Magyar Hirlap, 1935. március (45. évfolyam, 50-74. szám)

1935-03-31 / 74. szám

30­1931. március 3. filPIAB tanulmányait és a levéltseli érintkezés is m­eglehetetősen megritkul, a fiatalok között. Lehet, hogy Bettinában bizonyos dacossság is feléledt ekkor, talán nem is feledkezett meg Amimről, de „csak azért is“ belelovalta magát a Goethe-féle kaland­ba. A Frau Rath ahelyett, hogy a maga élettapasztalataival csillapítani igyekezett volna a fiatal lány­nak ezt a kilátástalan és oktalan szeszélyét, még csak elősegítette a­zt Egyik levélben például ilyeneket ír: „Drága kislányom, ne­vezz engem anyádnak. Megérdemled, hogy lányomnak tekintselek, hiszen olyan ara­nyos teremtés vagy. Fiam pedig a te szerkő bátyád legyen, bátyád és barátod, aki na­gyon kedvel téged és büszke a barátságodba. Menyem is írt a napokban, hogy mennyire tetszettél neki, hogy pedig én nagyon sze­retlek, arról amúgy is meg vagy győ­ződve . . .* Hogy Bettinát ezek a sorok elkaparták, azt mondanunk sem kell De hogy a Frau Stat menye, Goethe felesége, olyan nagyon el lett volna ragadtatva a leánytól, az már kevésbé valószínű. Aminthogy erről a kö­vetkezmények ékes tanúságot­ is tesznek... A­ pi­m hosszú távollét után visszatér és ekkor megdöbbenve látja, hogy menyasz­­szonya gondolkozását mennyire más irányba terelték az évek. Nagyon elidege­nedtek egymástól, tehát sokáig tart, amíg megint összemelegednek. Azután Bettina is rájön, hogy mégis csak másfelé kell keresni életének célját. Egy decemberi este tíz óra felé, szabad ég alatt, a nyílt uccái váltanak­­gyűrűt egymással. Hiába, mindketten sze­retik a romantikus megoldásokat. Azután titokban megesküd­nek és még a legközelebb hozzátartozók is csak utólag értesülnek a dologról. Pár hónap múlva együtt meglátogatják Goethét. Bettina újból megrendezi a rajon­gási jeleneteket. A hangulat meglehetősen kínos. Rosszul érzi magát a férj, de le­gyünk őszinték, rosszul érzi magát Goethe is, nem is szólva Christianeról, akinek ugyan csa­k az idegeire megy az egész láto­gatás. Ezzel egy darab időre meg is szűnik kö­zöttük minden érintkezés. Egy év múlva Tepliitzben összetalálkoznak ugyan, de ek­kor Bettina érdeklődése megoszlik Goethe és­­ Beethoven között. Valamivel később megszületik a fiatalasszony első fia és az anyai gondok mégis csak lekötik kissé ér­deklődését. De úgy látszik, hogy nem soká. Pérje gazdálkodni kezd és a falusi élet nagyon nem felel meg Bettinának, aki hozzászokott ahhoz, hogy a társaság középpontja legyen. Hamarosan azon töri tehát a fejét, hogyan lehetne a régi kapcsolatokat felújítani. Bet­tina ügyes rajzoló, készít tehát egy kis ké­pet és elküldi Goethe feleségének. Chris­tiane Vulpius jó arcot vág a dologhoz: „Drága Barátnőm, hálásam köszönöm a szép ajándékot, amelyet nekem küldött. Kü­lönösen azért örültem neki, mert ebből azt látom, hogy még nem feledkezett el rólam... Kilátásba helyezi levelében, hogy bennün­ket meglátogat. A férjem és én örömmel várjuk azokat a kellemes napokat, amelye­ket majd együtt tölthetünk." Szerelem mindhalálig Bettina túlságosan komolyan veszi a dol­got­ Ekkor Münchenben, tartózkodik, férje ■pedig Berlinben és ezt a levelet írja neki: „Goethe felesége nagyon kedves levelet in­tézett hozzám, meghívott, hogy látogassam meg őket és lakjam náluk egészen május közepéig ...