Magyar Hang, 2020. március (3. évfolyam, 10-13. szám)
2020-03-13 / 11. szám
Magyar Hang 2020. MÁRCIUS 13-19 nyíre nehéz volt ráeszmélnem arra, hogy ez nagyon nincs rendben így. Visszatérő a novellákban, hogy a szereplő nem is érti, mi történik vele, azt, hogy megsértik a határait. És nem tudja, mennyire nem oké, hogy az utcán leteperi egy részeg kiskatona. Lehet, azért, mert éjszaka dolgoztam fiatalabb koromban, de nagyon sok ilyesmi megesett. És azt gyanítom, a legtöbb nő tapasztalt hasonló határsértéseket. Még ha az nem is úgy történt, hogy konkrétan maga alá gyűrte valaki, lehúzta a nadrágját, és megpróbálta magáévá tenni. Mindig azt gondoltam egyébként, milyen marha jó vagyok abban, hogy kidumáljam magam az ilyen szituációkból. Hogy ez is megesett - jön valaki a bicskájával, hajnali ötkor, Csepelen, sehol senki, és én addig beszélek hozzá, amíg meg nem jelenik az első járókelő. Megtörtént gyakran, hogy éjszaka mentem egyedül haza, másztak volna rám, és ki kellett dumálnom magam. Nem voltam a női irodalomnak nagy híve, nem tekintettem magamra feministaként. De azt gondolom, hogy a metoo mozgalom áttörése óriási dolog volt, számomra is megvilágosodás. - Feljelentést nem is akart vagy mert tenni ezek miatt? - Á, eszembe sem jutott. Teljesen biztos voltam benne, hogy kiröhögnének, ha odaállítanék ezekkel. - Mit tekint amúgy női irodalomnak? - Úgy gondoltam, nincs egyféle női álláspont, női tekintet. Különböző női sorsok, stratégiák és fájdalmak vannak És nem biztos, hogy más nevében tudok beszélni. Most mégis arra jutottam, hogy vannak közös élmények, vegyük ezeket a határsértéseket, a saját test tárgyiasítását. Voltak evészavaraim is, igen, voltam anorexiás. Nem fogalmazódott meg bennem úgy, hogy én egy szépségideálnak akarok megfelelni, de nyilvánvalóan szerepet játszott benne. Bonyolult dolog, a családhoz és szeretethez való viszonyról is szól, nem egyszerűsíthető le annyira, hogy a szupermodellek csontsoványak, de nyilván van annak is szerepe benne. És mi a helyzet a férfiak szerepével? Milyen lenne egy ideális férfi ma? - Arra jutottam, hogy kicsit viktoriánus a gondolkodásom. Dolgoznak bennünk olyan atavisztikus vágyak, amelyeket karban kell tartanunk. Ilyen vágy a nő részéről, hogy tetszeni akar, a férfiéról pedig, hogy hódítana, magáévá tenne másokat. És sem a nők, sem a férfiak nem tanulták meg ezeket a vágyakat jól kezelni. A régi női-férfi szerepeket valamennyire felülírtuk, de nem alakult ki helyettük valami más, ezért sokkal bizonytalanabbak a férfiak is, mit csinálhatnak, mit csináljanak. Nincsenek kialakult mintái annak, mi az elfogadható viselkedés. Volt egy elfogadható macsó viselkedés, ez különösen Magyarországon erősnek számított, most viszont már átalakulóban a világ. Közben át tudom érezni, hogy a fiatal, fehér férfiak is tropára mentek, elvesztették a biztonságérzetüket. - Feministának miért nem mondaná magát? - Van olyan fajtája, a patriarchátust hangsúlyozó, amellyel egyáltalán nem tudok azonosulni, alapvető ellenségességet érzékelek nem csupán a rossz jelenségekkel, de egyáltalán a férfiakkal szemben. Létezik egyfajta kettős beszéd is: egyszerre várjuk el, hogy kifizessék a kávénkat meg felsegítsék a kabátunkat, viszont szeretnénk egy másfajta női szerepet is kialakítani. Én a hagyományosabb aszimmetriákat tudom értékelni, nagyon jólesik például, ha kinyitják előttem az ajtót. És akkor mi ott lejátszottuk ezt a táncot, részesei lettünk egy kulturális rítusnak. MAGAZIN 19 A szabadságért sétáltunk azokon a fekete betűs ünnepeken Torkos