Magyar Hang, 2022. július-december (5. évfolyam, 27-53. szám)
2022-07-01 / 27. szám
Magyar Hang | 2022. július 17.__________________________________________________________________PUBLICISZTIKA | 11 Nagy Attila Tibor Úgy látszik, még mindig nem sikerült eléggé agyagba döngölni az ellenzéket, jobb biztosra menni. Hiába szenvedik el az ellenzéki pártok egyik vereségüket a másik után - lásd a június 26- ai időközi választásokon nyújtott gyászos teljesítményüket -, még nem gyengültek meg eléggé ahhoz, hogy a hatalom teljesen megnyugodjon. Ahogy eddig, most is folytatódik azon hatalomtechnikai döntések meghozatala, amelyek tovább segítik a kormányoldalt, és tovább gyengítik a hatalommal szemben álló politikai erőket. Kocsis Máté fideszes frakcióvezető vezényletével már el is kezdte tárgyalni a parlament azokat a javaslatokat, amelyek a jog erejével teszik még nehezebbé az ellenzéki frakciók életét. A tetszetős „nehéz időkben a politika spóroljon magán” szlogen örve alatt a következő négy évben az ellenzéki frakciók forrásait - ahogy maga az előterjesztő dicsekedett el vele - hárommilliárd forinttal kívánja megrövidíteni a következő négy évben. A kormánypárti frakciók is kevesebbet kapnának ugyan kétmilliárd forinttal, de ők eleve magasabb bázisról indulnak, emellett - ahogy az elmúlt tizenkét évben láthattuk - a kormány sok milliárd forintos hirdetésekkel erősítette a Fidesz kampányüzeneteit, amelyekből a 2022-es választási kampányban sem volt hiány. Még ha igaz is, hogy eddig egy ellenzéki képviselőre nagyobb költségvetési támogatás jutott, mint egy kormánypártira, az összkép egyértelmű kormánypárti erőforrásfölényt mutat. Bár a több ellenzéki frakció létrejötte az eredeti szabályok szerint több forrást biztosított volna az ellenzéki képviselőcsoportoknak, ezt a lehetőséget számukra annak idején már a Fidesz-többség idején megalkotott 2012-es országgyűlési törvény tette lehetővé. A hárommilliárd forintos takarékoskodást persze el lehet adni a nyilvánosság felé, de ettől nem lesz jobb a központi költségvetés helyzete, amely 33 ezer milliárd forintos kiadási főösszeggel rendelkezik 2023-tól, vagyis ez a pénz meg sem látszik. Valójában nem is a költségcsökkentés az igazi cél, hanem az ellenzéki pártok helyzetének további nehezítése, hiszen a hatékony politizáláshoz sok pénz is kell, és ebből lesz lényegesen kevesebb. A Fidesz kieső bevételét meg bőven pótolja az állam Fidesz-párti segítsége (lásd hirdetések) és az erős Fidesz-közeli sajtórendszer. Ehhez képest a parlamenti házszabály és az országgyűlési törvénytervezet további rendelkezései már csak kisszerű bosszantásnak tűnnek, pedig valójában akad közülük olyan rész, amelyik akár komoly következményekkel járhat az ellenzék kárára. Az egyik ötlet szerint a közös lista - esetünkben az ellenzéki összefogás listája - frakcióihoz tartozó képviselők szabadon válthatnak képviselőcsoportot anélkül, hogy a kevesebb lehetőséget kínáló független képviselői státuszba való süllyedéstől kellene tartaniuk. Ha tehát, mondjuk, az MSZP-s képviselők egy része a jövőben csábítóbbnak tartja az erősebb DK-frakcióhoz csatlakozást, ezt minden további nélkül megteheti. Ezzel lehet szítani az ellenzéki pártok közötti feszültséget, továbbá a Fidesz abban érdekelt, hogy a Gyurcsány-párt maradjon az ellenzék legerősebb ereje, és az egykori listához tartozó képviselők szabad frakcióvándorlási joga ezt a helyzetet akár fenn is tarthatja. További kis froclizás, hogy miközben a napirenden kívüli felszólalások (köznapi használatban: napirend előtti felszólalások) időszakában