“ Elvégre így is lehetett értel­mezni Gothe feleségének kényszeredettem udvarias sorait. Hogy ez a látogatás miként zajlott le, ar­ról a források különbözőképen mesélnek. Annyi azonban bizonyos, hogy utána Bet­tina ismét visszatért a családi körbe és gyors egymásutánban nem kevesebb, mint hat gyermekkel ajándékozta meg urát. Vi­szont ami a másik oldalt illeti, Goethe né­hány hónap múlva így nyilatkozik: „Arni­­mékról nem hallok semmit, de nagyon örü­lök, hogy végre megszabadultam ezektől az őrültektől.“ Ami ezután következett, azt részletesen már nehéz volna figyelemmel kísérni. A kö­zeledések és az eltávolodások sűrűn követ­ték egymást. Voltak évek, amikor nagyon­ meleg volt a viszony közöttünk és ezeket ismét felváltották olyan korszakok, amikor Goethe teljességgel elzárkózott. Időközben persze sok minden történt, Christiane meg­halt, Amim meghalt és egyedül maradt az öreg költő és a „gyermek“. Persze a gyer­mek már minden egyéb, mint fiatal. Az évek nem múltak el felette sem nyomtalanul. De szenvedélyessége ekkor sem hagy kívánni­valót maga után. Legalább is erre vall Goethe naplójának 1830 augusztus 7-éről szóló bejegyzése. (Ne felejtsük el, ekkor Bettina negyvenötéves) „Frau von Arnims Zudringlichkeit abegewiesen." Goethe tehát tud vigyázni magára és tudja, hogy ebben a korban ellent kell állni a kísértések­nek . . . De azért végeredményben mégis csak mély szeretetet érzett Goethe Bettina iránt. Ecker­­mann feljegyzi, hogy az utolsó látogató, akit Goethe fogadott, alig néhány nappal halála előtt, Bettina legidősebb fia volt És az utolsó írás, amit papírra vetett, az ennek a fiatal barátjának emlékkönyvébe való sor­nak készült Majdnem három évtizeddel élte túl Bet­tina életének nagy bálványát Goethe le­tűnt, viszont ő ekkor már megszokta a nagy rajongásokat. A költő helyét — Frigyes Vilmos foglal­ja el.Sokan voltak igazságtalanok Bettinával szemben, pedig kevés nála műveltebb és mélyebben érző alakot mutat fel a német irodalom. Minden hibája, túlzása, különös­sége ellenére is. Kemény István Hogyan lett Petőfi Sándorból­­ bukott képviselőjelölt Hazaárulónak, orosz kémnek, sőt királypárti­nak bélyegezték meg az ellenpárt kortesei ? „Ezen fenyegető veszélyt a fanaticus iz­gató Petőfinek követünkül magát feltolni akaró erénytelensége okozá, kinek nálunk is voltak ugyan néhány követői, kik elámíttat­­va lévén, nem tudták, hogy milly viperafajt akartak keblökbe rejteni; de hála a nemzetek nemzőjének, ezen polgárok felvilágosodva át­látták, sőt elismerni készek, balvéleményeik­ből lehető végveszélyét kedves nemzetünk­nek. Petőfi egy polgártársunk azon kérdé­sére, hogy mikor leend már béke honunk­ban, azt felelé, hogy sohasem, míg ezen or­szág vissza nem száll azokra, kiké volt? t. i. a tótokra; — ebből átláthatni, hogy milly veszélyes lenne egy illy alacsony jellemű egyént több jeles hazafiak mellőztével sze­mélyünk képviselőjéül küldeni követnek, ki­ről felteszi már minden polgár, hogy ben­nünket kész lenne eladni a legcsekélyebb árért.“ — „Ilyetén állásában a dolgoknak, ma ná­lunk közgyűlés tartatván, elhatároztatott, hogy tisztelt polgártársunk által tudtára adni kívánjuk Petőfinek, hogy ha személyes bá­torsága és élete kedves, igen jól tenné, ha a jövő nemzeti gyűlésre menő követ választá­sára a jövő csütörtökön köztünk meg nem jelenik, mert a nép ingerült s nem állha­tunk jót, méltó haragja fölgerjedésében le­hető dühéért.