Magyar Hirlap, 1928. július (38. évfolyam, 147-172. szám)
1928-07-01 / 147. szám
12 1928 július. A tanács meghosszabbította az uccai árusítás idejét Két hónap előtt nagy feltűnést keltett a főváros tanácsának rendelete, amellyel az uccai árusítás záróráját a nyílt üzletek zárórájának megfelelően állapította meg. A fűszerkereskedők és a többi üzleti érdekeltségek akciójára hozta ezt a határozatot a tanács és ezzel sok ezer kisexisztenciát tett tönkre, mert az uccai árusok nagyrészt az üzletek bezárása utáni időben az esti órákban adták el árujukat. A tanácsi rendelet következtében azonban az uccai élelmiszer- és gyümölcsárusok is este nyolc órakor kénytelenek voltak eltávozni a standról, a luftballonárusokat már hat órakor elzavarták az utcáról, azzal, hogy a tanács rendelete szerint iparcikkeket csak este hat óráig szabad az utcán árusítani. A szegény kisemberek azonban nem nyugodtak meg a döntésben és azóta nap-nap után népes küldöttségek keresik fel az illetékes fórumokat, hogy tőlük a rendelet módosítását, sérelmeik orvoslását kérjék. A legutóbbi közgyűlésen interpelláció formájában is szóvá tették az utcai árusokkal szemben elkövetett méltánytalanságot és úgy látszik, ennek az erőteljes akciónak az eredményeként a tanács el is határozta a rendelet módosítása A legutóbbi tanácsülésen Lobmaijer Jenő tanácsnok előterjesztést tett az utcai árusítási szabályzat megfelelő átszövegezésére és a záróra idejének újabb szabályozására. A tanács az előterjesztéshez hozzájárult és ennek következtében a jövő héten az utcai árusok egy része az élelmiszereket és gyümölcsöket az eddigi nyolcórai záróra helyett éjféli tizenkét óráig, a wirsllárusok a hajnali egyórai záróra helyett reggel négy óráig, a luftballonosok pedig az este hatórai árusítási rend helyett éjfél utáni egy óráig árusíthatják cikkeiket az uccákon. Ez az új rend azonban nem vonatkozik az összes uccai árusokra, hanem a tanács csak a hadiözvegyekkel és hadirokkantakkal tett kivételt és csak az is részükre hosszabbította meg az uccai árusítás idejét. A kerületi elöljáróságok a hadiözvegy és hadirokkant uccai árusok igazoló könyvecskéibe bevezetik majd a meghosszabbított zárórái engedélyt, azonkívül a főváros saját maga „hadiözvegy-árus“ és „hadirokkant-árus“ feliratú táblákat nyomat és ezeket a táblákat az elöljáróságok útján az illető engedélyeseknek kiosztja. Az árusok tartoznak ezeket a táblákat feltűnően kifüggeszteni, hogy az ellenőrző hatósági közegek láthassák az esti árusítás jogosságát. Az elöljáróságokat az új rendről a jövő hét elején értesítik és felhívják, hogy ilyen értelemben azonnal hajtsák végre az intézkedéseket A hadirokkant és hadiözvegy uccai árusok tehát legkésőbb a jövő hét végén már éjfélig árusíthatják a gyümölcsöt és egyéb cikkeiket az uccákon. Az új rend a közönség körében is nagy örömet keltett Tisztviselői kinevezések és előléptetések A tisztviselői státusban régóta várt kinevezések és előléptetések listája most jelent meg. Eszerint 1928. évi július 1-től a főiskolás tisztviselők státusában az V. fizetési osztály B) fizetési csoportjának első fizetési fokozatából ugyanazon fizetési osztály A) fizetési csoportjának első fizetési fokozatába lépett elő: Miskovics János felügyelő; az V. fizetési osztály B) fizetési csoportjának második fizetési fokozatából ugyanazon fizetési osztály A) fizetési csoportjának második fizetési fokozatába léptek elő: Dömek Richard és Dörre Jenő felügyelők. A VI. fizetési osztály B) fizetési csoportjának első fizetési fokozatából ugyanazon fizetési osztály A) fizetési csoportjának első fizetési fokozatába léptek elő: Dr. Berzsenyi Károly, dr. Dobokay Árpád, Soós András, Nagy