a miniszterek és a miniszterelnök politikai igazgatója beszédidejét ötről tíz percre növelik, a képviselőcsoportok vezetői csak akkor reagálhatnak öt percben az elhangzottakra, amennyiben a miniszterek felszólalása meghaladja az öt percet. A javaslat szerint az eddigiektől eltérően a minisztereket ötperces viszontválasz illeti meg, vagyis a kormányé lesz az utolsó szó. Jobban működő országokban a parlament belső szabályait a többség igyekszik az ellenzék egyetértésével megváltoztatni, nem pedig annak ellenére. Ebben nem pusztán a jóindulat, hanem az a felismerés is munkálkodik, hogy választásról választásra fordulhat a kocka: a kormányon lévők ellenzékben találhatják magukat, és onnantól kezdve nekik is jobb, ha a házszabályi rendelkezések korrektek számukra. Csakhogy a Fidesz a magyar párttörténelem azon hagyományaihoz nyúl vissza, amelyben a kormánypártok mindenféle ügyeskedéssel megakadályozták az ellenzék hatalomra kerülését, és ebbe az eszköztárba a házszabály szigorítása is beletartozott. Az 1990-2010 közötti kormányváltások pusztán „kisiklást” jelentettek, a 2010 óta eltelt időszakban Magyarország visszatért a „normalitáshoz”, vagyis a kormányváltások elmaradásához. Ha ehhez az ellenzék lehetőségeit kell csorbítani, akkor ezt megteszik a kormánypártok, akár a házszabály egyoldalú megszavazásával is. Kicsit ugyan méltatlankodik az ellenzék, de sebaj, vessen magára, amiért elveszítette a választásokat. Ám a magyar történelem azt is tanítja, hogy a sarokba szorított ellenfelek a kormány mindenáron való sikertelenségében, a politikai rendszer bukásában érdekeltek. Mind a dualista, mind a horthysta rendszer bukása nagy katasztrófa révén ment végbe, többek között az akkor szemben álló erők együttműködésre való képtelensége miatt. Kár, hogy a NER vezetői ez esetben nem figyelnek kellőképpen a múlt figyelmeztetésére. A szerző politikai elemző A NER URAMLA ALATT CJaj az ellenzéknek! Orbán Viktor a parlamentben kiosztja az ellenzéket. Minden eszköz bevethető FOTÓ: MTI/KOVÁCS ATTILA PÁpay György Bár a válságkezelés sohasem hálás feladat, valószínűleg kevesen gondolták, hogy az újabb ciklusát megkezdő Orbán-kormány legelső intézkedéseit egy olyan kínos ügy fémjelzi majd, mint a Ryanairrel vívott csörte. Abban, hogy a vita hamar kocsmai színvonalúvá vált, nagy szerepe volt a légitársaság nem éppen diplomatikus stílusáról ismert vezérigazgatójának, Michael O’Learynek (akinek „mentségére” szóljon, hogy nem csak olyan kis halakat képes leidiótázni, mint Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter, hanem akár még Boris Johnson brit miniszterelnököt is). Ha viszont eltekintünk a kevésbé emelkedett hangvételtől, és - mint a költő mondja - gépen szállunk fölébe, láthatjuk, hogy a különös pengeváltás milyen sokat elárul a magyar közéletről és annak állapotáról. Kezdjük a közvetlen kiváltó okkal, az úgynevezett extraprofit adóval. Tudjuk, hogy adót általában egyetlen kormány sem kedvtelésből emel, hanem kényszerűségből, ahogy azt is tudjuk, hogy ilyenkor mindenki igyekszik lehetőség szerint édesebbé tenni a keserű pirulát. A most bevezetett különadók extraprofitadóként való keretezése azonban ugyanaz a szemérmetlen valósághajlítás, amely mára a Fidesz mindennapos gyakorlatává vált. Míg Nagy Márton máig vehemensen érvel amellett különböző fórumokon, hogy extraprofit igenis létezik - elsősorban háború idején, pénzügyi és energiaszolgáltató cégeknél -, addig a Ryanair-vezér kirohanásai élesen exponálták, hogy az új adónem olyan szektorokat is érint, amelyek a járvány éveiben