Magyar Hirlap, 1935. március (45. évfolyam, 50-74. szám)
1935-03-31 / 74. szám
301931. március 3. filPIAB tanulmányait és a levéltseli érintkezés is meglehetetősen megritkul, a fiatalok között. Lehet, hogy Bettinában bizonyos dacossság is feléledt ekkor, talán nem is feledkezett meg Amimről, de „csak azért is“ belelovalta magát a Goethe-féle kalandba. A Frau Rath ahelyett, hogy a maga élettapasztalataival csillapítani igyekezett volna a fiatal lánynak ezt a kilátástalan és oktalan szeszélyét, még csak elősegítette azt Egyik levélben például ilyeneket ír: „Drága kislányom, nevezz engem anyádnak. Megérdemled, hogy lányomnak tekintselek, hiszen olyan aranyos teremtés vagy. Fiam pedig a te szerkő bátyád legyen, bátyád és barátod, aki nagyon kedvel téged és büszke a barátságodba. Menyem is írt a napokban, hogy mennyire tetszettél neki, hogy pedig én nagyon szeretlek, arról amúgy is meg vagy győződve . . .* Hogy Bettinát ezek a sorok elkaparták, azt mondanunk sem kell De hogy a Frau Stat menye, Goethe felesége, olyan nagyon el lett volna ragadtatva a leánytól, az már kevésbé valószínű. Aminthogy erről a következmények ékes tanúságot is tesznek... A pim hosszú távollét után visszatér és ekkor megdöbbenve látja, hogy menyaszszonya gondolkozását mennyire más irányba terelték az évek. Nagyon elidegenedtek egymástól, tehát sokáig tart, amíg megint összemelegednek. Azután Bettina is rájön, hogy mégis csak másfelé kell keresni életének célját. Egy decemberi este tíz óra felé, szabad ég alatt, a nyílt uccái váltanakgyűrűt egymással. Hiába, mindketten szeretik a romantikus megoldásokat. Azután titokban megesküdnek és még a legközelebb hozzátartozók is csak utólag értesülnek a dologról. Pár hónap múlva együtt meglátogatják Goethét. Bettina újból megrendezi a rajongási jeleneteket. A hangulat meglehetősen kínos. Rosszul érzi magát a férj, de legyünk őszinték, rosszul érzi magát Goethe is, nem is szólva Christianeról, akinek ugyan csak az idegeire megy az egész látogatás. Ezzel egy darab időre meg is szűnik közöttük minden érintkezés. Egy év múlva Tepliitzben összetalálkoznak ugyan, de ekkor Bettina érdeklődése megoszlik Goethe és Beethoven között. Valamivel később megszületik a fiatalasszony első fia és az anyai gondok mégis csak lekötik kissé érdeklődését. De úgy látszik, hogy nem soká. Pérje gazdálkodni kezd és a falusi élet nagyon nem felel meg Bettinának, aki hozzászokott ahhoz, hogy a társaság középpontja legyen. Hamarosan azon töri tehát a fejét, hogyan lehetne a régi kapcsolatokat felújítani. Bettina ügyes rajzoló, készít tehát egy kis képet és elküldi Goethe feleségének. Christiane Vulpius jó arcot vág a dologhoz: „Drága Barátnőm, hálásam köszönöm a szép ajándékot, amelyet nekem küldött. Különösen azért örültem neki, mert ebből azt látom, hogy még nem feledkezett el rólam... Kilátásba helyezi levelében, hogy bennünket meglátogat. A férjem és én örömmel várjuk azokat a kellemes napokat, amelyeket majd együtt tölthetünk." Szerelem mindhalálig Bettina túlságosan komolyan veszi a dolgot Ekkor Münchenben, tartózkodik, férje ■pedig Berlinben és ezt a levelet írja neki: „Goethe felesége nagyon kedves levelet intézett hozzám, meghívott, hogy látogassam meg őket és lakjam náluk egészen május közepéig ...