“ Három hónappal a Talpra Magyartól han­gos, szabadsághozó március 15-ike után, így tanácsolta el Szabadszállás város Tanácsa a kuraszentmiklósi választókerületből Magyar­­ország legnagyobb költőjét, akit pedig a ke­rület egyszerű népe szeretettel fogadott. Maga Petőfi közötte ezt, a Bankós Károly kunszem­főmiklósi tanácstaghoz, jóbarátjához, a Városi Tanács aláírásával intézett levelet, a Március Tizenötödike június 19-iki számá­ban megjelent cikke során. — „Eljött az idő, — így kezdi cikkét, — midőn nemzetté lett a nép, s ő választja kép­­viselőit a nemzetgyűlésre, nem pedig a ne­messég. Kaptam az alkalmon, hogy aki ed­dig az irodalomban képviseltem a népet, képviseljem az országgyűlésben is... ki is­­merné jobban szükségeit, mint én? ki védel­mezné lelkesebben jogait, mint én? hiszen a nép az én vallásom, istenem!" — „Lejöttem szülőföldemre Kis-Kunság­­ba, proclamatiót osztottam szét a nép között, azt az egész kerület választóinak nem-kapa­­tos része lelkesedéssel fogadta, s egy zengőn azt beszélték, hogy engem választanak követ­nek. Néhány napra fölrándultam Pestre, s mire ismét visszajöttem, olly borzasztó hírek keringtek felőlem, milyek csak a legelvete­­medettebb gonosztevőt illetik." Míg Petőfi Pesten járt, tudta meg, hogy fe­lesége várandós. Ennek ellenére felesége le­­kísérte a választókerületébe, mert szívesen hitt férjének, hogy kortesútja diadalmenet és megválasztása annyira biztos, hogy nem is mer ellene fellépni senki. Azonban nem így történt, mert fellépett ellene a kunszentmik­­lósi református pap fia, Nagy Károly, akit a tanácsbeliek a választások minden fortélyá­val és fegyverével támogattak. A kaputosok a költő ellen „Kik terjesztették ezen híreket? — kérdi cikkében Petőfi, — természetesen a kaputo­sok. Mindazáltal a szentmiklósi nép látni és hallani kívánt, hozzám jöttek deputatióban vagy két­százan. Elmentem velük a városhá­zához, s bejelentettem a tanácsnak, hogy népgyűlést fogok tartani. Rám röffent a ber­zenkedő sün­disznó csoport, s el akarták til­tani föllépésemet. Nem engedtem. Végre bele­egyeztek olly föltét alatt, ha minden követ­kezményért magamra vállalom a felelősséget, s ha tartandó beszédemet előlegesen bemuta­tom nekik írásban. Az első föltételt elfogad­jam, a másikat sem fogadtam el két okból, s először, mert magam sem tudtam meg, mit fogok beszélni, másodszor, mert, ha előre elkészítettem volna is beszédemet, nem azért töröltük el március 15-én a censurát, hogy munkámat egy kupaktanács vizsgálata alá bocsássam.“ — „Kiálltam a városház elé, — folytatja néhány sorral lejebb Petőfi, — s beszéltem az összegyűlt néphhez a követválasztásról és hallgattam a rám sújtott vádakról, nem a bírói parancs következtében, hanem láttam a nép arcáról, hogy ha említem is rágalmazói­mat (kik a városház egyik ablakából néz­tek), azonnal berontanak, s szétszaggatják őket, mint a rossz bankókat.“ — „Még mikor a városház termében érte­keztem az érdemes tanáccsal, véletlenül meg­­csördült oldalamon a kard, erre a nép ott elkiáltja: „baj van, Petőfit bántják!“ s be­tódultak és csak akkor csillapodtak le, mi­dőn meggyőződtek, hogy nem akartak bán­tani. Elvégezvén dolgomat a tanáccsal, a nép harsogó éljenzés közt kísért ki, s amint ké­sőbb megtudtam: míg beszéltem, közülök többen kinyitott bicskákkal álltak körülem­, azt hallották, hogy, amint ők nevezik a ka­­putosotot, a farizeusok, le akarnak engem beszédem közben rántani... el volta­k hatá­rozva, hogy a­ki hozzám nyúl, irgalmatlanul legyilkolják. Szerencséjükre moczczanni sem mertek, a népgyűlés a legnagyobb renddel oszott szét,­­ az egész város köznépe mellém esküdt és azóta tántoríthatatlan hívem e mai napig.