Magyar Hirlap, 1898. március (8. évfolyam, 60-90. szám)
1898-03-16 / 75. szám
és 2-------------------------------------------------------_SVârt HÍRLAP___________ 1898. márczius 16. A mai nap történetét tudósitóink a következőkben mondják el: Délelőtt. A főváros képe. Ötven év előtt borúsan, nehéz felhők szegélyezte égbolt alatt született meg a szabadság. A márczius 15-iki beszédek szózatába belevegyült az eső kopogása, a rézcsatornák zörgése. A jubileum derűs, nyugodt volt, mint az öregkor, mosolygott az ’égbolt, fehér felhők kergetődztek a napsugár körül,csak a levegő volt fiatal, bágyasztó, reményekkel teljes. Hegges köd ült a város felett, melyet csak a napsugarak téptek szét. Akkor szép tavaszi nap köszöntött rá a tarka zászlódíszben pompázó házakra. Éjjelen át, mintha minden ház megelevenedett volna. Az ablakokból, erkélyekből, háztetőkből hatalmas trikolórok bújtak elő és vígan csattogtak a tavaszi szellőben. Kevés ház volt, amelyiknek nem akadt ilyen tarka szárnya. A rossz példával a középületek jártak elől. A minisztériumok, bírói hivatalok és egyéb középületek a szokott hétköznapi mezben ünnepelték a nagy napot, amely az ő életüknek is oly jelentős mozzanata volt, mint az egész országé. A hivatalnokok természetesen rendes órákat tartottak s a folyosókra alig jutott valami márcziusi hangulat. Alig volt ember, aki a Duna parton sétálva fel ne nézett volna a miniszterelnöki palotára. Semmi kincset se láthatott. A palota sárgán és szomorúan nézett le a színekkel elárasztott fővárosra. A vár egyáltalán csöndes volt. A Hentziszobor mintha sötétséget árasztott volna. Az egész téren egy zászló sem lobogott, csak a szöglet megett lengett félre a siklóra kitűzött lobogó. A Hentziszobor maga semmi nagyobb emócziónak nem volt kitéve: két rendőr őrizte tisztes távolságból. A Disz-tér már mozgalmasabb volt. A honvéd-szobor felé neki izmosodtak a piros, fehér, zöld posztók. A szobor körül teljes diszben pompáztak a házak, a bronzhonvédnak ünnepi staffage-át alkotva még Azután ismét halványodtak a színek s a Margit-hid felé már csak szerény lobogók jelentkeztek Csöndes volt a lánczhid, mig az alagút mégis csak kirukkolt egy pár zászlóval. A Dunán tarka díszben úszkáltak a hajók, amelyeknek kikötőit a Duna gőzhajózási társaság ékesítette föl. A rakodópart első felzászlózott épülete a szarénaelvü párt Lloyd-épülete volt, innét klimakiszban elevenedtek a színek s a Petőfi téren impozáns tömeggé keveredtek. Ablak, erkély itt nem maradt szőnyeg és lobogó nélkül. A Ferencz József-téren kellemes meglepetés gyanánt üdvözölhettük a Koburg-palotán lobogó pásslókat. Az arisztokrácziának példája gyanánt állhatott volna ez a ház s nem esett volna meg, hogy több főrangú család palotája dísz nélkül maradt. A nemzeti lovarda mellett lévő Festetich és Eszterházy-paloták kiríttak az éppen ott a délelőtti gyűlésre összegyűlt tömeg lelkes képéből. Annál jobban hatottak a Zichy, Károlyi, Andrássy, Szapáry, Batthyányi stb. paloták, amelyek részt vettek a külső ünneplésben is. Zászló lengett Apponyi Lajos gróf udvarnagy villáján és Wekerle Sándor házán. Ellenben szomorúak voltak az Opera, a Nemzeti Színház, (melynek csak fodrásza tudta, hogy márczius 15-ike van s kitűzött trikolórt), a vasutak épületei, a terézvárosi és a tót templom, a rendőrség, több fővárosi épület, ami annál különösebb, mert a városház tornyán zászló lobogott, Schossberger báró persa konzul palotája, az ország háza stb. A nemzeti kaszinó, országos kaszinó, lipótvárosi kaszinó, a püspökök és érsekek palotái, a piarista épület, a tőzsde, a református és evangélikus templomok, a Mátyás templom, végre a színes szövettel szintén