Magyar Hirlap, 1898. március (8. évfolyam, 60-90. szám)

1898-03-16 / 75. szám

és 2-------------------------------------------------------­_SVârt HÍRLAP___________ 1898. márczius 16. A mai nap történetét tudósitóink a kö­vetkezőkben mondják el: Délelőtt. A főváros képe. Ötven év előtt borúsan, nehéz felhők szegé­lyezte égbolt alatt született meg a szabadság. A márczius 15-iki beszédek szózatába belevegyült az­­ eső kopogása, a rézcsatornák zörgése. A jubileum­­ derűs, nyugodt volt, mint az öregkor, mosolygott az ’égbolt, fehér felhők kergetődztek a napsugár körül,­­csak a levegő volt fiatal, bágyasztó, reményekkel teljes. Hegges köd ült a város felett, melyet csak a napsugarak téptek szét. Akkor szép tavaszi nap­­ köszöntött rá a tarka zászlódíszben pompázó­­ házakra. Éjjelen át, mintha minden ház megelevenedett volna. Az ablakokból, erkélyekből, háztetőkből­­ hatalmas trikolórok bújtak elő és vígan csattogtak a tavaszi szellőben. Kevés ház volt, amelyiknek n­em akadt ilyen tarka szárnya. A rossz példával a­­ középületek jártak elől. A minisztériumok, bírói hivatalok és egyéb középületek a szokott hétköznapi mezben ünnepelték a nagy napot, amely az ő éle­tüknek is oly jelentős mozzanata volt, mint az egész országé. A hivatalnokok természetesen rendes órákat tartottak s a folyosókra alig jutott valami márcziusi hangulat. Alig volt ember, aki a Duna parton sétálva fel ne nézett volna a miniszterelnöki palotára. Semmi ki­­ncset se láthatott. A palota sárgán és szomorúan nézett le a színekkel elárasz­tott fővárosra. A vár egyáltalán csöndes volt. A Hentzi­­szobor mintha sötétséget árasztott volna. Az egész téren egy zászló sem lobogott, csak a szöglet megett lengett félre a siklóra kitűzött lobogó. A Hentzi­­szobor maga semmi nagyobb emócziónak nem volt kitéve: két rendőr őrizte tisztes távolságból. A Disz-tér már mozgalmasabb volt. A honvéd-szobor felé neki izmosodtak a piros, fehér, zöld posztók. A szobor körül teljes diszben pompáztak a házak, a bronzhonvédnak ünnepi staffage-át alkotva még Azután ismét halványodtak a színek s a Margit-hid felé már csak szerény lobogók jelentkeztek Csöndes volt a lánczhid, m­ig az alagút mégis csak kirukkolt egy pár zászlóval. A Dunán tarka díszben úszkáltak a hajók, amelyeknek kikötőit a Duna gőzhajózási társaság ékesítette föl. A rakodó­part első felzászlózott épülete a szarénaelvü párt Lloyd-épülete volt, innét klimakiszban elevenedtek a színek s a Petőfi téren impozáns tömeggé kevered­tek. Ablak, erkély itt nem maradt szőnyeg és lobogó nélkül. A Ferencz József-téren kellemes meglepetés gyanánt üdvözölhettük a Koburg-palotán lobogó pásslókat. Az arisztokrácziának­ példája gyanánt állhatott volna ez a ház s nem esett volna meg, hogy több főrangú család palotája dísz nélkül maradt. A nemzeti lovarda mellett lévő Festetich és Eszterházy-paloták kiríttak az éppen ott a dél­előtti gyűlésre összegyűlt tömeg lelkes képéből. Annál jobban hatottak a Zichy, Károlyi, Andrássy, Szapáry, Batthyányi stb. paloták, amelyek részt vettek a külső ünneplésben is. Zászló lengett Apponyi Lajos gróf udvarnagy villáján és Wekerle Sándor házán. Ellenben szomorúak voltak az Opera, a Nem­zeti Színház, (melynek csak fodrásza tudta, hogy márczius 15-ike van s kitűzött trikolórt), a vasutak épületei, a terézvárosi és a tót templom, a rendőrség, több fővárosi épület, ami annál különösebb, mert a városház tornyán zászló lobogott, Schossberger báró persa konzul palotája, az ország háza stb. A nemzeti kaszinó, országos kaszinó, lipótvárosi kaszinó, a püs­pökök és érsekek palotái, a piarista épület, a tőzsde, a református és evangélikus templomok, a Mátyás templom, végre a színes szövettel