“ Délután átrándult Petőfi Szabadszállásra, hol a nép csaknem kivétel nélkül mellé állt, ugyanígy Laczházán és Fülöpszálláson is. Azután visszament Kiskunszentmiklósra, s nem tartotta kétségesnek, hogy ő lesz a kö­vet. Pedig egyre terjesztették ellene az ócsár­­lásokat, rágalmakat, hazugságokat. Betetőzte ezeket a, mai ésszel elképzelhetetlen, rágal­makat a szabadszállási városi tanácsnak Bankóshoz intézett az a levele, melyet cik­künk elején idéztünk. Petőfi szembe akart szállni a támadásokkal, visszautazott Sza­badszállásra. A továbbiakat így írja le: „Az istenért, távozzék !“ . —­ „Egy ismerősömhöz szálltam. Midőn ott megláttak, az egész háznép iszonyú ré­mületbe esett, alig voltak képesek ennyit mondani: Az istenért, távozzék el tüstént, eb­ben a szempillantásban, mert mindjárt agyonverik. Tegnapelőtt majd éjfélig tartot­tak népgyűlést ön ellen e kapatosok, s a né­pet felbőszítették. A pap, kinek fia akar kö­vet lenni, azt mondta: mihelyt bejön ön a városba, azonnal félre vezeti a harangokat. Távozzék, ha élete kedves.“ Petőfi a feleségét féltette s már hajlandó lett volna visszalépni, Pestre visszatérni, de felesége bátorította: „Ha agyon akarnak ben­nünket verni, jól van, verjenek agyon, de azt ne mondhassa senki, hogy te hátráltál." Másnap felment a városházára, a bírót várta, amikor e szót hallja: „Szemtelen.“ „Igen, igen, szemtelen! Mit szemtelenkedik itt?“ Petőfi így írja le tovább a jelenetet. — „Oda léptem hozzá, s így szólok. Ké­rem az urat, válogassa meg a szavakat.“ — „Nem válogatom meg a szavakat, felelt a részeg pimasz, hogy mer az úr itt szemte­­lenkedni?“ — „Még egyszer ismétlem, szólok, válo­gassa meg a szavakat!" Mire ezt kimondtam, azt vettem észre, hogy körülvett egy egész dühöngő részeg csorda. A jel meg volt adva, mindenhonnan tódultak felém, s több, mint száz torok bőgte körülöttem: ez a hazaáruló muszka spion, aki el akarja adni az orszá­got, szaggasd szét, üsd agyon!“ — „Megálljatok polgárok, kiállók, hagyja­tok szólni, hadd igazoljam magamat!“ , —­ „Nem hagyjuk szólni, agyon­ütjük! Íg üvöltöttek iszonyú szidalmak, piszkálódások­ káromkodások között. Ekkor már a kapu alá toltak! látván, hogy szóhoz nem jutok, kér­dem, hol a bíró?“ — „Én vagyok, mit akar? szólt melletten egy vén ember.“ — „Bíró uram, mondom, felelős lesz érte ha bántanak!“ — „A leszek, ha lehet, válaszolt a bíró, jő,­jön hát föl.“ — „Fölkísért az emeletre. Ott találkoztam a követválasztási bizottmány elnökével, egy kicsapott nótáriussal... Ha ebben a pilla­natban el nem takarodik ön a városból, szólt a kicsapott nótárius, mi nem kezeskedünk életéért." — „Így tehát nincs mit tennem, szólok, mint távoznom, de arra ügyeljenek, hogy ne csak személyemet ne bántsák, de még csak ne is insuktáljanak. Valóban gyönyörű. Így értelmezik önök a szabadságot?“ — „Az a szabadság, felelt a követválasz­­tási bizottmány elnöke, a kicsapott nótárius, az a szabadság, hogy a­ki nem tetszik a nép­­nek, ezt kikergetik a városból.“ — „Lekísértek az udvarra, a városház előtt még mindig ordított a részeg csorda. Fegyveres nemzetőrök álltak elő és körülvet­­tek. De így gyalog csak nem utazhatom el, mondom, be kell várnom, míg kocsim meg­érkezik Szent­ Miklósról.