Magyar Hirlap, 1892. december (2. évfolyam, 332-361. szám)
1892-12-01 / 332. szám
w Bttízpest, 1902. n. évt. 332. sz. E PÉLDÁNY FERTŐTLENÍTVE VAN. Csütörtök, deczember . Szerkesztőség és kiadóhivatal: József körut 47. szám. Főszerkesztő: Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. HORVÁTH GYULA: Egész évre 14, fél évre 7, y< évre 3 írt 50 kr, egy hónapra 1 írt 20 kr. Egyes számára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Politikai légvárak. (a) Az a harmincznyolcz képviselő, aki szükségesnek látta nyilvános közlemény formájában tudomására hozni a miniszterelnöknek és magának a kormánypártnak, hogy a dolgok eddigi folyásával nincs megelégedve és a jövőben a párt belső tradíczióinak megváltoztatását kívánja, teljesen meg lehet elégedve a tegnapi konferenczia eredményével. Meg lehet elégedve annyival inkább, mert az értekezlet összehívását a harmincznyolc aláíró közül senki sem kérte, senki sem kívánta. Az a tudat, hogy az ő kívánságaikat a miniszterelnök a nyilvánosság orgánumai útján tudomásul vette teljesen megnyugtatta őket és tudatában annak, hogy kívánságaik sem a józan ésszel, sem a méltányossággal, sem a politikai pártfegyelem elveivel nem ellenkeznek, el voltak készülve reá, hogy a miniszterelnök helybenhagyólag veszi azokat tudomásul. Az értekezlet összehívása tulajdonképp azoknak az elemeknek a műve volt, akik a harmincznyolc képviselő nyilatkozatában merényletet láttak a pártfegyelem, támadást a saját hatalmi pozícziójuk ellen. Ez az értekezlet az ő részükről tulajdonképp úgy volt kontemplálva, mint afféle számonkérő szék, amelyen eldefiláltatják egyenként azt a harmincznyolcz bűnöst, aki az önálló gondolkozás vétkébe mert esni és reájuk mérik egymásután a legválogatottabb büntetéseket, ha ugyan nem tökélik el magukat a nyilvános vezeklésre. Ők bizonyára azt szerették volna elhitetni Wekerlével, hogy a kérdéses nyilatkozatban voltaképpen egy Wekerle-válság csírája rejlik, azért jó lesz a hidrát addig kivégezni, amíg csak harmincznyolcz feje van, mert bizony nehezebb lesz vele elbánni, ha száz feje lészen. A kormányelnök azonban nem hitte el nekik ezt a rémmesét. Tudja ő is, aminthogy tudja Magyarországon minden okos ember, hogy Wekerle-válságot nem kíván előidézni senki, sem a kormánypárton, sem az ellenzéken. Mindenkinek jól esik a miniszterelnöki széken látni azt az embert, akit a saját állandó és becsületes munkája emelt oda, azok után, kiket a pártpolitika véletlen szeszélyei tettek kormányfőkké. Mindkét ellenzék nyilatkozatai teljes megnyugvást nyújthattak e tekintetben, mert hisz úgy a függetlenségi, mint a nemzeti párt vezéreinek szavaiból kivehető volt az a tisztelet a kormányelnök személye iránt, mely a politikai harczok nyugalmának legnagyobb biztosítéka. Ha tehát a kormányelnök az értekezletet mégis összehívatta, dacára, hogy nem félt személye ellen intézett fondorlatoktól, annak egyetlen indoka az volt, hogy elmondhassa, amit elmondott. Beszédjének világos értelme az volt, hogy eddig a párt belsői viszonyai valóban olyanok lehettek, mint aminőknek azokat a harmincznyolc aláíró vázolta, de biztosíthatja őket, hogy a jövőben gyökeresen meg fognak változni, mert a pártban klikkek nem fognak uralkodni többé, a szólásszabadság, mely eddig el volt nyomva, korlátlan lesz az értekezleteken, a kormány pedig teljes nyíltsággal fogja informálni a párt tagjait a kabinet szándékai felől. Erre a kijelentésre a harminnyolcz lázadó egyszerre átváltozott igen okos és józan emberré, akik, mint ez a miniszterelnök szavaiból is kivehető volt, nem kívántak semmi lehetetlen vagy borzasztó dolgot, a számonkérő székpártiak orra pedig szörnyűségesen megnyúlt, észrevéve, hogy a miniszterelnök semmi hajlandóságot sem érez magában a kiskorúságra. És ezzel a kormánypárt belső életének ez epizódja a helyesen gondolkozó elemek megelégedésére befejezést nyert. E perczben már Tisza Lajos gróf ő exczellencziája, a felség személye körüli miniszter íróasztala előtt ülhet azon gondolkozva, miként tüntetheti föl legfelsőbb helyen a tegnapi «Schlappe »-t az egyedül üdvözítő Tisza-klikk fényes diadalának. A fúzióból pedig, úgy látszik, ismét nem lett semmi. Az álomlátók hiába láttának álmokat, a politikai asztronómusok pedig hiába igyekeztek borzasztó politikai változásokat kimagyarázni a csillagok járásából. Ideje volna egyszer már felhagyni ezekkel a fuzionális jövendőmondásokkal. A fúziót bármennyire kívánják is a kormánypárt némely elemei, hogy fölfrissíthessék vele az elvénült pártot: a nemzeti párt részéről ez a kivánás éppen nem olyan élénk. A nemzeti pártnak a legcsekélyebb vágya sincs paktumokkal, engedményekkel és suba alatti egyességek árán magához ragadni a kormányzatot vagy annak egy részét. A nemzeti párt elhintette a saját eszméinek magvát ez ország hazafias népének lelkébe s a legteljesebb nyugalommal várhatja és várja be, mig a kicsirázott magból terebélyes fa leend. Akkor azután paktumok és egyezségek nélkül kormányra fogja emelni őt, az A kikötőben. