Magyar Hirlap, 1898. július (8. évfolyam, 180-210. szám)
1898-07-01 / 180. szám
Budapest, 1898. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal:Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. VIII. évfolyam, 180. szám Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOREgész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 trt 50 kr. egy topra 1.20 Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Ábrándok. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — *• Irta: Kürthy Emil. A tavaszi nap párás felhők között bujkál. Sugarai perzselő hőséggel lövelnek a jól ápolt kertje alá, melynek orgona bokrai teljes virágzásban diszlenek és édes illatot árasztanak. A gondosan nyírott gyepszőnyeg frissen művelt ágyaiban tulipánok, jáczintok és árvácskák virulnak. A tisztán tartott utakon a tíz éves Dodi szaladgál karikáját kergetve. Nénje, a tizenhat éves Hanna, nyesőollóval a kezében bokortól bokorhoz sétál és különböző árnyalatú orgonafürtöket metsz le a bokrétájához. A társaság többi része a nyitott verandán, kék-fehér csikós ponyvaernyő alatt, pirosra festett nádszékeken ül. A 74 éves szépmama fehér harisnyán kötöget. Hófehér hajából az elöl csukott csipkefőkötő csak néhány hullámos fürtöt enged látni. Finoman hajlott orrán vékony aranydrótba foglalt pápaszem ül. Arcza még mindig az egykori szépségre emlékeztet. Tartása egyenes. Kézbőre sima és hófehér. Amanda 55 éves özvegy. Szépmamának egyetlen leánya. A ház tulajdonképpeni vezetője. Az ő akarata érvényesül mindenben. Kissé el ihízott, de szintén azok közé tartozik, akikről mindenki elhiszi, hogy szépek voltak. Pedig I Pusztulás után, A táviratlapok kék és fekete betűi megelevenednek előttünk és a száraz jelentésekből szitszorongva olvassuk, minő csalás érte szép magyar hazánkat. Háromnégy sorba beleszorítva egy egész vidék romlása, remények pusztulása, sötét jövendő, nyomor, ínség, drágaság. Az elbizakodott ember, aki a természet erőit szekere elé fogja, lesújtva, kábultan nézi, hogy az elementumok, melyeket már-már rabszolgáinak hajlandó tekinteni, miként vágnak végig rajta zsarnoki kegyetlenséggel. Egy esztendő munkája néhány percz alatt romba dől és jajgatástól visszhangzik az ország. Mert jajgatni tudunk, a baj bekövetkezte után, miként a próféta tudott Jeruzsálem romjai fölött. Nem azért mondjuk ezeket, mintha nem volna ok a panaszra. Tudjuk azt is, hogy az égi veszedelmet még a hatalmas Perczel sem tudná elhárítani, de tudjuk azt is, hogy módunkban lett volna a kárt csökkenteni, az ellenőrizhetlen elemi csapásokat, emberi gondoskodással paralizálni. Hogy áll ma a helyzet ? Sok helyütt a gazda nem tudja, hogy egy esztendeig miből fog megélni. Nagy földsávokon mindent learatott a jégverés, nagy területekről alighogy a vetőmag kerül ki és szomorú értesítések érkeznek, hogy egyes vidékeken a gazda a jószágain kénytelen túladni, hogy előteremtse azt a pénzt, amit az aratásból remélt, amely pénz, jó ha csak hónapok és nem esztendők óta a másé. Nagyon és őszintén együtt tudunk érezni a kárvallottakkal és nem is az ő vigasztalásukra, csupán az ország megnyugtatására konstatáljuk, hogy a veszedelem, bármily nagy is volt, nem mondható országos katasztrófának. A termés, amely igen jónak ígérkezett, tűrhető lesz ezután is, bármily nevezetes veszteségek értek is bennünket. Ezt meg kellett állapítanunk azokkal szemben, akik, második jégverésként, finis Hungariae-t kiáltoznak, a természet csapását emberi oktalansággal szaporítva. Akik teljesen tönkre tennék az ország hitelét, úgy cselekedvén mint az egykori gazda, aki látván a jégeső pusztítását, furkósbotjával maga is nekilátott a búza paskolásához, mondván: — Lássuk Uram Isten, mire megyünk ketten! Igaz, a kétnapos vihar tönkrejutással fenyeget, sok szánalomraméltó gazdát, de az is kétségtelen, hogy ez a szerencsétlenség a termési kilátásokat csak valamivel rosszabbítja. Nyilvánvaló azonban, hogy ez segély és vigasztalás nem lehet azoknak, akik belepusztulnak a csapásba, ha magukra hagyják őket. És itt látszik aztán, minő ferde berendezésű a mi egész állami életünk, amelyben csak a jó sorban levő emberről, az adózási alanyról van