Béla, dr. Reitmayer Rudolf titkárok, Csont Adolf főmérnök. A VII. fizetési osztály A) fizetési csoportjának első fizetési fokozatából a VI. fizetési osztály A) fizetési csoportjának harmadik fizetési fokozatába Marsovszky Gyula mérnököt főmérnökké nevezték ki. A VII. fizetési osztály B) fizetési csoportjának első fizetési fokozatából ugyanazon fizetési osztály A) fizetési csoportjának első fizetési fokozatába léptek elő: Berkovics Bernát, Varga Bálint, Schabata István mérnökök, dr. Bálint Sándor, dr. Ocsovai József segédtitkárok, Illyés Endre mérnök, dr. Rabóczky Dezső, dr. Várady- Szakmáry Tihamér, dr. Kelenfy Gyula segédtitkárok. A VIII. fizetési osztály A) fizetési csoportjának első fizetési fokozatából a VII. fizetési osztály A) fizetési csoportjának harmadik fizetési fokozatába vitéz Lajthay Jenő mérnök — mérnökké, dr. Vass-Eysen Rezső fogalmazó — segédtitkárrá kineveztetett. A középiskolás tisztviselők státusában az V. fizetési osztály B) fizetési csoportjának első fizetési fokozatából ugyanazon fizetési osztály A) fizetési csoportjának első fizetési fokozatába lépett elő. Ráder Lajos felügyelő Az V. fizetési osztály B) fizetési csoportjának második fizetési fokozatából ugyanazon fizetési osztály A) fizetési csoportjának második fizetési fokozatába léptek elő: Németh Lajos, Virágos Lajos, Bárdosi Gyula, Vadászi László, Matlaszkovszky Károly, Varasdy Géza Kálmán, friedenlichi Fritz Pál László felügyelők. A VI. fizetési osztály A) fizetési csoportjának első fizetési fokozatából az V. fizetési osztály A) fizetési csoportjának harmadik fizetési fokozatába: Simon Géza Gyula, Vadnai Dávid, Gaál Lajos főintézők felügyelőkké neveztettek ki. A VI. fizetési osztály B) fizetési csoportjának első fizetési fokozatából ugyanazon fizetési osztály A) fizetési csoportjának első fizetési fokozatába léptek elő: Schuszter János, Toegel Norbert, csébi Pogány István Zoltán, Somogyi József főintézők. A VI. fizetési osztály B) fizetési csoportjának második fizetési fokozatából ugyanazon fizetési osztály A) fizetési csoportjának második fizetési fokozatába léptek elő: Boné József, Orosz Bertalan, Szendrey Pál, Papp Jenő, Drucker Dávid Léb, Hamar József, Nabóczky Miklós, Polgár Kálmán, Hoffmann Ödön, Takács János, Kopeczky Ottó, K. Szabó János, Stróbl Joachim Gábor, Osváth Béla főintézők. A segítség módja az ügyvédek helyzetén Reflexiók a miniszteri ankéthoz Írta: Dr. FORGÁCS DEZSŐ, a miskolci ügyvédi kamara titkára Nagy, igen nagy bajoknak kell ott már lenni, ahol a kormány egyik tagja személyesen veszi kezébe a segítés alatt és személyes vezetése alatt állapíttatnak meg közel három órán át tartó szaktanácskozáson a bajok és az orvoslások módjai.* A magyar ügyvédség kétségkívül elismeréssel fogadja az igazságügyminiszter komoly lépését, amellyel az ügyvédi kar segítségére siet és sürgős intézkedéseket ígért az ügyvédség helyzetének megjavítására. Mi nem kérünk agyontámogatást. Az ügyvédségnek hivatásából kifolyólag a boldogulás útja csakis az egyéni erők és képességek szabad és korlátlan versenyében van adva s ha az összes ügyvédi kamarák vezetői készséggel és örömmel fogadták az igazságügyminiszter meghívását az ügyvédség helyzetének javítását célzó szaktanácskozásra, ez annyit jelent, hogy a magyar ügyvédség ma már olyan válságos helyzetben van, amelynél csődöt mondott a „suum cuique" szólama. Maga az a tekintélyes anyag, az a tömérdek reparálni való sérelem, amelyeket az ügyvédi kamarák kiküldöttei az értekezleten az igazságügyminiszter elé terjesztettek, mutatja, hogy az ügyvédi kar képtelen a maga erejéből lábra állani és kormánysegítség nélkül nem is lesz képes erre. Az ügyvédi kar