“ — „Addig nem várhatunk, szólt a kicsa­pott nótárius, mindjárt indulnia kell önnek, tovább nem tartóztathatjuk a népet. Majd szerzünk mi kocsit... éppen ott áll egy ké­szen... hajts utánunk kocsis!“ — „S mentem a város végéig, hol szállva voltam, gyalog, fegyveres nemzetőröktől kö­rülvéve; csak az hiányzott, hogy kezemet hátra nem kötötték.“ „Dicsértessék a nép neve" — „És ennek ma kellett történnie, — fe­jezi be cikkét Petőfi, — hogy engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, ma június 15-én ... ma három hónapja, hogy martius 15-dike volt, midőn első valók azok közt, kik a magyar nép­­szabadságáért szót emeltek, síkra száll­tak ! De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit, kiket egykor törvény és Isten egyaránt meglakolhat... a nép én előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyer­­mek. „ Dicsértessék a nép neve most is mindörökké!“ Petőfi felkérte „minden becsületes elvű“ szerkesztőtársát, hogy a cikket lapjában kö­zölni szíveskedjék. Közölték is több-kevesebb kihagyással Vas Gereben és Arany János lap­ja, a „Nép Barátja“, Kossuth „Pesti Hírlap“­­ja, Táncsics „Munkások Lapja“ stb. Megírta az esetet a kormánypárti „Budapesti Híradó“ is, természetesen nem éppen Petőfi je­vára, teg. — „Petőfi Sándor a „Mart. 15“-ben egy, több hasábra terjedő hosszú cikkben előad­ja, hogy buktatták meg őt a szabadszállási követválasztáson, hol követjelöltül lépett fel... sőt ,,cine-mintye“-vel is fenyegetőd­­zik ... Mi ily hang ellenében csak azt vála­szoljuk, hogy P. úr magánvédelme nem Ma­gyarország dolga.“ A bukásba, vagy inkább erőszakba, Petőfi nem tud belenyugodni. A választást meg akarja peticionálni. Röpiratot intéz a szabad­­szállási néphez s többek közt ezeket írja: — „Nagy Károly uram pedig hiába dia­dalmaskodik, mert azt a választást meg fog­­ja semmisíteni az országgyűlés, mint tör­vénytelent és őtet ebrudon fogják kivetni a követek közül és úgy kell neki, mert ki mint vet, úgy arat. Útra mehet aztán szépíti és zsebre rakhatja a dicsőséget, melyet számo­tokra és a maga számára aratott. Fogadom, hogy ezután húsz mértföldnyire megy on­nan, ahol követet választanak, hogy még hí­­rét se hall­ja . , Nagy Károly a „Pesti Hírlap” hirdetései közt válaszolt, — a szerkesztőség nem volt hajlandó cikkét leközölni. Tagadta, mintha itatott volna, tiltakozott a sértegetések ellen, azt írva többek közt, hogy: „Ez pimaszság Petőfitől, ez nem egy népköltőhöz, hanem egy pusztai betyárhoz sem illik.“ Petőfi lovagias elégtételt kívánt venni, megbízta ügye elintézésével Jókai Mórt és Pálfi Albertet. Nagy Károly azonban a maga részéről nem volt hajlandó segédeket megne­vezni, s a sértett segédei által választott fegy­vernemet, a pisztolyt visszautasította, kard­­párbajt akart, közben pedig feljelentette Per­­czel Mór rendőrosztályfőnöknél Petőfit, hogy életére tör. Jókai és Pálfi egyoldalú jegyzőkönyvet vettek fel, s azt a „Márczius Tizenötödike“ július 8-iki számában közzétették. A petíciót a nemzetgyűlés július 11-én Nyári Pál elnöklete alatt tárgyalta, hozzá­szóltak többek között Kazinczy Gábor, Ma­darász László, Deák Ferenc, Irányi Dániel, mindannyian vizsgálat elrendelését kérve, ami meg is történt. Jelasics betörése, s a szabadságharc fegy­verbe szólították az országot. Petőfi a parla­­m°nti front helyett a harctéri frontot válasz­­totta, s bevonult nemzetőrnek. Dr Klein Andor Vas­árnal

Next