Magyar Hirlap, 1930. november (40. évfolyam, 249-273. szám)
1930-11-01 / 249. szám
Szombat HÍRLAP A halhatatlanság körül írta: MÓRA FERENC Nem mondom, hogy sose voltam még szoborleleplezésen, de olyanon még nem, amelyiken szívfájás lett volna ott nem lennem. Vasárnap a Pósa Lajoséra úgy mentem, mintha az édesapámat öltöztették volna ércbe. Hiszen az se szerethetett engem jobban őnála. Pósa Lajos jegyzett engem el a halhatatlansággal. Már úgy értem, hogy ő nyomatta ki először pesti lapban a versemet. Mégpedig az Új Időkben. Mingyárt az induláskor a legtetejére ugratott az akkori Olimpusnak. Mostanában már nem szokásom nekem ilyen szép trópusokban beszélni, de akkoriban ez illett hozzám. Gimnazista gyerek voltam s ambrózia gyanánt ettem a krumplis tarhonyát. Verset írtam minden sík lapra, akár irkatábla volt, akár platánlevél, akár bárányfelhő. Abból is látnivaló, milyen igen ifjú ember lehettem, hogy nem a magam nevén ostromoltam meg a halhatatlanságot. Nem azért, mintha szégyelni való lett volna rajta, hanem mert a testvérbátyám már akkor régen hírbe hozta, mint annak az időnek nagyon felkapott költője. Házi poétája volt az Új Időknek és minden hetes asztaltársa Pósa Lajosnak, aki ott a beküldött versek fölött az impériumot gyakorolta, nem akartam volna ezzel a protekcióval üdvözölni, azért hazudtam el a nevemet. Bartos Imrének vallottam magam a kéziraton, ezzel a névvel is jelent meg az első versem, harminc-valahány esztendeje. Most kérek érte bocsánatot, ha akkor valami Valóságos Bartos Imrét kompromittáltam vele. A második verstől kezdve aztán levetettem az inkognitómat, de beletelt még vagy tíz esztendő, mikor Pósa Lajost először láttam. Már akkor rég beszegődtem Szegedre s úgy fölvitte az Isten a dolgomat, hogy kétszobás lakásra is futotta a keresetemből. De még konyhát is adtak hozzá, s azt is a két szoba közé tették, ami azért volt nagyon célirányos beosztás, mert így sokkal egyenletesebben lehetett fűteni a központi ételgőzzel. Hát itt nyitotta rám először az ajtót Pósa Lajos. Mégpedig a konyhaajtót. Amögött volt a műtermem, a két konyhaszékre helyezett nyújtódeszka. Azon fejeztem én le egy héten háromszor Khuensiéderváry miniszterelnök urat, mert már akkor is nagyon vérengző ember voltam. Azért is tett meg vezércikkírónak a szerkesztőm már huszonhároméves koromban. Amikor a feketeruhás, fehérszakállas, szép, tiszta öregúr bedobbant az ajtón, akkor éppen a kellemest kevertem a hasznossal. Az egyik kezemmel szíjat hasítottam a miniszterelnök hátából, a másikkal ringattam a kislányomat. — öcsém — szólalt meg a váratlan vendég —, én Pósa Lajos vagyok. Megtudtam, hol van a lakásotok, te meg tudd meg, hogy ha én ezután Szegedre jövök, mindig tinálatok szállok meg. Tudtam, hogy ennél nagyobb tisztesség még nem ért az életben, de mire megkínáltam volna, megint a költő szólalt meg.t — A lányod? — mutatott a bölcsőre.— Ez az a híres szegedi Pannika? Azzal kitárta a két karját a bölcső felett és egy kicsit hátraszegett fejjel azt mondta: Aludj, ingó-ringó , Pici rózsabimbó. Ez persze így elmondva és olvasva mosolyogni való póz, ámbár az érdekelt fél nem mosolyodott el rajta, hanem visított s inkább szívenszúrt malacra emlékeztetett, mint ingó-ringó rózsabimbóra. De Pósa Lajosnál nem volt póz. Ő nem játszotta a költőt, hanem nem tudott más lenni. Sohase hordott soccust, még az elgurult inggombját is koburnusban kereste meg. Ezt mindenki roppant ,kényelmetlen műveletnek találná, őnála ez volt a természetes. Azt hiszem, ebben az értelemben ő volt az utolsó költő. A hivatás láthatatlan csillagának sugarait akkor is magán érezte, mikor a szivarszipkába belegyömöszölte a nikotínfogó vattát. Nekem is mindig ő preparálta a szipkát, valami egészen különös gyöngédséggel és az ő kedvéért én is mindig szipkából szívtam a mérget, noha különben nem szívelem ezt a találmányt. Sokat virradtam meg vele kettesben, hol az ő asztalánál, hol az enyémnél s azt hiszem, nekem többet megmutatott