Magyar Hírlap, 1968. július (1. évfolyam, 47-77. szám)
1968-07-01 / 47. szám
2 1968. JÚLIUS 1. HÉTFŐ NEMZETKÖZI POLITIKAVÉGZŐ Magyar Hírlap THE RMfl» TIMES Times wa shingtoni tudósítójának jelentése szerint az amerikai Békehadtest lassan elveszíti vonzerejét, de senki sem tudja megmagyarázni, hogy ennek mi az oka. Hivatalos körökben azonban még magát a tényt sem akarják elismerni. Márpedig tény, hogy egyre kevesebben jelentkeznek külföldi szolgálatra a Békehadtestbe. A szervezetvezetői mind nagyobb erőfeszítést tesznek, hogy biztosítsák a megfelelő utánpótlást Különösen a szakképzett emberek iránt nagy a kereslet. Az utánpótlást biztosítandó, a szervezet növekvő öszszegeket áldoz a toborzásra. Johnson elnök a közelmúltban járult hozzá a szervezet ez évi költségvetéséhez, amely már meghaladta a 112 millió dollárt Az elnöki hozzájárulás azonban nem jelenti azt, hogy az említett összeget mind el is költhetik. A szervezet fennállása óta eltelt hét esztendő alatt minden esetben nagyobb összeget szavazott meg a kongresszus, mint amennyinek elköltéséhez végül is hozzájárult. A lap szerint azonban nem is volt minden évben szükség a megszavazott összegre, legutóbb is 20 millió dollárt fizettek vissza a kiképzési program keretéből, mert nem volt elegendő jelentkező. SüddeuischeTßiiung ^onJ^ngerei akarja adni a leányvállalatánál megjelenő Értem, Bravo, Twen és a Jasmin című illusztrált lapokat a hamburgi Grüner und Jahr cégnek. Ezzel mintegy négy és fél millió összpéldányszámú hetilapcsoport kerül új tulajdonos kezébe... A vételárról eddig még nem közöltek adatokat. Gerd Bucerius, a Grüner und Jahr kiadó társtulajdonosa megerősítette a hírt, de hangsúlyozta, hogy a partnerek a vételárról csendben egyeztek meg. Kiadói körökben feltételezik, hogy a Springerkonszern a négy lapért minimálisan anynyit kap, mint amennyit belefektetett. Ellenőrizhetetlen hírek 75 millió márkáról beszélnek, de lehetséges, hogy száz vagy száztíz millióról van szó. Az eladás után a Springer-kiadó kezében marad még egyebek között a Bild, a Welt, a Bild am Sonntag, a Welt am Sonntag, a Hamburger Abendblatt, a Berliner Morgenpost, ésa B. Z. mmim _ Az amerikai MiumSide állítja, hogy a saigoni bábkormányban eluralkodott a korrupció, s a dél-vietnami uralkodó körök nem óhajtják a háború befejezését, mert nagy nyereséget húznak belőle. A jelentés szerint a világon még sehol nem öltött ilyen nagy méretet a megvesztegetés és a zsarolás, mint Dél- Vietnamban. Ennek folytán az amerikai segély eredménytelen maradt, a nép semmit nem kap belőle. A menekültek megsegítéséről szóló jelentésben Edward Kennedy szenátor azt állítja, hogy a nekik szánt élelmiszer és más anyag fele sem jut el hozzájuk, a pénzsegély háromnegyed része pedig üzérek és uzsorások kezére kerül. gr * Indiában van a C70 világ legna-U J ISfiJSla gyobb duzzasztógátja, a Bakra Nangal, a néhai Dzsavaharlal Nehru és minden indiai büszkesége. A duzzasztógát környéke, mely magába foglalja Haryane, Punjab és Himachal Pradesh egy részét, most is zöldellő kert. Hasonló tervek vannak a szent és nem szent folyók kihasználására. Az építési költségek előteremtése azonban egyelőre megoldatlan kérdés. Valóban problémát jelent, hogy gátak és öntözőcsatornák építésére adjanak-e ki pénzt, vagy pedig gabonát vásároljanak az éhhalállal küszködőknek. Az viszont nem lenne probléma, hogy gátakat vagy villákat építsenek-e, mert az utóbbiak úgy nőnek, mint eső után a gomba. Nemcsak a fővárosban, hanem más városokban is. Persze, ezek magánvillák, s a magántulajdon szent. A pénz már kevésbé, mert értéke a mai világban bizonytalan, viszont beváltható aranyra. Világméretben Indiába csempészik évente a legtöbb