tisztában van azzal, hogy sorsán gyökeresen az általános gazdasági helyzet renesszánsza nélkül segíteni nem lehet, éppen azért fogadtuk megnyugvással mi — a kamarák kiküldöttei — a miniszter azon bejelentését, hogy egyelőre a legsürgősebb teendők tárgyában várja a javaslatokat. Korunk tisztában van azzal is, hogy elsősorban az ügyvédi munkaalkalmak szaporítása lenne az a panacel, amely az ügyvédség sorsán nagyot lendítene, de másrészről ez bizonyos tekintetben kétségtelenül beleütköznék a más foglalkozási ágak (közjegyzők magánmunkálatai, közjegyzők, stb.) érdekkörébe, éppen ezért e tekintetben javaslataink csakis ezek figyelembevételével s tehát ennek körén belül mozogtak. Lehetetlent az ügyvédi kar sem vár a kormánytól s az ügyvédi kar kétségbeesett helyzete dacára is az értekezleten résztvettek imponáló önfegyelmezettségére vall, hogy a javaslatok csaknem mind olyan irányban hangzottak el, hogy lehetőleg ne a mások kárára történjenek intézkedések az ügyvédség javára, másrészről óvatosan tartózkodtak oly irányú javaslatok megtételétől, amelyek az állam pénzügyi érdekeit érintenék. Pedig volna e tekintetben is okunk panaszra: az ügyvédi keresetet háromszorosan terhelő adók (kereseti, jövedelmi és forgalmi adó) éppen nem alkalmasak az ügyvédség helyzetének javítását előmozdítani, különösen az át nem hárítható és az ügyvédi költségek megállapításánál a bíróság által soha tekintetbe nem vett forgalmi adó az, amelynek antiszociális mivolta szembeötlő. A munkaalkalmak szaporításával megértjük igazságügyi kormányzatunk nehéz helyzetét, éppen azért szóltak javaslataink akként, hogy pl. a közjegyzők államosítása által ezen karnak is megadatnék régi óhaja, viszont egy lényeges területű munkakör (telekkönyvi ügyvédi kényszer, magánokiratok szerkesztése stb.) az arra mindenképen érdemes ügyvédi karnak jutna. A küszöbön álló közigazgatási reform és ezzel kapcsolatban a kvalifikációs törvénynek a mai fejlettebb jogi állapotoknak megfelelő rendezése mind olyan, amelyek az ügyvédek helyzetének javítására kedvező alkalmak. Az egyetemi jogi oktatási idő felemelése, a kötelező beckelátogatás, az ügyvédjelölti joggyakorlati idő megfelelő felemelése, mind azon röviden megfejtendő problémák közé tartoznak, amelyek az ügyvédség, sőt nemcsak az ügyvédség, hanem a köz javára szolgálnának. Helyesen hangoztatta azonban az értekezletet vezető igazságügyminiszter, hogy ezek nem tartozhatnak a legsürgősebben megoldandó feladatok közé, nem pedig már azért sem, mert mindezek a törvényhozás feladatait képezik s tehát késnénk a javítás eszközeivel. Hogy pedig a helyzet javítása sürgős teendőket igényel, azt elsősorban maga a miniszter hangoztatta, akinek kész örömest honoráljuk abbeli kijelentését, hogy maga is olyan komolynak tartja az ügyvédi kar helyzetét, hogy okvetlenül segíteni akar és ez ma olyan probléma, amellyel minden tényezőnek komolyan foglalkoznia kell. Melyek tehát a segítés sürgős, mondjuk legsürgősebb eszközei? Erre a fentiek után szinte magától adódik a felelet: azok, amelyekhez sem törvényhozási feladat, sem az állam pénzügyi megterhelései nem szükségesek. Ami az elsőt illeti, az ügyvédség legnagyobb sérelmeinek egyike az 1921. évi XXVII. t.