Matild A budapesti március 15-ei ellenzéki megmozdulásokról először valamikor a 70-es években hallottam. Egy egyetemi hallgató a szomszéd falu református templomának restaurálásán dolgozott, róla mondták azt, hogy egy március 15-ei tüntetésen való részvétele miatt rúgták ki az egyetemről. Aztán amikor a Debreceni Református Kollégiumba jártam, talán másodikos lehettem, amikor március 15-e egy hosszú hétvégére esett, és úgy volt, hogy hazautazhatunk a szüleinkhez. Csakhogy kiderült, sokan a fővárosba készülnek, csatlakozni akarnak a tüntetőkhöz, ami akkoriban már megszokott eseménynek számított ezen a napon. A tanárok értesültek a diákok tervéről, és zárlatot rendeltek el a kollégiumban. Senki sem mehetett haza. A kollégium diákserege úgy demonstrált, hogy nem mentünk reggelizni, csak a fiúk egy csoportja ment le a menzára, ahol némán álltak egy ideig, majd távoztak. Hétfőn, az első tanítási napon pedig minden óra tíz-tizenöt perccel később kezdődött, mert a tantestület tanácskozott. Végül olyan döntés született, hogy ha kiszivárog a kollégium falai közül, mit terveztek a diákok, akkor a névsor szerint haladva minden tizedik tanulót kirúgnak. Nem szivárgott ki semmi. Főiskolára Budapesten jártam, nem tudom, mikor kezdtem részt venni a március 15-ei tüntetéseken, de amint értesültem róla, hogy a Petőfi-szobornál van a gyülekezési pont, attól kezdve igyekeztem mindig ott lenni. Nyilvánvaló volt mindannyiunk számára, miért vagyunk ott: a szabadságért, levert forradalmunk emlékéért, a sajtószabadságért, azért, hogy egyre langyosabb, mégiscsak diktatórikus rendszerünk megváltoztatásának reménye fennmaradjon. 1986-ban is a Petőfi-szobortól indultunk, a Magyar Tudományos Akadémia erkélyén - munkanap lévén - mindig álltak néhányan a munkatársak közül, volt, aki integetett is nekünk. Kossuth-nótákat énekeltünk, és a francia himnuszt is, a La Marseillaise-t. Amikor már elég nagy tömeg vett részt ezeken a tüntetéseken, mindig elcsodálkoztam, hogy a Kossuth tér virágágyásain is úgy haladtunk át, hogy nem okoztak kárt a növényekben. Ez engem nagy elégedettséggel töltött el. Aztán a Batthyány-örökmécses következett, majd átmentünk a Margit hídon a Bem-szoborhoz, és a Batthyány téren ért véget a séta. A 80-as évek közepe után már szónokok is akadtak. A demokratikus ellenzék tagjaival - akik tevékenységéről a Szabad Európa Rádió akkoriban már rendszeresen beszámolt - itt lehetett találkozni. Később sokan azért helyeztük bizalmunkat az SZDSZ-be, mert e párt vezetőit ismertük a március 15-ei tüntetésekről. Egy lányt 1986-ban mindjárt a tüntetés elején kiemeltek a sorból. A Kossuth téren barátunk, férjem kaposvári középiskolás osztálytársa, Szalai József hívta fel erre a figyelmet, kérve, hogy mindenki próbálja ellenőrizni, társai, akikkel együtt jött, megvannak-e. Józsi nyakában egy feltűnően hosszú zöld sál volt, amelyet a felszólalása után levettem a nyakából, és egy reklámszatyorba rejtettem, hogy ne lehessen később beazonosítani. A Batthyány-örökmécsesnél egy sarkon vártam a társaimra, amikor odalépett hozzám egy férfi (utóbb kiderült, hogy a KISZ KB-nál dolgozott), és nekem szegezte a kérdést: „Miért hagyod, hogy provokáljon a barátod?” Utána hazasiettem, a Pöttyös utcánál laktunk akkor, a féléves fiunkra a férjem vigyázott, míg én tüntetni voltam. Nem sokkal később jött Józsi barátunk felesége, Kata, keresve a párját. Aggódott, mert hallott a rendőrségi intézkedésekről. Mondtam, hogy körülbelül most érkeztek a Batthyány térre, induljunk együtt. Józsi tényleg hajlamos volt