“ Elvégre így is lehetett értelmezni Gothe feleségének kényszeredettem udvarias sorait. Hogy ez a látogatás miként zajlott le, arról a források különbözőképen mesélnek. Annyi azonban bizonyos, hogy utána Bettina ismét visszatért a családi körbe és gyors egymásutánban nem kevesebb, mint hat gyermekkel ajándékozta meg urát. Viszont ami a másik oldalt illeti, Goethe néhány hónap múlva így nyilatkozik: „Arnimékról nem hallok semmit, de nagyon örülök, hogy végre megszabadultam ezektől az őrültektől.“ Ami ezután következett, azt részletesen már nehéz volna figyelemmel kísérni. A közeledések és az eltávolodások sűrűn követték egymást. Voltak évek, amikor nagyon meleg volt a viszony közöttünk és ezeket ismét felváltották olyan korszakok, amikor Goethe teljességgel elzárkózott. Időközben persze sok minden történt, Christiane meghalt, Amim meghalt és egyedül maradt az öreg költő és a „gyermek“. Persze a gyermek már minden egyéb, mint fiatal. Az évek nem múltak el felette sem nyomtalanul. De szenvedélyessége ekkor sem hagy kívánnivalót maga után. Legalább is erre vall Goethe naplójának 1830 augusztus 7-éről szóló bejegyzése. (Ne felejtsük el, ekkor Bettina negyvenötéves) „Frau von Arnims Zudringlichkeit abegewiesen." Goethe tehát tud vigyázni magára és tudja, hogy ebben a korban ellent kell állni a kísértéseknek . . . De azért végeredményben mégis csak mély szeretetet érzett Goethe Bettina iránt. Eckermann feljegyzi, hogy az utolsó látogató, akit Goethe fogadott, alig néhány nappal halála előtt, Bettina legidősebb fia volt És az utolsó írás, amit papírra vetett, az ennek a fiatal barátjának emlékkönyvébe való sornak készült Majdnem három évtizeddel élte túl Bettina életének nagy bálványát Goethe letűnt, viszont ő ekkor már megszokta a nagy rajongásokat. A költő helyét — Frigyes Vilmos foglalja el.Sokan voltak igazságtalanok Bettinával szemben, pedig kevés nála műveltebb és mélyebben érző alakot mutat fel a német irodalom. Minden hibája, túlzása, különössége ellenére is. Kemény István Hogyan lett Petőfi Sándorból bukott képviselőjelölt Hazaárulónak, orosz kémnek, sőt királypártinak bélyegezték meg az ellenpárt kortesei ? „Ezen fenyegető veszélyt a fanaticus izgató Petőfinek követünkül magát feltolni akaró erénytelensége okozá, kinek nálunk is voltak ugyan néhány követői, kik elámíttatva lévén, nem tudták, hogy milly viperafajt akartak keblökbe rejteni; de hála a nemzetek nemzőjének, ezen polgárok felvilágosodva átlátták, sőt elismerni készek, balvéleményeikből lehető végveszélyét kedves nemzetünknek. Petőfi egy polgártársunk azon kérdésére, hogy mikor leend már béke honunkban, azt felelé, hogy sohasem, míg ezen ország vissza nem száll azokra, kiké volt? t. i. a tótokra; — ebből átláthatni, hogy milly veszélyes lenne egy illy alacsony jellemű egyént több jeles hazafiak mellőztével személyünk képviselőjéül küldeni követnek, kiről felteszi már minden polgár, hogy bennünket kész lenne eladni a legcsekélyebb árért.“ — „Ilyetén állásában a dolgoknak, ma nálunk közgyűlés tartatván, elhatároztatott, hogy tisztelt polgártársunk által tudtára adni kívánjuk Petőfinek, hogy ha személyes bátorsága és élete kedves, igen jól tenné, ha a jövő nemzeti gyűlésre menő követ választására a jövő csütörtökön köztünk meg nem jelenik, mert a nép ingerült s nem állhatunk jót, méltó haragja fölgerjedésében lehető dühéért.