a lelkéből, mint másoknak. Ahogy az apa szokta felnőtt fiának. Egyszer a szobráról is beszélgetett velem. Ezen pedig ne tessék megütődni. Nem is költő az, aki nem álmodik arról, hogy neki is lesz egyszer szobra. Csakhogy ebből az álomból előbb-utóbb fel szoktunk ébredni, ki így, ki úgy. Az egyik költő nagyot sóhajt utána, a másik nagyot nevet rajta. Pósa Lajos abban különbözött a többi költőtől, hogy napáldozatig álmodott. Nekem akkor beszélt róla, mikor Dankó Pistának szobrot csináltatott. Mert azt ő csináltatta, ha nincs is belevésve a talapzatába. Margó Ede, maga is székálló apródja a költőnek, vállalta, hogy megcsinálja barátságból, csak a márvány árát kell előteremteni. Azt meg Pósa vállalta és néhány év alatt csakugyan össze is cigánykodta. Erre ez a jó kifejezés, mert ebben benne van minden. A százasok is, meg a fillérek is, a beléptidíjas versmondások is, meg a koldulások is. Ahol a rimánkodás nem használt, ott meg kellett próbálni a követelődzést is. Például a köztérhasználati engedélyt is csak úgy lehetett megkapni. Az akkori szegedi magisztrátus egy kicsit megijedt az ajándékszobortól. Hiszen szépnek szép az a márvány-hegedűs, de Pista cigányt itthon nem éppen márványból való férfiúnak ismerték. Ha valami nagy katona lett volna, vagy népek regulázója, az más volna, annak illik elnézni a tarka macskáit, mert az nagy ember volt azokkal együtt is. De hogy jut ahhoz egy szatymazi cigány, hogy őbelüle is kőszentet csináljanak? Egyéb se kellene még, minthogy ezt is megmutogassák az iskolásgyerekeknek, példának okáért! No de isten neki, ha már megszobrosították a cigányt a többi cigányok, ne üssünk miatta lármát, hanem dugjuk el szép csendesen, tegyük ki juhszélre, a cigányfertályba, ahol nincs útjában a művelt nagyvilágnak. Azt csak mégse lehet kívánni, hogy kitegyük a kirakatba, a díszligetünkbe, holott az Istenben boldogult trónörökösünk fenséges nejéről van Stefániának elnevezve. A város parkjába, ahol egy valóságos királyasszony fehér szobra mereng! Hogy attól csak három makkfa, meg hat fenyőfa válassza el a rózsaszín cigányt! Mink, ország-világ tudja, kurucok vagyunk és demokraták minden március tizenötödikén, de más napok is vannak ám a polgári kalendáriumban. Hiszen ha a cigányt odaültetnénk a fenséges asszony mellé és az udvar azt megtudná, még tán a szabad királyi városok közül is kicsapnák Szegedet. Még az öreg Pósának is be kell látni, hogy ilyen oktalanságot nem csinálhatunk. Az öreg Pósa azonban semmivel se volt belátóbb ember, mint a fiatal Pósa. Többször hallottam tőle, hogy szegedi újságíró korában milyen vakmerőséget cselekedett ő. Mikor a színházat avatták, vele mondattak prológot és annak az volt a refrénje: Akármilyen kérges a paraszt tenyere, A királyoknak is abból van kenyere. Hogy mi volt ebben a vakmerőség? — Az, öcsém, hogy a királypáholy tele volt a főhercegekkel, de még azok is tapsoltak. Nem mertem megkockáztatni a véleményt, hogy a főhercegek valószínűleg nem értették meg a lázadó refrént, vagy nem is hallgattak oda s hogy a főhercegek különben is nagyon udvarias emberek. Szívtelenség lett volna ilyen száraz józansággal megzavarni azt a fejedelmi diadalérzést, amely még akkor is kisütött a költő arcán, mikor már harminc év telt el a királyoknak alexandrinus versekben történt megalázása óta. S nemcsak a feketeszakállú költő volt megátalkodott ellenfele a világ hatalmasainak, hanem a gyerekújság deresedő szerkesztője is. Gondolom, most már nem ártok vele a karrierjének, ha ezt is megírom róla, — ámbár minálunk soha se lehet semmit se tudni. Egyszer valamelyik költőtársa gyerekeknek való király-verset vitt be hozzá a szerkesztőségbe, valamilyen jubiláris alkalomból. — Szép vers, barátom, nagyon szép vers — mondta Pósa teljes elismeréssel és visszanyújtotta a kéziratot. — Nem értem. Tetszik neked és mégse közlöd? — Nem, barátom. Míg én szerkesztem a magyar gyerekek lapját, addig ebben nem magasztalnak élő királyokat. Mátyás királyon