Magyar Hang, 2023. április-június (7. évfolyam, 15-26. szám)

2023-05-26 / 21. szám

26 MAGAZIN 2023. MÁJUS 26. júniusi,­­ Magyar Hang Bátyám, Nagy László ma is az igazságot keresné Ágh István költő Csurka Istvánról, a fekete lyukról és a Marcal-medence lúdvérceiről Nem csak az én egyes ismeret­ségeim szűntek meg, az egész ország összeveszett - mondja in­terjúnkban a rendszerváltás utáni viszonyok kapcsán Ágh István. A nemrég 85. születésnapját köszöntő költővel beszélgettünk. Lakner Dávid A­z elmúlt években több verset is írt a járvánnyal kapcsolatban. Sokat emle­gették az idősek védelmét, a gyakorlatban viszont sokan inkább magukra maradtak, bezárkóztak vagy egyedül haltak meg egy kórházi szobában. Ön milyennek látta ezt az időszakot? - Itthon dolgoztam, a feleségem is így tett. Persze, ha lementünk, maszkot kellett húzni. Közben kul­turális szűkösségbe kerültünk. Meg féltünk a járványtól. Megszoktunk egy életformát, azt viszont nem folytathattuk egy ideig. - Változtatott valamit az embere­ken ez az időszak? - Annyira nem vagyok most már a világban, hogy ezt meg tud­nám mondani. Annyi biztos, hogy az orvosokon, akikkel találkozom, nagy változást éreztem. Egyrészt elcsigázottak voltak, másrészt úgy viselkedtek, mint a hősök. Eleve a zubbonyban vagy szkafanderben, amiben voltak, ennyi időt eltölte­ni. Rémes! De ez csak olyan, hogy ki lehet bírni. A halál viszont ott van mindenütt. Mindenütt a halál. Nyomasztó.­­ Sokat gondol a halálra? Próbál­ja elhessegetni magától? - Elhessegetni nem lehet. Nem kell külön rágondolnom, eleve bennem van. Feleségem, Széles Judit másfél éve halt meg, egye­dül maradtam. Ha rágondolok, már azzal a halálra gondolok. Nyolcvanöt vagyok, nem sok évem maradt. - Miként lehet elgondolni azt, hogy mi van utána? El tudja valahogy képzelni?­­ Kettős az én neveltetésem. Ahogy Ady megírta, „hiszek hi­tetlenül Istenben, / mert hinni akarok”. Ilyesféle vagyok én is. A vallás világképe mégis csak az ókori világképen alapul. Nagyon más idők voltak azok. Például ele­ve lapos Földben gondolkodtak. Minden sokkal patriarchálisabb, családiasabb volt. És most akkor gondoljunk bele egy fekete lyukba. Egészen más. Más az ember helye. Más a Teremtőnek az elképzelhe­tetlen munkája.­­A haláltól viszont ugyanúgy félünk. Van egy ilyen, humorosabb mondás is: zuhanó repülőn nincsenek ateisták. - Ateista nem vagyok. A ka­tolicizmus eszméit, elveit és a külsőségeit szeretem. Csak nem gyakorlom. Gyerekkorom nyoma­ta a vallás. Ami akkor fesztelen és nem gyanakvó volt, inkább ter­mészetes. - Mondta is már, hogy Iszkázon katolikus volt jellemzően mindenki. Református nem nagyon.­­ Nem volt bűn a református templomba járni, de azért nem is volt illő. A második szomszéd falu viszont nagyon református volt, mindig verekedtek is. Rajtunk ke­resztül vezetett az útjuk a járási székhelyre. A XIX. században még halottjai is voltak ennek. Kapára, kapára, és akkor félreverték a ha­rangokat. Aztán a következmény­nek is lett következménye. Azt már mi tapasztalhattuk meg. Pedig a mi generációnk már azért nem olyan volt, mint az ötven évvel korábbi. Az 194­5 utáni egyenrangúsításból jött a béke.