“ Három hónappal a Talpra Magyartól hangos, szabadsághozó március 15-ike után, így tanácsolta el Szabadszállás város Tanácsa a kuraszentmiklósi választókerületből Magyarország legnagyobb költőjét, akit pedig a kerület egyszerű népe szeretettel fogadott. Maga Petőfi közötte ezt, a Bankós Károly kunszemfőmiklósi tanácstaghoz, jóbarátjához, a Városi Tanács aláírásával intézett levelet, a Március Tizenötödike június 19-iki számában megjelent cikke során. — „Eljött az idő, — így kezdi cikkét, — midőn nemzetté lett a nép, s ő választja képviselőit a nemzetgyűlésre, nem pedig a nemesség. Kaptam az alkalmon, hogy aki eddig az irodalomban képviseltem a népet, képviseljem az országgyűlésben is... ki ismerné jobban szükségeit, mint én? ki védelmezné lelkesebben jogait, mint én? hiszen a nép az én vallásom, istenem!" — „Lejöttem szülőföldemre Kis-Kunságba, proclamatiót osztottam szét a nép között, azt az egész kerület választóinak nem-kapatos része lelkesedéssel fogadta, s egy zengőn azt beszélték, hogy engem választanak követnek. Néhány napra fölrándultam Pestre, s mire ismét visszajöttem, olly borzasztó hírek keringtek felőlem, milyek csak a legelvetemedettebb gonosztevőt illetik." Míg Petőfi Pesten járt, tudta meg, hogy felesége várandós. Ennek ellenére felesége lekísérte a választókerületébe, mert szívesen hitt férjének, hogy kortesútja diadalmenet és megválasztása annyira biztos, hogy nem is mer ellene fellépni senki. Azonban nem így történt, mert fellépett ellene a kunszentmiklósi református pap fia, Nagy Károly, akit a tanácsbeliek a választások minden fortélyával és fegyverével támogattak. A kaputosok a költő ellen „Kik terjesztették ezen híreket? — kérdi cikkében Petőfi, — természetesen a kaputosok. Mindazáltal a szentmiklósi nép látni és hallani kívánt, hozzám jöttek deputatióban vagy kétszázan. Elmentem velük a városházához, s bejelentettem a tanácsnak, hogy népgyűlést fogok tartani. Rám röffent a berzenkedő sündisznó csoport, s el akarták tiltani föllépésemet. Nem engedtem. Végre beleegyeztek olly föltét alatt, ha minden következményért magamra vállalom a felelősséget, s ha tartandó beszédemet előlegesen bemutatom nekik írásban. Az első föltételt elfogadjam, a másikat sem fogadtam el két okból, s először, mert magam sem tudtam meg, mit fogok beszélni, másodszor, mert, ha előre elkészítettem volna is beszédemet, nem azért töröltük el március 15-én a censurát, hogy munkámat egy kupaktanács vizsgálata alá bocsássam.“ — „Kiálltam a városház elé, — folytatja néhány sorral lejebb Petőfi, — s beszéltem az összegyűlt néphhez a követválasztásról és hallgattam a rám sújtott vádakról, nem a bírói parancs következtében, hanem láttam a nép arcáról, hogy ha említem is rágalmazóimat (kik a városház egyik ablakából néztek), azonnal berontanak, s szétszaggatják őket, mint a rossz bankókat.“ — „Még mikor a városház termében értekeztem az érdemes tanáccsal, véletlenül megcsördült oldalamon a kard, erre a nép ott elkiáltja: „baj van, Petőfit bántják!“ s betódultak és csak akkor csillapodtak le, midőn meggyőződtek, hogy nem akartak bántani. Elvégezvén dolgomat a tanáccsal, a nép harsogó éljenzés közt kísért ki, s amint később megtudtam: míg beszéltem, közülök többen kinyitott bicskákkal álltak körülem, azt hallották, hogy, amint ők nevezik a kaputosotot, a farizeusok, le akarnak engem beszédem közben rántani... el voltak határozva, hogy aki hozzám nyúl, irgalmatlanul legyilkolják. Szerencséjükre moczczanni sem mertek, a népgyűlés a legnagyobb renddel oszott szét, az egész város köznépe mellém esküdt és azóta tántoríthatatlan hívem e mai napig.