szintén lebontott múzeum örvendetes ellentétek voltak. Több banknak nem tellett zászlóra. Az utcza élete reggeltől fogva mozgalmas volt. A fővárosnak, amelynek a verőfényes tavaszi nap amúgy is más külsőt adott, a tarka csoportok, a bezárt boltok és a márcziusi hangulat ünnepi díszt kölcsönöztek. Magyar ruhás, kokárdás ifjak és öre­gek, béna honvédek, díszmagyarba öltözött szónokok, felpántlikázott iskolás leányok, éljenző és éneklő csoportok hemzsegtek az utczákon, amelynek ma szokatlan levegője volt. Úton-útfélen jelvényeket árultak, hazafias da­lokat kolportáltak, kevés ember volt, akin a piros­­fehér-zöld valami szinbólumban ne lett volna fel­fűzve. A boltokat délben mind bezárták, de sok már a reggelt is lebocsájtott vasfüggön­nyel üdvözölte. A fűszeresek, pékek, mészárosok, akik kénytelenek voltak nyitva tartani üzleteiket, legalább trikolórokba bujtatták a kenyeret és a borjuezombot. A legelevenebb élet az egykori márczius 15-ike klasszikus helyein volt. A Múzeum előtt, a Szabad­ság téren (most Városház tér), Márczius 15-ikének terén (Egyetemtér), a Szabadsa­jtó utczában (Kossuth Lajos utcza) állandóan nagy közönség volt és sok bárpulója akadt a Heckenast-féle nyomda helyének (a Kámon-kávéház), a Pilvaxnak (Schőre kávéház), amelynek reggeliző társasága ünnepi hangulatban, zászlók között itta kávéját. Az utczákat gyakran fölverte az éljenzés és az énekszó. A munka csaknem mindenütt szünetelt. Csak a kaszárnyák népe vonult ki ma is dob és trom­­bitaszó mellett. Egy kaszárnyában kivált serényen folyt a kalapálás­ az uj­ épületben. A verőfényes napsugarat hatalmas porfelhő fogta el, melyet a csákányok vetettek föl, a szomorú falak téglái nagy dobogással zuhantak le. De ezért a munkáért már­­czius 15-kén senki sem neheztelt. Petőfi ünnepe. A Vigadó nagy ablakain besütött a meleg márcziusi nap és széles sárga kéveket rajzolt a márványfalakra. Bearanyozta a nagy terem oszlopait, erkélyszegély­et és tükröt és glóriát varázsolt a Petőfi fehérmárvány mellszobra köré. Pálmaliget környé­kezte ezt a csillogó kis szobrot és tőszomszédságá­ban állott megkoszorúzva az a gép, amely ötven évvel ezelőtt a szabad sajtó első termékét, a «Talpra magyar»-t kinyomtatta. A meleg márcziusi napsugár és C3 a kis cso­­portozat melegséget vitt a szivekbe is. Amint félti­­­zenegy óra után gyülekezni kezdett a hallgatóság, mély meghatottsággal nézte mindenki a szabadság nagy lantosának köképét, amely mintha némán kö­­szöntené az érkezőket és azok közt is legelsőbben a legelsőt: Jókai Mórt. Lelkes éljenzés, riadó taps fogadta a koszorús költőt, ő pedig megállóit, szemben a kis szoborral és nézte-nézte azt sokáig. Nem hallotta az éljenzést, a tapsot, nem látta a feléje lobogtatott kendőket, csak elköltözött barátját látta. Amikor pedig meg­­fordult, hogy ismerőseit köszöntse, mélabús, kék szemében könnyű reszketett . . . És gyülekeztek egyre többen a Zala György díszítette terembe. Egy-egy éljenzés hirdette, hogy közéletünknek valamelyik jelese érkezett, mint: Szilágyi Dezső és Károlyi Tibor gróf. Kivülök ott láttuk még Damjanich János özvegyét, Lipthay Béla bárót, Zsilinszky Mihály államtitkárt, Beöthy Zsoltot, Molnár Antal, Török Bertalan, Tuba Já­nos országgyűlési képviselőt, Gerlóczy Károlyt, ti­mi­ch Gusztávot, Csorthay Ferenczet, Pósa Lajost, Lőrinczy Györgyöt, a F. M. K. E. titkárát, Szana Tamást, Bársony Istvánt, Zilahy Simont, Bródy Sándort, Rákosi Viktort, Zala Györgyöt és má­­sokat. Pontban tizenegy órakor nyitotta meg Bartók Lajos a Fetöfi-társaság alelnöke a díszgyűlést. Mellette ültek az emelvényen Jókai Mór, akinek ezüstös szép feje éppen a Petőfi szobor alatt tűnt föl és Szana Tamás, aki mint a Petőfi-társaság