arra, hogy magára húzza a rendőri intézkedést. Mire a Batthyány térre értünk, már kiderült, hogy egy bölcsészhallgató lányt vittek el, Diószegi Olgát. A Duna-part felőli HÉV- és metrófeljárónál a tüntetők egy csoportja Olga szabadon bocsátását követelte. Józsi vigyorogva fogadott minket, meghirdettem Olgáért az ülősztrájkot, de a fiatalok azt mondták, hideg a beton, erre mondtam, hogy jó, akkor legyen guggolósztrájk. Bírtam Józsi fanyar humorát. A fiatalok inkább csak állva tüntettek, nem hallgattak Józsira. De a mögöttünk jövő idősebbek azt mondták, azt nem lehet. Miért ne lehetne? Itt a zászló, a többiek ezt követik Egyszer csak a rendőrök hirtelen sokan lettek, körbefogták a tüntetőket, igazoltatták a fiatalokat, mégpedig úgy, hogy aki odaadta a személyi igazolványát, annak már nem adták viszsza. Engem is igazoltatni akartak, de megtagadtam az igazolványom átadását. Néhány rendőr körbefogott, egy fotós pedig fotózta a jelenetet, amint ott állok a 45 kilómmal a rendőrök gyűrűjében. Erre inkább a fotós lett érdekes a rendőröknek, akit megfogtak, és betuszkoltak a rendőrautóba. A tüntetők egy része körbeállta a kocsit, hogy ne tudjon elindulni a fotóssal; egy másik csoport, akiktől már elvették a személyit, eközben engem behúzott maguk közé. Az igazoltatások megkezdésekor Demszky Gábor is ott volt még velünk, de ő időben távozott, mint utóbb elmondta, azért, mert akkor rendőri felügyelet (ref) alatt állt. A következő évben egy ideig a menet elején sétáltam egy ismerősöm, Jakab Lajos mellett. Lajos az egyik szamizdatot előállító csoport, a Katalizátor Iroda munkáját segítette abban az időben, amelynek egyik alapítója főiskolai tankörtársam, Laczik Erika volt. Ott volt még Bogád Zoltán (Zutyu) is, kisgyerek még, körülbelül tizenkét éves lehetett. Zutyut, mint később megtudtam, az ’56-os elítélt, Krassó György pátyolgatta abban az időben. Krassót egyébként nem ezekről a tüntetésekről ismertem, emlékeim szerint nem nagyon vett részt rajtuk, hiszen ő komoly rendőrségi ellenőrzés alatt állt ezekben az években. Egyszer tiltakoztunk írásban is az ellene elrendelt rendőrségi felügyelet miatt. A másik nagy öreg Pákh Tibor volt, akivel ha nem találkoztunk a tüntetésen, tudtuk, hogy már hajnalban bevitték a rendőrök. A lánchídi csatából kimaradtam, a nyolc hónapos gyerekemhez igyekeztem haza. 1987-ben tehát a menet elejére kerültem valahogy, és ha már Lajosék vitték a zászlót, gondoltam, legyen ez most egy kicsit más tüntetés, mint a korábbi években. Hétköznap délután volt, az emberek mentek haza a munkából, ezért azt javasoltam, menjünk ki a Nagykörútra. Gondoltam, a járókelők közül még többen csatlakoznának, és akkor végre méretesre dagadna a tiltakozó menet. De a mögöttünk jövő idősebbek azt mondták, azt nem lehet. Miért ne lehetne? Itt a zászló, a többiek ezt követik. Aztán megállapítottam magamban, hogy ezek szerint nincs forradalmi helyzet, és sétáltam velük tovább egykedvűen a megszokott útvonalon. Ebben az évben már szinte minden fontos helyszínen volt beszéd is. Még a Bem-szobornál is, de a Batthyány térre már nem jutott. Egy KISZ KB-s forma odaszólt nekem: „Mi van, elfogytak a szónokaitok?” „Ne aggódj, mindig akad egy” - mondtam, és kimentem a tömeg elé, ahol rögtönöztem valamit lelkesítő szándékkal. Ahogy befejeztem, hátramentem a tömeg szélére. Két fiatal srác később figyelmeztetett, hogy a beszédem végén valaki a tömegben megindult utánam, legyek óvatos. Szép idők voltak. Akkor még pontosan tudtam, kikhez tartozom... a Szabadság tér felé Budapesten FORRÁS:FORTEPAN