-c. azon rendelkezése, hogy nyugdíjas köztisztviselő ügyvédi oklevél nélkül is folytathat ügyvédi gyakorlatot A világ egyetlen állama sem ismer hasonló törvényt, amely az illető szakra való képesítés nélkül is megengedné a felvételt éppen akkor, amikor másrészről a nyilvánosság előtt elhangzott számtalan kormánynyilatkozat és éppen maga ez a szaktanácskozás is megállapította, hogy a magyar ügyvédség túlzsúfolt akar helyzetét komolynak tartja s ennek megszüntetése a kormány kiváló gondját képezi. A legkiáltóbb ellentmondás lenne, hogy az ankét az ügyvédek szaporítását megszüntetni óhajtja (gyakorlati idő meghosszabbítása, szigorúbb vizsga, stb.), másrészről pedig hatályban maradna a most érintett törvény, mert ennek eredménye ekként nem lehetne más, minthogy bizonyos idő múlva alig lenne más ügyvéd, mint ügyvédi diploma nélküli nyugdíjas köztisztviselő Az ügyvédi kamarák évi jelentéseiben foglalt kívánságok nagy részére mindig az volt a stereotíp válasz, hogy pénzügyi okokból nem teljesíthető. Viszont a fent hivatkozott törvénycikk megint csak törvénnyel lenne hatályon kívül helyezhető, ami nagyon is elhúzná a javulás tényleges bekövetkeztét, éppen azért büszkén mondhattuk az ankéten: „egyszer mi olyan javaslattal is előállunk, amely nemhogy pénzügyi megterhelést jelentene az államra nézve, hanem ellenkezőleg: megtakarítást“ s amellett teljesen legális intézkedés is lenne. A javaslat az volt, hogy minden olyan nyugdíjas köztisztviselőnek, aki ügyvédi gyakorlatot folytat, ennek tartamára nyugdíja ideiglenesen beszüntetendő. Legális lenne az intézkedés, mert hisz az állam a nyugdíjas köztisztviselőnek olyan kenyérkereseti lehetőséget nyújt az ügyvédség gyakorolhatására ügyvédi diploma nélkül, amely kétségtelenül „kivételes“ intézkedés és tehát nem kívánhatja senki, hogy kétszeres nyugdíjat élvezzen, egyszer a nyugdíj folyósítása által az állam, másodszor pedig az ügyvédkedés által a többi ügyvédek és a közérdek terhére! Ami a második elvet illeti, hogy a javítás eszközei ne érintsék az állam terheit, ezzel tehát el van érve, viszont a nyugdíj „ideiglenes“ beszüntetése rendeleti úton is kimondható. Ugyanilyen szempontok vezettek bennünket — az ankéten résztvevőket — azon javaslatunk megtételénél is, hogy a kötelező ügyvédi díjszabás kormányrendelettel szabályoztassék, amelyre a minisztériumnak már megvan a törvényes felhatalmazása. (Polg. prdtts. Ért. 104. §.) Az ügyvédi kamaráknak állandó kívánsága ez s hivatva van az ügyvédség helyzetén segíteni, amellett pedig az erkölcsi nívót emelni s nem utolsó sorban a bíróság tekintélyét növelni, mert kiküszöböltetni fog az a sok súrlódási felület, amely az ügyvédi költségek kérdésében bíró és ügyvéd között nem egyszer előáll. Már az 1870. évi magyar jogászgyűlés jegyzőkönyveiben — amely az ügyvédi rendtartás alapelveivel foglalkozott — olvashatjuk (lásd „Themis.“ I. évf. 1870. szept. 29-iki számát) az ügyvédség rendezése felett tartó vitáról hogy az ügyvédrendezés alapelveiül a következő pontok állíttattak fel: a) szabad ügyvédkezés, b) kellő elméleti és gyakorlati szakképzettség, c) önkormányzat, d) a bíróságoktól függetlenség, szükséges lévén, hogy ennek és a felek iránti igazolási vád elhárításának tekintetével megfelelő díjszabályzat alkottassák. Ez utóbbira a szakosztály azon határozatot hozta, hogy: „a díjszabályzat felállításának üdvös hatásai alig ismerhető félre, mert felszabadítja az ügyvédet a bírák kegyosztogatása alól egyrészről és a felek zsarolási vádaskodásai alól másrészről, hogy pedig erre nálunk szükség van, az kétséget nem szenved, mert a bírák kegyosztogatása és az ügyfelek gyanúsítása egyaránt ássa alá az ügyvédi kar tekintélyét.