aranyat. Állítólag ez a legjobb üzlet. Azt mondják, jó befektetés. Ám mégsem olyan jó, mint a Bakra Nangal óriási betongátja. Vita az Egyesült Államokban Állampolgári jog-e a fegyvertartás? Senki nem tudja pontosan, hány pisztoly, puska és géppisztoly van az amerikai lakosság birtokában: minimum ötven millióra és maximum kétszáz millióra becsülik. S ez a hatalmas arzenál állandóan nő. Martin Luther King és Robert Kennedy meggyilkolása után újra napirendre került a probléma: azon a napon hoztak a kongresszus elé egy tilalmi javaslatot, amikor a néger vezetőt megölték, és Robert Kennedy halálának megrázó hatására el is fogadták. Ennek a törvénynek értelmében 18 éven aluli személy egyáltalán nem vásárolhat, felnőtt pedig nem rendelhet postán fegyvert. A napokban Johnson újabb törvényjavaslatot terjesztett a kongresszus elé a fegyverek nyilvántartásáról és a bejelentési kötelezettégről. Mindezek ellenére a megoldásnak csak az elején tartanak. A nehézségeknek (mint arról nyugatnémet lapok washingtoni tudósítói beszámolnak) három fő oka van: a fegyvereladás milliárdokat hozó üzlet — a National Rifle Association, a nemzeti lövészegylet, a kongresszus legerősebb lobbyja — s végül milliónyi amerikainak az a meggyőződése, hogy a fegyvertartás (még a honfoglaló, vadnyugati időkből származó) alkotmányos joga, és azt senki nem veheti el tőle. Sok szenátor és képviselő azért száll szembe a fegyvertartást tiltó elképzelésekkel, mert a ritkábban lakott nyugati és középső államokat képviseli, az ottani választók gondolkodásmódját fejezi ki. Ezekben az államokban a legáltalánosabb az az említett meggyőződés, hogy mindenkinek joga fegyvert tartani családja védelmére. Ami pedig a National Rifle Associationt illeti: 1 millió tagja van, köztük neves képviselők, politikusok, gyárosok. S ezeknek befolyása többnyire nagyobb, mint a fegyvertilalom híveié. Robert Kennedy meggyilkolása után azonban ellenkező irányú áramlat is indult, levelek és táviratok tömege érkezett a kormány tagjaihoz, a fegyverkereskedelem ellenőrzését követelték. Ezeknek a leveleknek volt hatásuk a kormányra, de nem a fegyverkereskedőkre. Hiába derült ki, hogy azt a revolvert, amellyel Robert Kennedyt agyonlőtték, postán rendelték egy üzletből, hiába írták meg újra a lapok, hogy (ha lehet hinni a Warren-jelentésnek) a puskát, amellyel Kennedy elnök ellen a merényletet elkövették, ugyancsak így szerezték be — az NRA elnöke a követelést annak tekinti, hogy „le akarják fegyverezni az amerikai polgárt”. Az ellenőrzés híveinek frontja szervezetlen. Tucatnyi törvénytervezet fekszik a kongresszus előtt, de szinte valamennyi ellentmond a másiknak. Maga Mansfield szenátor, a demokrata frakció elnöke is ellenzett eddig mindenféle fegyverellenőrzést, és csak a közvélemény különböző rétegeinek nyomására változtatta meg véleményét. Mansfield ugyanis azt a Montana államot képviseli, amelynek területe nagyobb mint az NSZK és az NDK együtt, de csak 875 ezren lakják. S Montanában minden felnőttnek legalább egy fegyvere van. Lehetséges — írják a kommentátorok —, hogy az elnökválasztási kampányban is szerepet kap majd a fegyverellenőrzési vita. T. L A„*.szigetváros” két évtizede ( Nyugat-Berlin la „szigetváros a vörös tengerben” ahogyan nyugati újságírók szívesen nevezték) az egyetlen német terület ahol formálisan még fennáll a megszállási rendszer. Berlint eredetileg négyhatalmi státus alapján igazgatták, a megszállás első időszakában a Németország igazgatására alakított ellenőrző bizottság székhelyéül jelölték ki. 1945-ben három légi folyosót létesítettek a nyugati megszállási övezetek és Berlin között: Hamburgból, Bückeburgból és Majna-Frankfurtból. A négy nagyhatalom