­­ Amikor a kilencven felett járó irodalmárral, Szili Józseffel inter­júztam, ő még fel tudta idézni, hogy a spanyolnátha-járványban is haltak meg idősebb rokonai. Önnek eszébe jutottak ilyen régi idők? - Egy versbe be is írtam a százéves ívet. Hogy most szka­fander, akkor meg apácaruha. Nagy fityulás apácákat lehetett látni ápolónőként a fotókon. A mi csalá­dunkból nem tudok példát. Az apám azt emlegette, hogy ő nem lett be­teg, mert pálinkával elűzte a bajt. - Népi bölcsesség. - Lehet, hogy valami van ben­ne. A népi bölcsesség valamiféle tapasztalaton alapul. Inkább, mint a reklámok a mindenféle javasla­taikkal. - Mennyire volt jellemző Iszkázon ez a fajta dévajság, pálinkás jókedv? - Bálokon és búcsúkon voltak verekedések, de ezek olyan meg­szokottak voltak, mintha kellett volna nekik lenniük. Érdekes, hogy még a falun belül, a részek között is történtek efféle afférok. Már abba nőttünk bele, hogy a szom­széd falu gulyásgyerekeivel gú­nyolódva kiabálunk át egymásnak. A Hunyor nevezetű kis patak vá­lasztotta el a kettőt, az volt a határ. Innen is rét, onnan is rét, mi meg ott legeltettünk. Megvoltak a rig­musaink, amelyekkel bosszanthat­tuk a másikat. - Próbálta a konfliktusokból kivon­ni magát? Vagy annyira azért nem? - Nem voltam annyira ben­nük, ezek mind idősebbek voltak, akik, mondjuk, búcsúban a lányo­kon összevesztek. Lajcsi például a szomszéd faluból, Kertáról. Rö­vidnadrágban járt, úgy nézett ki, mint egy erőművész. Már a megje­lenésével rendet teremtett. Odaállt a cigányok dobogójához, mint va­lami felügyelő. Volt, hogy a rend­őrök is elvittek legényeket. De hát akkor én még tíz év alatti voltam. Aztán a búcsúk is megszűntek, az ötvenes években szinte minden. Senki sem maradt otthon. - A családon belül ön volt a legki­sebb, és beszélt arról is, hogy ekkoriban lehettek utoljára együtt mindannyian. Hamar elmentek a testvérei otthonról. - A mi családunkban olyan, hogy mindenki egyszerre otthon élt, a negyvenes évek közepéig lehetett. Akkor a bátyám följött Pestre, az Iparművészeti Főisko­lára. Egyik nővérem elhelyezkedett tisztviselőnek Ajkán. A másik meg férjhez ment, így maradtam egyke. - Volt önben valamiféle bizonyítá­si vágy feléjük? Domokos Mátyásnak mondta, hogy otthon a bátyját, Nagy Lászlót tekintették a költőnek, így ez a szerep már foglalt volt. - Persze, hogy őt tekintették annak. Azt akarhattam ezzel kife­jezni, hogy nekem nem kellett már harcolni a költői létért. Különben nem törődtek ezzel. Úgy vettem észre, a bátyámnál is természetes­nek vették. De már azzal, hogy fes­tőszakos volt, majd aztán átment a képzőre Kmetty-tanítványnak, azzal már úgy valahogy minden el­intéződött. Laci akkor szerette meg igazán a költészetet, mikor Pápán megvette a József Attila-összest. Be is­ ragasztotta József Attila ké­pét az egyik első lapra. Velem pedig megtaníttatta a Tiszta színes-t. Nem volt valami óvodás koromhoz illő dolog. Miután rajzolni nem tudtam, a bátyám viszont mindig példa volt, elkezdtem verseket fab­rikálni. A bátyám tanítgatott, ami