“ Soha aktuálisabbak ezen 60 évvel ezelőtt megállapított elvek nem voltak, mint napjainkban, amikor a kar kiváló gondját képezi az ügyvédi tekintély emelése is, ésanynyira, hogy a szaktanácskozáson mi magunk kértük az ügyvédi fegyelmi bíráskodásnak is mielőbbi szigorúbbá tételét. A kötelező, egyöntetű országos ügyvédi díjszabás pedig közelebb hoz bennünket az ügyvédi tekintély emeléséhez is s amellett tömérdek előnye közül csak azt az egyet emelem ki, hogy a perek apasztására is alkalmas, mert az ügyvédet megszabadítja a rá nézve mindig kínos azon feladattól, hogy érdemletét — miután ennek összege mindig misztikum nemcsak az ügyfél előtt, hanem az ügyvéd előtt is — bíróilag érvényesítse. Íme, szerények voltunk kérdéseinkben a szaktanácskozáson, ez kétségtelen. Szigorú bírái önmagunknak, amikor kéréseinket az igazságügyi kormány előtt előadtuk. Nem rajtunk múlik, ha még ezen összesűrített kéréseink teljesítése is süket fülekre talál. De ezt nem hisszük, nem hihetjük. Egy kiváló közgazdászunk mondotta, hogy a miniszteri ankéteken mindig az az érzése, mintha az elnöklő miniszter álarcot viselne, hogy semmi irányban el ne árulhassa véleményét arckifejezése által. Mi ezen a legutóbbi miniszteri szaktanácskozáson, ellenkezően, valahogyan úgy éreztük, mintha az igazságügyminiszter szívbe!! őszinteséggel és a megoldandó probléma halálos komolyságának tudatában akarná az ügyvédek helyzetét megjavítani. Hogy akarja, abban ezek után a magyar ügyvédi kar nem kételkedhetne, s hogy tudja is, a szaktanácskozáson elhangzottak alátámasztják, valamint hogy ezen reflexióid is csupán annyit akarnak dokumentálni, hogy a legsürgősebb feladatok megoldása e téren valóban nem nehéz. A magyar ügyvédi kar pedig nem is akar egyebet, mint régi nagy tekintélyének fentartását, aminek azonban előfeltétele anyagi helyzetének javításai . * Lásd az erről szóló tudósítást a Magyar Hírlap május 16-iki számában. Vasárnapi Egy párizsi nő eljutott a dalai láma szent városába Párizs, június 30. Tibet még ma is a titkok országa. A világ legmagasabb hegyeitől körülzárt exotikus föld lakói még mindig igyekszenek magukat elszigetelni Európa kíváncsisága és az európai kultúra befolyása elől. Katolikus lelkészek mégis már vagy két és fél évszázaddal ezelőtt eljutottak a tibetiek szent városába, Lhassába és 1719-ben a kapucinusok Tibetben kápolnát is építettek. A XIX. század kezdetéig Tibetbe tilos volt behatolni az idegeneknek és az idők folyamán még élesebbé vált a tibeti lámák által sürgetett rendszabály. Egy angol katonai expedíción kívül, melyet Younghousband ezredes vezetett Tibetbe 1904-ben, kevés európainak sikerült eljutni a dalai láma szent városába, Lhassába. Ami a férfi vállalkozóknak nem sikerült, azt most elérte egy nő, egy párizsi asszony, Alexandra David-Noel. A vakmerő párizsi nő évekig tartózkodott Ázsiában, mielőtt tibeti útjára vállalkozott és szélesalapú buddhista stúdiumokat folytatott. Megtanulta a tibetiek nyelvét, azután, hogy még könnyebben célhoz jusson, adoptált egy fiatal buddhista lelkészt, aki azután tibeti útján útitársa lett. Kínából indultak a tibeti expedícióra, amelynek során számtalan kalandot éltek át és végül minden akadályt leküzdve, David-Neel asszony koldusnőnek öltözve, eljutott fogadott fiával együtt Lhassába. Így lett Alexandra David-Noel az első európai nő, aki az élő buddha városába el tudott jutni és ott két hónapig időzött kalandokban gazdag, veszélyes útjáról könyvet írt amely Voyage d'une Parisienne á Lhassa címen most jelent meg egyik párizsi könyvkiadónál. Elmondja a könyvében a bátor párizsi asszony, hogy egész útján szigorúan meg kellett őriznie inkognitóját, mert különben a legveszedelmesebb támadásoknak tette volna ki magát Csak Gyangtsében, Tibet harmadik legnagyobb városában, amely az angol kereskedelem egyik tibeti empóriuma, nevezhette meg magát. Megjelent az ott székelő brit hivatalnok bungalorjában és annak nagy álmélkodására angolul szólalt meg. Elmondotta, hogy Kínából gyalog tette meg az utat Tibetbe és nyolc hónapig vándorolt olyan vidékeken át, amelyeken eddig még európai nem járt.