“ Délután átrándult Petőfi Szabadszállásra, hol a nép csaknem kivétel nélkül mellé állt, ugyanígy Laczházán és Fülöpszálláson is. Azután visszament Kiskunszentmiklósra, s nem tartotta kétségesnek, hogy ő lesz a követ. Pedig egyre terjesztették ellene az ócsárlásokat, rágalmakat, hazugságokat. Betetőzte ezeket a, mai ésszel elképzelhetetlen, rágalmakat a szabadszállási városi tanácsnak Bankóshoz intézett az a levele, melyet cikkünk elején idéztünk. Petőfi szembe akart szállni a támadásokkal, visszautazott Szabadszállásra. A továbbiakat így írja le: „Az istenért, távozzék !“ . — „Egy ismerősömhöz szálltam. Midőn ott megláttak, az egész háznép iszonyú rémületbe esett, alig voltak képesek ennyit mondani: Az istenért, távozzék el tüstént, ebben a szempillantásban, mert mindjárt agyonverik. Tegnapelőtt majd éjfélig tartottak népgyűlést ön ellen e kapatosok, s a népet felbőszítették. A pap, kinek fia akar követ lenni, azt mondta: mihelyt bejön ön a városba, azonnal félre vezeti a harangokat. Távozzék, ha élete kedves.“ Petőfi a feleségét féltette s már hajlandó lett volna visszalépni, Pestre visszatérni, de felesége bátorította: „Ha agyon akarnak bennünket verni, jól van, verjenek agyon, de azt ne mondhassa senki, hogy te hátráltál." Másnap felment a városházára, a bírót várta, amikor e szót hallja: „Szemtelen.“ „Igen, igen, szemtelen! Mit szemtelenkedik itt?“ Petőfi így írja le tovább a jelenetet. — „Oda léptem hozzá, s így szólok. Kérem az urat, válogassa meg a szavakat.“ — „Nem válogatom meg a szavakat, felelt a részeg pimasz, hogy mer az úr itt szemtelenkedni?“ — „Még egyszer ismétlem, szólok, válogassa meg a szavakat!" Mire ezt kimondtam, azt vettem észre, hogy körülvett egy egész dühöngő részeg csorda. A jel meg volt adva, mindenhonnan tódultak felém, s több, mint száz torok bőgte körülöttem: ez a hazaáruló muszka spion, aki el akarja adni az országot, szaggasd szét, üsd agyon!“ — „Megálljatok polgárok, kiállók, hagyjatok szólni, hadd igazoljam magamat!“ , — „Nem hagyjuk szólni, agyonütjük! Íg üvöltöttek iszonyú szidalmak, piszkálódások káromkodások között. Ekkor már a kapu alá toltak! látván, hogy szóhoz nem jutok, kérdem, hol a bíró?“ — „Én vagyok, mit akar? szólt melletten egy vén ember.“ — „Bíró uram, mondom, felelős lesz érte ha bántanak!“ — „A leszek, ha lehet, válaszolt a bíró, jő,jön hát föl.“ — „Fölkísért az emeletre. Ott találkoztam a követválasztási bizottmány elnökével, egy kicsapott nótáriussal... Ha ebben a pillanatban el nem takarodik ön a városból, szólt a kicsapott nótárius, mi nem kezeskedünk életéért." — „Így tehát nincs mit tennem, szólok, mint távoznom, de arra ügyeljenek, hogy ne csak személyemet ne bántsák, de még csak ne is insuktáljanak. Valóban gyönyörű. Így értelmezik önök a szabadságot?“ — „Az a szabadság, felelt a követválasztási bizottmány elnöke, a kicsapott nótárius, az a szabadság, hogy aki nem tetszik a népnek, ezt kikergetik a városból.“ — „Lekísértek az udvarra, a városház előtt még mindig ordított a részeg csorda. Fegyveres nemzetőrök álltak elő és körülvettek. De így gyalog csak nem utazhatom el, mondom, be kell várnom, míg kocsim megérkezik Szent Miklósról.