innen még halott királyt se. Hát ilyen emberrel nem lehetett megértetni, hogy Dankó Pista nem királynéknak való társaság. A magyar nóta királya odakerült a magyarok királyasszonya mellé és megvannak egymással szép békességben, osztozva méhdongásban és holdsugárban. Azt se vettem még észre soha, hogy a művelt nagyvilág megcsóválta volna a fejét, ha idetévedt. A Dankó-szobor leleplezése után való reggel kisétáltunk Pósával, csak úgy kettesben, megnézni a márványhegedűst, omló levél közt, tar ligetnek árnyán. — Hát te már megkaptad a halhatatlanságot, Pista — simogatta meg a költő dicsősége osztályosát. Elködösödő szemmel merengett maga elé és felsóhajtott. Hangja érce még rekedtesebb volt, mint máskor. — Mennyit kínlódtam, szenvedtem, verekedtem érte! Ugyan lesz-e majd, aki én értem megteszi? Szerettem volna megbiztatni az öregembert, de átkozott rossz természetem van. Megakad a torkomon a szívből jövő őszinteség is, ha attól fél, hogy hízelgésszíne van. Csak annyit tudtam mondani, megsimogatva a karját, mint ő a halhatatlan követ: — "Leérted nem kell verekedni, Pósa bácsi. Kellett-e, nem-e, azt én nem tudom, de meghívót kaptam Pósa Lajos ércbeöltözésének ünnepére. Fel is mentem, engedelmet kérve nemzeti pantheontól és félig kibontott han-avar ősöktől és elgondoltam az úton, milyen mosolyogva nézek én majd tanító apám szemébe: — No ugye hogy meglett? Látod, csak megkaptad a halhatatlanságot, ha udvari költő nem is lett belőled. • De hát nem igen lett a beszélgetésből semmi. Szakadt a pesti eső, fonalakban, ahogy a gyerekek szokták az esőt rajszolni. Elmosta a cserkészeket is, akik nek — a meghívó szerint — az lett volna* a tisztjük, hogy eligazítsák a Városligetben a magamforma tudatlan embereket. Sebaj, majd odatalál a sofőr, ha megmondom neki, hova igyekszünk. — Itt leplezik le valahol a Pósa Lajos szobrát, oda vigyen, fiam. Tudja, ki volt az, ugye? — Igenis, nagyságos úr, a Kósa nagyságos úr. — Nem — mondom —, Kósa. — Igen, igen, Kósa Lajos. Csellengett előre-hátra egy darabig, de nem találta a tetthelyet. — Oda menjen csak, fiam, ott nagy sokadalom van — mondom neki a Műcsarnok előtt. Ott csakugyan nagy volt a csődület, de az nem a költőnek szólt, hanem a fölpántlikázott söröshordók versenyének. Persze, Magyar Hét. De azért álljon csak meg, valaki majd csak meg tudja mondani, hova menjünk. El is fogott a sofőr valami főintézőt. — Kérem szépen, hol leplezik le a Kósa Lajos szobrát? — A Pósa Lajosét — siettem a helyreigazítással. — Ja igen — értelmesetlen meg a főintéző —, a Dósa Lajosét. Tessék csak egyenesen menni a Stefánia úton. Mentünk egyenesen, de hát kétfelé lehet egyenesen menni s a sofőr a rossz egyenest választotta. Meg kellett fogni egy rendőrt, az aztán föl is okosított. — A Rózsa Lajos szobrát tetszik keresni? Tessék csak egyenesen visszafelé menni. Egy kicsit ködbeborult előttem a halhatatlanság gondolata, mire elértük a szoboravatás színhelyét. Teleszaladt a szívem meleggel, mikor az esernyők fölött megláttam a költő fejét. Egyszerre ráismerni benne Pósa Lajosra is, meg Margó Edére is. De ahogy körülnéztem, mingyárt fázni kezdtem. Forradalmat lehet csinálni paraplé alatt is, de szobrot avatni nem. Lehetetlen lelkesedni, mikor három esernyőről is csurog az ember nyakába a víz. Körülbelül ezt olvastam minden arcon, még a szoboron is. Siettem letenni a rózsáimat és csak a szememmel simogattam körül a drága öreg költőt. — Várj, Pósa bácsi, majd eljövök én lehozzád beszélgetni, olyankor, mikor csak ketten leszünk. Hozok én még neked ezen az őszön tartó virágot a szegedi homokról. Ahogy az elázott úton igyekszem visz- 1930 november 9. 3 A név kezeskedik a minőség?érti Jlt a lukszus, hogy haját Pixavonnal ápolja, mindenki számára elérhető. Jl Pixavon~snamstoon egyesíti a folyékony Pixavon minden előnyét. 1. Teljesen mentes a szódától, 2. dús, puha habot ad, 3. a hajnak illatos fényt és hullámos gazdagságot ad. Egy csomag 2 mosásra elég és ára csak 36 fillér.