egyenesen veszteségesnek bizonyultak. Nem kell szeretni a fapados légitársaságokat, és azt sem állítja senki, hogy ne lehetne akár új adókat kivetni rájuk, például az általuk okozott környezetterhelés miatt. Az viszont kifejezetten riasztó, hogy a magyar kormány szemrebbenés nélkül hoz nagy horderejű döntéseket ennyire fals hivatkozással, ráadásul rendeleti úton és visszamenőleg (a légitársaságok különadója a július 1-je után felhasznált jegyekre vonatkozik ugyan, de ezek egy részét az utasok már hónapokkal előbb megvásárolták). Ennél persze jóval kínosabban érintette a kormányt, hogy a Ryanair - ahogy utána a többi fapados légitársaság is - egyértelművé tette: a különadót áthárítja a fogyasztókra. Ez pedig nyilvánvalóan nem ennek a szektornak a sajátja, legfeljebb a más működési modellben dolgozó cégek hosszabb távon és burkoltabb formában tudják megfizettetni az emberekkel a rájuk kirótt pluszterheket. O’Leary ebből a szemszögből nem más, mint az Andersen-mesében szereplő kisfiú mosdatlanabb szájú kiadása, aki kertelés nélkül kimondja, hogy a császár meztelen. Nem elegáns leidiótázni egy minisztert, de ugyanígy az sem elegáns, ha egy kormány folyamatosan azt igyekszik elhitetni a választóival, hogy az általa kivetett adókat végső soron nem nekik kell megfizetniük. Ahogy az árstopok politikája, úgy a rendszeresen kivetett szektoriális különadóké sem a felelős kormányzás jele, mert bár rövid távon mindkettő népszerűnek bizonyulhat - az extraprofitadó gondolatát a baloldali szavazók is jól fogadták -, többnyire csak elfedik, és ezzel akár eszkalálhatják is a fennálló problémákat. Az ügy egyik leghajmeresztőbb leágazása azonban az, ahogy a kormány az üzengetésre reagált: az Igazságügyi Minisztérium soron kívüli fogyasztóvédelmi eljárást kezdeményezett a Ryaniarnél, azt is előre jelezve, hogy az kétmilliárd forintos nagyságrendű büntetésre számíthat. Logikusan merül fel a kérdés: ha a minisztérium eleve tudott arról, hogy a cégnél büntetésért kiáltó visszaélések történnek a magyar fogyasztók rovására, miért nem indított az affért megelőzően vizsgálatot? Ennek híján Varga Judit bejelentése mindössze kicsinyes bosszú Ha a minisztérium eleve tudott arról, hogy a cégnél büntetésért kiáltó visszaélések történnek a magyar fogyasztók rovására, miért nem indított az affért megelőzően vizsgálatot? hadjáratnak tűnik. Sőt, az üzenete ennél is rosszabb, hiszen könnyű azt az általános következtetést levonni belőle, hogy a magyar állam szemlátomást nem saját polgárainak megvédésére használja a hatóságokat, hanem arra, hogy előre megírt ítéletekkel vágjon vissza azoknak, akik valamilyen módon tengelyt akasztanak vele. Csakhogy a kép nem lenne teljes, ha nem tennénk hozzá, hogy mindez egy másik válságot is megvilágított, nevezetesen a hazai ellenzékét. Idézzük csak fel, hányan reagáltak elismerően, hogy végre valaki jól megmondta Orbánéknak - olyan diplomatikusan, ahogy ők is szokták, és abban a stílusban, ahogy megérdemelték. Ha a választók jelentős hányadának ez a reakciója egy messziről jött megmondóember szavaira, az kőkemény kritika a hazai ellenzéki pártokra nézve. Ráadásul ennek is van egy önmagán túlmutató, még szomorúbb vonatkozása: azt jelzi, hogy a kialakult politikai helyzetben sokan már nem várnak többet, mint azt a fajta útszéli odamondást az Orbán -kormánynak, amit Michael O’Leary is képvisel. Ennyi erővel lehetett volna Jakab Péter is az ellenzék miniszterelnök-jelöltje. Egy kormányváltáshoz azért ennél kevésbé fapados választói elvárások is kellenek. TITKOS KÖZTÁRSASÁG Fapados