lebontott múzeum örvendetes ellentétek voltak. Több banknak nem tellett zászlóra. Az utcza élete reggeltől fogva mozgalmas volt. A fővárosnak, amelynek a verőfényes tavaszi nap amúgy is más külsőt adott, a tarka csoportok, a bezárt boltok és a márcziusi hangulat ünnepi díszt kölcsönöztek. Magyar ruhás, kokárdás ifjak és öregek, béna honvédek, díszmagyarba öltözött szónokok, felpántlikázott iskolás leányok, éljenző és éneklő csoportok hemzsegtek az utczákon, amelynek ma szokatlan levegője volt. Úton-útfélen jelvényeket árultak, hazafias dalokat kolportáltak, kevés ember volt, akin a pirosfehér-zöld valami szinbólumban ne lett volna felfűzve. A boltokat délben mind bezárták, de sok már a reggelt is lebocsájtott vasfüggönnyel üdvözölte. A fűszeresek, pékek, mészárosok, akik kénytelenek voltak nyitva tartani üzleteiket, legalább trikolórokba bujtatták a kenyeret és a borjuezombot. A legelevenebb élet az egykori márczius 15-ike klasszikus helyein volt. A Múzeum előtt, a Szabadság téren (most Városház tér), Márczius 15-ikének terén (Egyetemtér), a Szabadsajtó utczában (Kossuth Lajos utcza) állandóan nagy közönség volt és sok bárpulója akadt a Heckenast-féle nyomda helyének (a Kámon-kávéház), a Pilvaxnak (Schőre kávéház), amelynek reggeliző társasága ünnepi hangulatban, zászlók között itta kávéját. Az utczákat gyakran fölverte az éljenzés és az énekszó. A munka csaknem mindenütt szünetelt. Csak a kaszárnyák népe vonult ki ma is dob és trombitaszó mellett. Egy kaszárnyában kivált serényen folyt a kalapálás az uj épületben. A verőfényes napsugarat hatalmas porfelhő fogta el, melyet a csákányok vetettek föl, a szomorú falak téglái nagy dobogással zuhantak le. De ezért a munkáért márczius 15-kén senki sem neheztelt. Petőfi ünnepe. A Vigadó nagy ablakain besütött a meleg márcziusi nap és széles sárga kéveket rajzolt a márványfalakra. Bearanyozta a nagy terem oszlopait, erkélyszegélyet és tükröt és glóriát varázsolt a Petőfi fehérmárvány mellszobra köré. Pálmaliget környékezte ezt a csillogó kis szobrot és tőszomszédságában állott megkoszorúzva az a gép, amely ötven évvel ezelőtt a szabad sajtó első termékét, a «Talpra magyar»-t kinyomtatta. A meleg márcziusi napsugár és C3 a kis csoportozat melegséget vitt a szivekbe is. Amint féltizenegy óra után gyülekezni kezdett a hallgatóság, mély meghatottsággal nézte mindenki a szabadság nagy lantosának köképét, amely mintha némán köszöntené az érkezőket és azok közt is legelsőbben a legelsőt: Jókai Mórt. Lelkes éljenzés, riadó taps fogadta a koszorús költőt, ő pedig megállóit, szemben a kis szoborral és nézte-nézte azt sokáig. Nem hallotta az éljenzést, a tapsot, nem látta a feléje lobogtatott kendőket, csak elköltözött barátját látta. Amikor pedig megfordult, hogy ismerőseit köszöntse, mélabús, kék szemében könnyű reszketett . . . És gyülekeztek egyre többen a Zala György díszítette terembe. Egy-egy éljenzés hirdette, hogy közéletünknek valamelyik jelese érkezett, mint: Szilágyi Dezső és Károlyi Tibor gróf. Kivülök ott láttuk még Damjanich János özvegyét, Lipthay Béla bárót, Zsilinszky Mihály államtitkárt, Beöthy Zsoltot, Molnár Antal, Török Bertalan, Tuba János országgyűlési képviselőt, Gerlóczy Károlyt, timich Gusztávot, Csorthay Ferenczet, Pósa Lajost, Lőrinczy Györgyöt, a F. M. K. E. titkárát, Szana Tamást, Bársony Istvánt, Zilahy Simont, Bródy Sándort, Rákosi Viktort, Zala Györgyöt és másokat. Pontban tizenegy órakor nyitotta meg Bartók Lajos a Fetöfi-társaság alelnöke a díszgyűlést. Mellette ültek az emelvényen Jókai Mór, akinek ezüstös szép feje éppen a Petőfi szobor alatt tűnt föl és Szana Tamás, aki mint a Petőfi-társaság titkára