eltartott egy darabig. - Szigorú volt? - Az. Sokszor teljesen kiábrán­dultan jöttem el tőle. De ha csak az első kötetemre tekintek, tulajdon­képpen jó vers volt benne mind. Már egy minőségi szint. Inkább az volt a nehéz később is: a lényeget megtalálni. Hiába írtam bele egy leíró költeménybe bármit, ha iga­zán nem volt érdekes. A monda­nivalót súlyozni kellett. Nem csak ilyen könnyed, giccsbe hajló szép­ségeket írogatni. - Mondta azt is, hogy Sinka István is csalódottnak tűnt, amikor ön nem olyan verset írt, amilyet ő elvárt volna. - Észrevette benne a görög verselés ritmusát. Azt mondta, ez a magyartól idegen. De hát ő meg a Bibliának a lejtését adta vissza. Mondhatnám azt is, hogy a ritmusát. - Juhász Ferenc meg épp azzal di­csérte a recenzióit, hogy nem szem­ellenzős módon, inkább nyitottan ír a különféle művekről. Sokfelé igyeke­zett tájékozódni? - Nekem nem jelentett prob­lémát, hogy hova tájékozódjak. Oda mentem, ott írtam, ahol tet­szett. Van persze egy másik dolog is. Hogy ez valakinek kell-e vagy sem. Nem annyira kritikákat, in­kább elemzéseket írtam saját magamnak. Volt két olyan kriti­kára hajló írásom az Új írásban, amelyeknél rájöttem, nem feltét­lenül jó, hogy költőtársaimat ilyen kritikai helyzetbe hozom. Nem ne­kem kell azt csinálni. - Radnóti Sándor azt mondta, aki akkoriban kritikát kapott, nyugtat­hatta magát azzal, hogy biztos csak a rendszernek van baja vele. - Annak azért voltak fokoza­tai. Legsúlyosabb az, hogy nem is lehetett olvasni, mert nem közöl­ték le. Első kötetemet (Szabad-e énekelni) aztán Faragó Vilmos kritizálta az Élet és Irodalomban. Vitatkozott a könyvvel. Úgy tűnt, nem egészen jó, ha az ember a fa­lut emlegeti. Főleg a tsz- szervezés, a falu nyomora, a paraszti osztály megszüntetése idején. De már a vi­déki táj megírása sem tetszhetett. Úgy látta, Ágh Istvánnak Magyar­­ország a körúton kívül kezdődik. Aztán vitatkoztak rajta, mentettek engem. Én meg közben a belváros­ban ültem Pilinszkyvel a Nárcisz presszóban. - Ezek a kávéházak mindenre jók voltak? Beszélgetni, inni, verset írni?­­ Mindenre. Addig volt jó, míg nem jött el a vadkapitalizmus. Meg a régi kapitalizmusban, ott volt az igazi. Persze minden változik. A Hungária, ami New York, azelőtt a Rákosi-rendszerben sportszer­bolt volt. Mikor feljöttem Pestre, addigra a Hungária már megnyílt. Nekem sokat adott. Szerkesztősé­gek, kiadók is működtek ott. Vitt magával a bátyám a találkozókra. Jó volt arra, hogy az ember ne le­gyen egyedül. Valaki mindig akadt. - Utólag másként értékeli azt a korszakot, amelyikben felnőtt, mint amilyennek akkor látta? - Egy falusi gyerek Pestre jö­vet csodálja a várost. Még akkor is, ha a rendszer olyan, amilyen. Mostanra viszont ebből vagy én öregedtem ki, vagy a jellege ve­szett el. Néha be szoktam menni a Centrálba, mikor dolgom akadt. De ezek számomra már ismeret­lenek. Az ismeretlenek egymást viszont ismerhetik. -Azon szokott gondolkozni, hogy egykori pályatársai, mint Pilinszky, esetleg a bátyja, miként fogadnák a mai kor viszonyait? - Nagyjából tudom, hogyan fogadnák. Pilinszkyt nem úgy

Next