titkára szerepelt. Elnöki megnyitó keszédében be­­jelentette Bartók, hogy a Felvidéki Magyar Köz­művelődési Egyesület Rákosi Jenő és Lőrinczy Petőfi és Jókai. Irta és a Vigadóban elszavalta Ábrányi Emil. Körmenet megy újra Petőfi szobrához, Ahol a magyar nép áhítattal áldoz. Mint pap az oltárnál, márczius szent napján jó koszorút helyez el szobra kő­ alapján. j Megy a roppant menet. De Úgy tetszik nekem. Van közte tömérdek rejtélyes idegen . Halvány arczu ifjak, még halványabb vériek. S mintha nem járnának, ősik ugy lebegnének ■Mintha valamennyi fehér ködből volna. iÉs alakjuk mindjárt szerteszét oszolna: ^Egyetlen szilárd test nincs e sokaságban ■Hasonló menetet soha még nem láttam! M­értanuk és költők, katonák és szentek, sAkik mind­ maiglan sírjukban pihentek, ilme levetették lánczát a halálnak.­­S a szabadság napján körmenetben járnak! (Egy élő van ott csak. Édes búval teli !Ezt az egyet mind, mind csókolja, öleli. Mint ahogy a vert had bujdosó csapatja Megmentett zászlóját kézről-kézre adja. Ezt az élő embert én is jól ismerem. Szive halhatatlan virágokat terem, Feje, mint a hó­nap, fényét veti, szórja: 'Ez a magyar nemzet nagy Jókai Mórja'.­­Ott halad előttük és vezeti őket, A szabadság napján sírból kijövőket. Megy a menet élén, szelíden, nyugodtan. Csak a szeme gyűl ki, csak a szeme lobban. Csak az a merengő, múltba néző kék szem, Az ragyogja némán: Mindenre emlékszem! Egy két forduló még s a szoborhoz érnek. Hajlga! Most egymással ők ketten beszélnek! »Üdvözöllek, Sándor ! Így találkozunk hát! Látod, én még most is folytatom a munkát, Te pedig eltűntél véres csatatéren. Tán az Isten vitt el diadalszekéren? Hogyha elment, ős­szel, Ki tudja, ki látja, Hova szállt, a tavasz vándor­csalogánya ? Dalodtól talpra állt Magyarország népe, S magad lefeküdtél a haza ölébe! a * 0 milyen seb volt az, amit akkor vágott A kozák dárdája! Egy fél menyországot Rombolt el a hitvány, tele angyalokkal, Isteni zenével, csodaszép dalokkal! Te voltál a világ legdúsabb királya, S trónod elvetetted, mert hazád kívánta, Mert több volt ő néked kincsnél, diadalnál. .. Légy áldott, ki érte ily hamar meghaltál!“ Válaszol a szobor: » » Üdvöz légy, barátom! Érez •szemem könnyezik fejedet ha látom ! Én korán lehulltam, hamar oda lettem, De te dolgoztál és szenvedtél helyettem ! Belém egyszer döfött kozák gyilkos fája, S elkerült a jövő hosszú Golgotája . . . Egy seb — és gond, bánat mind, mind [semmivé lett. Ó de téged hányszor döfött át az élet! Hány sebet ütött rád gyanusitók vádja, Száj­as hazafiság botor pereátja! De te tűrtél mindent, félreértést, vádat, S annál igazabban szeretted hazádat! Egyre csak küzdöttél, egyre csak fáradtál, S hazádnak tömérdek dicsőséget adtál . . . Nagy csapások közt is bírtál és reméltél — Légy áldott, ki érte ily sokáig éltél! Mint két testvér-csillag a fekete égen, Ugy vagyunk mi együtt gyászban, dicsőségben! S márczius azért lesz mindig szent és drága, Mert ez a mi lelkünk örök ifjúsága. Ez a nap azért lesz a napok legszebbje, Azért marad ünnep, a nemzet ünnepje, Amit az időből nem lehet kitörni, Mert mi tettük azzá­­: Jókai, Petőjük a Petőfi szobránál. Irta és a Petőfi-szobornál szavalta: Pósa Lajos. Életet lehellő márczius fuvalma Bilincset tördelő dalodat ringatja. »Talpra magyar, talpra!« hegyen-völgy­ön hall­[szik . . . Dalolja az ajkunk, de a szivünk alszik. Jaj, micsoda balsors, milyen csapás rajtunk. Nem hallja a szivünk, amit dalol ajkunk! Nincs benn gyökere az égő dalvirágnak. Tavasza rég elmúlt a szép szabadságnak. Ha fakad is egy-egy harmatos rózsája: Szirma hamar lehull, hideg szél fu­rája. Addig él csak, amíg könnyeit elsírja, Amíg az égi kéz az égboltra írja.

Next