megállapodása eredetileg úgy szólt, hogy a légi folyosókat mindkét irányban csak amerikai, angol vagy francia katonai repülőgépek használhatják Nyugat-Berlinben állomásozó katonai egységeik utánpótlására és ellátására. Később a nyugati hatalmak megindították a polgári légi forgalmi járatokat is. A három nyugati nagyhatalom 1948. június 23-án Nyugat-Berlinben bevezette a nyugatnémet márkát, s ezzel gazdaságilag is megosztotta a várost. A közigazgatásilag már korábban megtették: megosztották a telefonhálózatot, a közlekedést és a közműveket, sőt a városrendezési terveket sem voltak hajlandók összehangolni Kelet-Berlinnel. Háromhatalmi parancsnokságot hoztak létre Nyugat-Berlinben, külön berlini megszállási státus alapján. A Szovjetunió és az NDK kormánya 1955 .szeptember 20-án államszerződést kötött Moszkvában. A szerződés értelmében az NDK mint szuverén állam őrzi és ellenőrzi határait, továbbá Nagy-Berlin külső körét és mindazokat az utakat, amelyek Nyugat-Berlint összekötik Nyugat- Németországgal. Ennélfogva az NDK hatáskörébe tartozik a közutak, a vasutak és a hajóforgalom ellenőrzése. Az államszerződés megkötésekor azonban számoltak azzal a ténnyel is, hogy a három nyugati nagyhatalom megszállva tartja Nyugat-Berlint, az NDK kormánya ezért ideiglenesen a szovjet szervekre ruházta át mindazokat a funkciókat, amelyek a három nyugati nagyhatalom Nyugat-Berlinben állomásozó helyőrségei személyi és áruforgalmának ellenőrzésével kapcsolatosak az NSZK és Nyugat-Berlin közötti útvonalakon. Az NDK kormánya 1960. augusztus 30-án elrendelte, hogy 1960. szeptember 1-től nyugatnémet polgárok csak szabályos tartózkodási engedély birtokában látogathatnak az NDK fővárosába. Később intézkedést hoztak, amelynek értelmében nem fogadják el érvényesnek azokat az útleveleket, amelyeket az NSZK-ban állítottak ki nyugat-berlini polgároknak , mert Nyugat-Berlin nem része Nyugat- Németországnak. Elfogadható okmánynak csak a nyugat-berlini szenátus által kiállított személyi igazolványt tekintették. Az NDK Népi Kamarája 1961. július 6-án határozatot hozott a német béketervről, s azt megvitatás végett a német nép elé terjesztette, egyben pedig megküldte a nyugatnémet kormánynak és a Bundestagnak is. E szerint Nyugat-Berlin Németország újraegyesüléséig a semleges, szabad város státusát kapná. Nyugat-Berlin lakossága számára biztosítanák a semleges szabad város státusának sérthetetlenségét, a bel- és külügyekről való döntést. Az NDK Minisztertanácsa 1961. augusztus 13-án közzétette augusztus 12-i határozatát. E szerint az NDK kormánya lezárta Kelet- és Nyugat-Berlin között a határt és ezzel megszüntetett egy abnomális állapotot. Az államhatár védelmére a következő főbb intézkedéseket hozták: 1. a vasúti és közúti forgalom szabályozása Nyugat-Berlin és az NDK között; 2. Meghatározott átkelési pontok kijelölése az övezethatáron; 3. NDK állampolgároknak nyugat-berlini látogatásához és nyugatberlini lakosoknak kelet-berlini tartózkodásához engedélyt kell kérniük az NDK hatóságoktól. A TASZSZ hivatalos felhatalmazás alapján 1962. július 12-én nyilatkozatot tett közzé, amely állást foglalt amellett, hogy Nyugat-Berlint az európai béke érdekében demilitarizált, szabad várossá kell tenni. Ilyen történelmi előzmények után fogadta el 1968 május végén a nyugatnémet parlament a „szükségállapot-törvényt”, holott a Szovjetunió, az NDK és más szocialista országok is felhívták a nyugatnémet kormány figyelmét a törvény elfogadásának várható következményeire. 