“ — „Addig nem várhatunk, szólt a kicsapott nótárius, mindjárt indulnia kell önnek, tovább nem tartóztathatjuk a népet. Majd szerzünk mi kocsit... éppen ott áll egy készen... hajts utánunk kocsis!“ — „S mentem a város végéig, hol szállva voltam, gyalog, fegyveres nemzetőröktől körülvéve; csak az hiányzott, hogy kezemet hátra nem kötötték.“ „Dicsértessék a nép neve" — „És ennek ma kellett történnie, — fejezi be cikkét Petőfi, — hogy engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót, agyon akart verni a magyar nép, ma június 15-én ... ma három hónapja, hogy martius 15-dike volt, midőn első valók azok közt, kik a magyar népszabadságáért szót emeltek, síkra szálltak ! De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit, kiket egykor törvény és Isten egyaránt meglakolhat... a nép én előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek. „ Dicsértessék a nép neve most is mindörökké!“ Petőfi felkérte „minden becsületes elvű“ szerkesztőtársát, hogy a cikket lapjában közölni szíveskedjék. Közölték is több-kevesebb kihagyással Vas Gereben és Arany János lapja, a „Nép Barátja“, Kossuth „Pesti Hírlap“ja, Táncsics „Munkások Lapja“ stb. Megírta az esetet a kormánypárti „Budapesti Híradó“ is, természetesen nem éppen Petőfi jevára, teg. — „Petőfi Sándor a „Mart. 15“-ben egy, több hasábra terjedő hosszú cikkben előadja, hogy buktatták meg őt a szabadszállási követválasztáson, hol követjelöltül lépett fel... sőt ,,cine-mintye“-vel is fenyegetődzik ... Mi ily hang ellenében csak azt válaszoljuk, hogy P. úr magánvédelme nem Magyarország dolga.“ A bukásba, vagy inkább erőszakba, Petőfi nem tud belenyugodni. A választást meg akarja peticionálni. Röpiratot intéz a szabadszállási néphez s többek közt ezeket írja: — „Nagy Károly uram pedig hiába diadalmaskodik, mert azt a választást meg fogja semmisíteni az országgyűlés, mint törvénytelent és őtet ebrudon fogják kivetni a követek közül és úgy kell neki, mert ki mint vet, úgy arat. Útra mehet aztán szépíti és zsebre rakhatja a dicsőséget, melyet számotokra és a maga számára aratott. Fogadom, hogy ezután húsz mértföldnyire megy onnan, ahol követet választanak, hogy még hírét se hallja . , Nagy Károly a „Pesti Hírlap” hirdetései közt válaszolt, — a szerkesztőség nem volt hajlandó cikkét leközölni. Tagadta, mintha itatott volna, tiltakozott a sértegetések ellen, azt írva többek közt, hogy: „Ez pimaszság Petőfitől, ez nem egy népköltőhöz, hanem egy pusztai betyárhoz sem illik.“ Petőfi lovagias elégtételt kívánt venni, megbízta ügye elintézésével Jókai Mórt és Pálfi Albertet. Nagy Károly azonban a maga részéről nem volt hajlandó segédeket megnevezni, s a sértett segédei által választott fegyvernemet, a pisztolyt visszautasította, kardpárbajt akart, közben pedig feljelentette Perczel Mór rendőrosztályfőnöknél Petőfit, hogy életére tör. Jókai és Pálfi egyoldalú jegyzőkönyvet vettek fel, s azt a „Márczius Tizenötödike“ július 8-iki számában közzétették. A petíciót a nemzetgyűlés július 11-én Nyári Pál elnöklete alatt tárgyalta, hozzászóltak többek között Kazinczy Gábor, Madarász László, Deák Ferenc, Irányi Dániel, mindannyian vizsgálat elrendelését kérve, ami meg is történt. Jelasics betörése, s a szabadságharc fegyverbe szólították az országot. Petőfi a parlam°nti front helyett a harctéri frontot választotta, s bevonult nemzetőrnek. Dr Klein Andor Vasárnal