gondoskodás. A veszedelembe, anyagi pusztulásba került állampolgár gyámoltalanul magára marad, mert instituczióink gyatrák és minden attól függ, hogy az illető miniszter kellő érzékkel bír-e és részvétteljes szive van-e ? Úgy az egyesek, mint az állam, a magánosok éppen ugy, mint a kormány, keleti fatalizmussal várnak a csapásokra, az is meglátszik rajta, hogy nem sokat törődik a külsejével: öltözéke pongyola, arcza és keze napbarnított. Előtte nagy kosár, melyből konyhakerti veteménymagvakat szedeget. Róza 38 éves, Amanda leánya, a ház és birtok névleges gazdájának felesége. Viaszfehér bőre alól áttetszenek a szerteágazó kék erek. Vértelen ajkait összeszorítja, mintha attól félne, hogy panasz vagy sóhaj röppen ki rajtuk. Reszkető kezei egy himzőtűt sétáltatnak a színes, kanavászon ki s be. Margit 20 éves, Róza leánya, Dodi és Hanna nővére. Félév óta egy szomszéd birtokos boldog felesége. Most csak látogatóba jött férjével aki papával a csikókat ment megnézni. Valami apró patyolat ruhán dolgozik. Rózsás arcza hol kigyullad, hol elsáppad. Amanda (a szaladgáló Dodira Idáit): Dódi elég legyen! összevissza taposod az utak homokját. Szépmama (jóságosan): Ugyan, ugyan, hadd szaladgáljon, manó vigye az utakat. Róza (hálás pillantást vet szépmamára, de hallgat). Amanda (elég csípősen): Édesanyám könnyen beszél. Ugye szereti, hogy csinos a kert, rendben a ház, jó a konyha? és ugye nem törődik azzal, hogy mennyi kellemetlenség árán érem el ezt az eredményt ? Szépmama: Már megint tüzelsz, édes Rózám! Persze, hogy élvezem azt a csinos és kényelmes hogy azután feljajdulva, régi lomhaságukba visszasülyedjenek. Preventív intézkedések tekintetében még mindig ott vagyunk, hogy elébe harangozunk a viharnak. Jégkár ellen a legkevesebb gazda biztosítja a termését és az állami kötelező biztosítás elrendelése a legkisebb gondja, ha ugyan gondja, a kormánynak. Így esik meg aztán, hogy tönkremegy a gazda, tönkremennek a biztosító társulatok, amelyek a közönséges jégkárokat sem bírják el, annyira veszteséggel jár üzletüknek e fajtája és nagy kárt szenved az állami háztartás is, mert végül, a baj ellensúlyozására más mód nincs, mint az adók elengedése, inségkölcsönök engedélyezése és vetőmag kiosztása. Hirtelenében most másként segíteni alig is lehet, bármit mondjon a pénzügyminiszter, aki tudvalevőleg a fösvénységig menő takarékosságot hirdette sarktételnek az 1898-ik esztendőre. Ha túlságosan nehezére esnék az állam pénztárába belenyúlni, képzelje el, hogy e jégverést a hadügyminiszter bocsátotta reánk és akkor talán könnyebben akad pénz a kárvallottak részére. Szálljon perbe a kormányokkal akik valamennyien elmulasztották előzetesen gondoskodni az ily katasztrófák ellensúlyozásáról, de ne gondolkozzék egy perczig sem azon, hogy most segíteni kell, rögtön és erélyesen. És ide írnék azt is, hogy meg kell csinálni az állami kötelező biztosítást is, ha nem tudnók, hogy kormányainknak nem szokásuk a jövendőről gondoskodni, otthont, melyet a te erős kezed tart fenn. Elismerem érdemeidet és hálás vagyok érte, — de ne felejtsd el, hogy én is voltam fiatal, én is vezettem a háztartást és hogy az én kezem alatt se pusztult el a kert, a ház . . . Dódi: (A nagymama parancsára szófogadóan abbahagyta a karikásást, a veranda lépcsőjére ült és apró kavicsokból arabeszkeket állít össze.) A te idődben is sárga homok volt az utakon szépmama ? Szépmama: Nem kicsikém. Az én időmben* nem volt homok az utakon. Dódi (csintalan mosollyal): Hát a gyepet nyírták a te idődben? Róza (rémült hangon, súgva): Dódi! Szépmama : Nem, nem nyírták. Amanda (élesen): Hát a kis leányok az édesanyám idejében is olyan nyelvesek voltak-e, mint manapság? Róza (félénken néz, hol anyjára, hol nagyanyjára, aztán munkája fölé hajol és hallgat). Szépmama: Tudod, édes Amandám, a kis leányok nyelve sohse volt tompa. Ha jól.emlékszem gyermekkorodban a tied is elég és ... ezt ' a tulajdonságát mi.Kmsztette különbség mindössze az volt, az én koronyban a gyermekek nem voltak,örökösen az,«regekig közt, mert a mi időnkben a» utadon nem jMt/f mai számunk ?»'* oldal. .................. ................." '*"* "" ' ‘ ‘ * JB »IM II I A