1968. június 11-én Friedrich Dickel, az NDK belügyminisztere a Népi Kamara ülésén bejelentette: a Német Szövetségi Köztársaság polgárainak a jövőben érvényes útlevéllel és megfelelő vízummal kell rendelkezniük az NDK-ba utazáshoz és az átutazáshoz. A Nyugat-Németországból Nyugat-Berlinbe utazáshoz és az ellenkező irányba is útlevél és átutazó vízum szükséges. G. F. Líbia, a kiapadhatatlasíliaolajforrás Egy ország, amely gyökeres változásokon megy át, az évezredes szokások, életformák összekeverednek a maiakkal. Líbiáról talán csak Zeltenben, Kirenajke közelében alkothat magának igazi képet az ember, ott, ahol a terméketlen homokon kőolajlángocskák égnek — írja az olasz Stampa. Zeiten 200 kilométerre fekszik a tengertől. Itt kezdődött 1959-ben Líbia új történelme, amikor fölfedezték az első kőolajforrást. Az egy főre eső évi nemzeti jövedelem akkoriban egyike volt a legalacsonyabbaknak a világon: mintegy 39 dollár. 1966-ban a nemzeti jövedelem a korábbi tizenháromszorosára növekedett és elérte az 500 dollárt fejenként. Kőolajkorszak A „kőolajkorszak” kezdetén az 1,5 millió líbiai (ma 1,7 millió) igen nehéz körülmények között élt egy akkora területen, amely hatszor nagyobb Olaszországnál. A lakosság legnagyobb része írástudatlan volt, az egyetemet végzett szakembereket tíz ujjon meg lehetett számolni. Úgy látszott, hogy a független Líbia csak hathatós külföldi segítséggel, mintegy tízmilliárd líra évi támogatással létezhet. A segélyt főleg Nagy-Britannia és az USA nyújtotta, s cserébe engedélyt kaptak katonai támaszpontok építésére. Az új állam úgyszólván egyedüli bevétele kevéske mezőgazdasági terménye — bőr és olajbogyó — kiviteléből származott. A líbiai kormány 1953-ban határozatot hozott a tervszerű kőolajkutatásról. A feladatot magánvállalatokra bízta, de senkinek sem adott monopóliumot, mint ahogyan Szaúd-Arábia, Irak és Irán tette. Ezáltal serkentette a versengést a vállalatok között. Líbiában ma 43 kőolajvállalat működik két és félszer nagyobb területen, mint Olaszország. Az ötödik helyen 1958 első hónapjaiban bukkantak először kőolajra. S a zelteni lelőhelyet a világ egyik leggazdagabb forrásának tartják. A kőolaj innen már 1961-ben elindult az európai országok felé. E célból 200 kilométeres olajvezetéket építettek Marsa és Brega kikötőig, amelyet teljesen újjá kellett építeni. A feketearany-folyam egyre árad: Líbia ma már exportban az ötödik helyen áll a világon, Venezuela, Szaúd-Arábia, Kuvait és Irak után következik. A múlt hét év alatt bevétele is tetemesen növekedett. Két évvel az első forrás fölfedezése után a kormány megváltoztatta addigi részesedési politikáját: a jövedelem 50 százaléka az államot illette, 50 pedig a vállalatokat, ma viszont a jövedelem 56 százaléka az államé, 44 pedig a társulatoké. Gázkorszak Időközben pedig újabb kőolajlelőhelyekre bukkantak — a BP társulat északnyugaton, Kufra környékén, az ESSO pedig Algéria határa közelében. Becslések szerint Líbia kifogyhatatlan tárháza a kőolajnak. S az 1969-es év nemcsak tizedik évfordulója lesz a „kőolajkorszaknak”, hanem a „gázkorszak” kezdete is. A közelmúltban még elégették a kőolajból nyert gázt, jövőre már üzemanyagként eladják. A gáztermelés még inkább növeli Líbia nemzeti jövedelmét. De Ali Atiga tervezésügyi miniszter szavait idézve: „Messze vagyunk még attól, hogy országunkat gazdagnak mondhassuk. Tegnap még a legszegényebbek közé tartoztunk. Lakásokat kell építenünk, iskolákat, kórházakat, utakat, vízvezetéket. A kőolaj és a dollárok nem tesznek gazdaggá egy országot — ennek legfontosabb kelléke a kultúra, a technológia, a társadalompolitikai fölépítés. Minderre azonban még várnunk kell.” EGÉSZ BUDAPEST ELRAGADTATÁSSAL BESZÉL AZ AEROS CIRKUSZ nagy attrakcióiról, a ragyogó artistákról és a remek állatidomításokról Előadások naponta fél 4-kor és fél 8-kor a Ligeti Sátorcirkusz helyén, a Városligetben.