szerepelt. Elnöki megnyitó keszédében bejelentette Bartók, hogy a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület Rákosi Jenő és Lőrinczy Petőfi és Jókai. Irta és a Vigadóban elszavalta Ábrányi Emil. Körmenet megy újra Petőfi szobrához, Ahol a magyar nép áhítattal áldoz. Mint pap az oltárnál, márczius szent napján jó koszorút helyez el szobra kő alapján. j Megy a roppant menet. De Úgy tetszik nekem. Van közte tömérdek rejtélyes idegen . Halvány arczu ifjak, még halványabb vériek. S mintha nem járnának, ősik ugy lebegnének ■Mintha valamennyi fehér ködből volna. iÉs alakjuk mindjárt szerteszét oszolna: ^Egyetlen szilárd test nincs e sokaságban ■Hasonló menetet soha még nem láttam! Mértanuk és költők, katonák és szentek, sAkik mind maiglan sírjukban pihentek, ilme levetették lánczát a halálnak.S a szabadság napján körmenetben járnak! (Egy élő van ott csak. Édes búval teli !Ezt az egyet mind, mind csókolja, öleli. Mint ahogy a vert had bujdosó csapatja Megmentett zászlóját kézről-kézre adja. Ezt az élő embert én is jól ismerem. Szive halhatatlan virágokat terem, Feje, mint a hónap, fényét veti, szórja: 'Ez a magyar nemzet nagy Jókai Mórja'.Ott halad előttük és vezeti őket, A szabadság napján sírból kijövőket. Megy a menet élén, szelíden, nyugodtan. Csak a szeme gyűl ki, csak a szeme lobban. Csak az a merengő, múltba néző kék szem, Az ragyogja némán: Mindenre emlékszem! Egy két forduló még s a szoborhoz érnek. Hajlga! Most egymással ők ketten beszélnek! »Üdvözöllek, Sándor ! Így találkozunk hát! Látod, én még most is folytatom a munkát, Te pedig eltűntél véres csatatéren. Tán az Isten vitt el diadalszekéren? Hogyha elment, ősszel, Ki tudja, ki látja, Hova szállt, a tavasz vándorcsalogánya ? Dalodtól talpra állt Magyarország népe, S magad lefeküdtél a haza ölébe! a * 0 milyen seb volt az, amit akkor vágott A kozák dárdája! Egy fél menyországot Rombolt el a hitvány, tele angyalokkal, Isteni zenével, csodaszép dalokkal! Te voltál a világ legdúsabb királya, S trónod elvetetted, mert hazád kívánta, Mert több volt ő néked kincsnél, diadalnál. .. Légy áldott, ki érte ily hamar meghaltál!“ Válaszol a szobor: » » Üdvöz légy, barátom! Érez •szemem könnyezik fejedet ha látom ! Én korán lehulltam, hamar oda lettem, De te dolgoztál és szenvedtél helyettem ! Belém egyszer döfött kozák gyilkos fája, S elkerült a jövő hosszú Golgotája . . . Egy seb — és gond, bánat mind, mind [semmivé lett. Ó de téged hányszor döfött át az élet! Hány sebet ütött rád gyanusitók vádja, Szájas hazafiság botor pereátja! De te tűrtél mindent, félreértést, vádat, S annál igazabban szeretted hazádat! Egyre csak küzdöttél, egyre csak fáradtál, S hazádnak tömérdek dicsőséget adtál . . . Nagy csapások közt is bírtál és reméltél — Légy áldott, ki érte ily sokáig éltél! Mint két testvér-csillag a fekete égen, Ugy vagyunk mi együtt gyászban, dicsőségben! S márczius azért lesz mindig szent és drága, Mert ez a mi lelkünk örök ifjúsága. Ez a nap azért lesz a napok legszebbje, Azért marad ünnep, a nemzet ünnepje, Amit az időből nem lehet kitörni, Mert mi tettük azzá: Jókai, Petőjük a Petőfi szobránál. Irta és a Petőfi-szobornál szavalta: Pósa Lajos. Életet lehellő márczius fuvalma Bilincset tördelő dalodat ringatja. »Talpra magyar, talpra!« hegyen-völgyön hall[szik . . . Dalolja az ajkunk, de a szivünk alszik. Jaj, micsoda balsors, milyen csapás rajtunk. Nem hallja a szivünk, amit dalol ajkunk! Nincs benn gyökere az égő dalvirágnak. Tavasza rég elmúlt a szép szabadságnak. Ha fakad is egy-egy harmatos rózsája: Szirma hamar lehull, hideg szél furája. Addig él csak, amíg könnyeit elsírja, Amíg az égi kéz az égboltra írja.