Magyar Hírlap Hétvége Melléklete, 1983
1983-07-23
gatra eső terület, ahol 35 éve működik az úttörő nagytábor. — 1957-ben voltam itt először, tanfolyamon. Akkor még sátrakban laktunk és tábori egyenruhában jártunk, drappingben, sötétkék szoknyában — emlékszik Nagy Júlia, táborvezető helyettes. — Azóta nagyon sokat változott a tábor is, a gyerekek is. Húsz évvel ezelőtt még tornacipőre sem futotta mindenkinek, ma sokan ezer forintos szandálokat rúgnak szét... — Változott a tábor élete is — folytatja Takács Pál tábortitkár. — Kevésbé kötött a program, a gyerekeknek több beleszólásuk van abba, hogy mit szeretnének csinálni. Ez a mi dolgunkat ugyan megnehezíti, de a tábor légköre szabadabb. A 237 holdas táborban 1200-an nyaralhatnak egyszerre. A szülők által előre megcímzett levelezőlapon általában azt továbbítja a posta, amit Csilla is írt: „Nagyon jól érzem magam, a kaja finom, tegnap kirándulni voltunk. Az idő jó. Vasárnap gyertek”. — Sokáig szinte kitiltottuk a táborból a szülőket, de most már nemcsak megengedjük a látogatást, hanem mi hívjuk őket. Vasárnapra is programokat szervezünk, hogy a szülők is ismerkedjenek a tábor életével. A csillebérci két hét azonban nemcsak a játéké és a pihenésé. Szaktáborok is működnek. Az Interkozmoszban például a mezőgazdasági vezérlés, szabályozás, automatika, energiaellátás a téma. A gyerekek maguk készítenek műszereket, kisebb gépeket, modelleket. Gödöllőn szakmai napot tart nekik az Agrártudományi Egyetem és a MÉM Műszaki Intézete. A gyerekek nagy része a várháborút várja legjobban. A gerendákból épített zegzugos, romantikus „vár” az egyik legnépszerűbb játék. Nyilván kedvelt lenne az úszómedence is, de szárazon tátong. — Minden télen tönkremegy a csempézete — mondja Takács Pál —, s mindig csak a nyár közepére tudjuk megjavíttatn. (r. a.) szadai fotóvadászok A dülöngélő kecskelábú asztalokon egy Galga-vidéki falu ikonográfiája hever. Megannyi megsárgult fotó — rendszerezésre várva. Karikát hajtó fiúgyermek vasárnapi térdnadrágban, parasztmadonna pufók csecsemővel, még bizakodó bakák első világháborús lokomotívra kapaszkodva, felpántlikázott lakodalmas szekér. . . Szada. Székely Bertalan emlékpark. A gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központ alig harminc esztendős igazgató-helyettesének, Kincses Károly népművelőnek jobb színtér eszébe sem juthatott volna a fotós honismereti és falutörténeti táborozáshoz. Hiszen a festő maga is űzte a fotografálás akkoriban még kuriózumnak számító mesterségét. A kéthetes táborozás alatt az elmúlt másfélszáz évnek eredtek nyomába a péceli Ráday Pál, s a gödöllői Török Ignác gimnázium tanulói. A néhány fiúból-lányból álló mag szenvedélyes fotós, s már eddig is részt vettek Kincses Károly mellett a járás 24 településén megkezdett fénykép- és művelődéstörténeti emlékkutatásban, feldolgozásban. A rutintalan többség viszont még fotólaboratóriumot is most látott először belülről. Az emlékpark faházaiban aludtak, maguk főztek, esténként tábortűz mellett számoltak be egymásnak siker — és sikertelenség — élményeikről. Többnyire minden fiók, padlás megnyílt előttük, volt, hogy a hirtelenében nem talált fotográfiákat még a táborba, a falusi felvégre is utánuk cipelték a képeknél-albuuzoknál alig-alig ifjabb emberek. Akadt persze olyan porta is, amely a nyári dologidő okán maradt előttük zárva. A „gyűjjenek majd télen!” tömör félig-elutasítást csak a következő házban enyhítette egy mesebeli korú, 77 éves néni meséje, kazettára éneklése. Mintegy ráadásként a féltve őrzött képekhez. Gyűjtéseik során nemcsak leleményességből, hely- és emberismeretből, de emberségből is jól vizsgáztak a gyerekek. Gazdátlan kismacskák, s egy balesetet szenvedett, háromlábú skót juhászkutya leltek bennük gyámoktól, nem csupán e két hétre. A táborzárásra a faluban megnyílt kiállítás tette fel a koronát, ahol a maiak történelmükkel szembesültek. Ősszel a Gödöllői Galériában bemutatják a még alaposabban rendszerezett tablókat, emlékeket. Az agglomerációba települt, gyökértelen „újaknak” segít megtalálni a kapcsolódási pontokat a múlthoz, az öregeknek pedig visszahozni életük darabkáit. És segít — nem utolsó sorban — megteremteni az egységes magyar fotótörténetet.