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — Az okos ember, e czímet olvasván, természetesen azt gondolja, hogy a jelen igen becses tárcza írója valamely nevezetes tengeri város, például Fiume, Marseille, Southampton, Hamburg vagy Konstantinápoly kikötőjét akarja lefesteni. Az aligha jut valakinek az eszébe, hogy Budapest kikötőjéről is írhat még valaki e világon. Mert mi fővárosiak csodálatraméltóképpen csaknem egészen elfeledtük, hogy Budapest kellő közepén a Duna folyik keresztül és hogy mi voltaképp a tengerhez messzi Európa legelső és legnagyobb kikötővárosa volnánk. Feledékenységünk mesés. Budapest fél millió embere közül naponkint csak egy kis töredéknek jut eszébe a Duna. Az irigylésreméltó parti lakosokat, a Budára vagy Budáról járókat kivéve, alig van valaki, aki ügyet vet erre a felséges nagy folyamra, mely a világon páratlan pompában vonul végig metropolisunkon. Nyáron minden izzadó bőrt magához von a hűs víz. A hideg fürdők idejével azonban elmúlik a Duna iránt való minden érdeklődés. A modern, egyhangú elegancziával épült sugár- és körutak hódították el a sétálók forgalmát. Hogy miért? Azon gondolkozom, de nyitját nem tudom megtalálni. Igen sok világos, józan ok szól amellett, hogy a Dunapart elhanyagolását ne bírjuk ősszel fölérni. Először is a mi Dunapartunk Lisszabon, Rio Janiero és Konstantinápoly kikötője mellett a földkerekség egyik legragyogóbb tájképe. Hogy valóban az, jóformán csak a romlatlan külföldi utazók leírásaiból tudjuk, mert minékünk már elveszett iránta minden érzékünk. S csak mikor Aumale herczeg költővé magasodva zengi szépségeit a Revue des Deux-Mondes-ban, egy kis magyar hiúságtól ösztökélve mondjuk: «Mégis igaza van annak az ebugatta francziának. Valóban gyönyörű ez a mi szegény Dunapartunk, ahova mi sose járunk, kivált mióta minden művelt ember a körutakon s az Andrássy uton járja meg a maga napi higiénikus kétezer lépését s mióta mindnyájunk házában megvan a fürdő és a tisztaság okáért nem kell minden héten a budai hévvizek felé szaladnunk.» Valóban gyönyörül De azért mégsem megyünk a tájékára. Mert a divat kiközösítette. Még csak az egy kioszk van meg a nyári hónapokban. Másként a budapesti ember bizvást végig élheti az esztendő nagy részét úgy, hogy szinét se lássa a Dunának. Mi ennek a magyarázata? Ismétlem, nem tudom. Három világrész révvárosaiban azt vettem észre, hogy az igazi elegáns élet mindig félrevonul a kikötőből. És ennek megvan a maga érthető oka. A kikötőben a mai napok legnehezebb emberi munkája folyik; az a munka, mely az embert teherhordó állattá csökkenti: a kis berakodás. A mai technika nagy vívmányai: a gőzdaruk, az elevátorok és az alfa rinfusa-rendszer hatalmas erői, melyek géppel végeztetik az emberi izmok munkáját, még mindig nem bírták legyőzni az arcza verejtékével kenyeret kereső napszámost, aki küzdelmesen végzi e dolgot, mely oly ősi és oly primitiv, mint az egyiptomi gulaépitők szédületesen nagyszerű müve. És mi fehérgallérú, finoman ápolt kezű, jókabátu és jó ebédekkel táplált, művelt emberek, akik igen nagy demokraták vagyunk lefelé, — mi természetesen irtózunk a piszkos, durva, rongyos, pálinkával sütött emberi géptől, aki zsákot czipel a vállán és keserves munkája közben mosdatlan szájjal szidja ennek az istenverte életnek a mivoltát. Ez a szegény, csúnya, komisz ember alkalmas arra az ő aljas, vagy ha úgy tetszik, magasztos munkájával, hogy elriasszon a kikötőből minden úri népet, aki gyomorhurutját viszi sétálni a tiszta vizi levegőre és az étvágy megteremtéséhez szükséges testi munkát is végezni kikötőbeli járkálásával. Így van ez mindenütt, kivéve az arisztokrata Budapestet, ahol az elegáns, szép, tiszta korzót mélység, magasság és vasrács választja el a munka parasztságától, rútságától és szennyétől. A lent folyó nehéz, hitvány munka nem háborgathatja a fönt mulatókat. A verejték bűze nem hathat föl és nem hallik az úri sétálók fülében a szegény emberek durva hangja. De azért a mi korzónk mégis üres és néma. Egyebütt talán fényes boltok sora övezné a fényes sétálóhelyet. Nálunk nincs egy modern üzlet az egész soron. Néhány trafik, bureau és Mai számiuk lő oldal.