kicsit más tüntetés, mint a korábbi években. Hétköznap dél­után volt, az emberek mentek haza a munkából, ezért azt ja­vasoltam, menjünk ki a Nagykörútra. Gondoltam, a járókelők közül még többen csatlakoznának, és akkor végre méretesre dagadna a tiltakozó menet. De a mögöttünk jövő idősebbek azt mondták, azt nem lehet. Miért ne lehetne? Itt a zászló, a töb­biek ezt követik. Aztán megállapítottam magamban, hogy ezek szerint nincs forradalmi helyzet, és sétáltam velük tovább egykedvűen a megszokott útvonalon. Ebben az évben már szinte minden fontos helyszínen volt beszéd is. Még a Bem-szobornál is, de a Batthyány térre már nem jutott. Egy KISZ KB-s forma odaszólt nekem: „Mi van, elfogytak a szónokaitok?” „Ne aggódj, mindig akad egy” - mondtam, és kimentem a tömeg elé, ahol rögtönöztem valamit lelkesítő szándékkal. Ahogy befejeztem, hátramentem a tömeg szélére. Két fiatal srác később figyelmeztetett, hogy a beszédem végén valaki a tömegben megindult utánam, legyek óvatos. Szép idők voltak. Akkor még pontosan tudtam, kikhez tar­tozom... a Szabadság tér felé Budapesten FORRÁS:FORTEPAN

Next